Mi van a sorok mögött?
Hogyan képes az ifjúsági irodalom észrevétlenül gazdagítani a fiatalok kulturális ismereteit? Hogyan képes közel hozni a mai olvasóhoz olyan elképzelhetetlenül távoli korokat is, mint az antikvitás? Ráadásul mindezt könnyedén, természetesen, szórakoztatva? Olvasd el Vinczellér Katalin cikkét, és megtudod!
Közhely, mégis leírom: igazából kiskamasz korban dől el, hogy valaki igazán olvasóvá válik-e, vagy elnyeli a virtuális valóság vagy bármilyen más aktivitás. Természetesen az az egészséges, ha különböző tevékenységek gazdagítják az életet, de a Százhold olvasóinak gondolom nem kell hangsúlyoznom, hogy ezek között az olvasás egy olyan, semmihez nem hasonlítható örömforrás, amely gazdagabbá teszi a mindennapokat.
A kortárs (magyar) ifjúsági irodalomról bátran ki merem jelenteni, hogy sok esetben több rétegben tudja megszólítani, szórakoztatni, elgondolkodtatni az olvasóit. És ráadásul, sokszor szinte észrevétlenül a „magas kultúrába” is beavatja őket. Ennek módja pedig az úgynevezett intertextualitás, azaz szövegközöttiség.
A fogalom a 80-as években terjedt el az irodalomelméletben, de kit érdekel az elmélet, ha ez alapvetően az irodalmi szövegek meghatározó létmódja. Azaz szinte nincs olyan irodalmi szöveg, amely ne lenne kapcsolatba hozható más, korábbi, klasszikus vagy kortárs művekkel, vagy akár évszázados hagyománnyal. És a kortárs ifjúsági művek is élnek ezzel az eszközzel, s ezáltal a fiatal olvasók részesei lesznek egy hagyománynak, ami nem kizárólag a műveltség szélesedéséthozza magával (az óhatatlanul megtörténik), hanem otthonossá teszi a gyerekek számára a különböző kulturális kódok felismerését, megértését. Mindezt úgy, hogy nekik szóló, az ő nyelvükön beszélő könyveket olvasnak, izgulnak, nevetnek, jól szórakoznak a történeteken.
Tasnádi István legújabb, kiskamaszoknak szóló könyve is ezt az élményt adja meg. A Helló, Héraklész! európai kultúránk egyik alapvető forrásának, a görög mitológiának egy szövevényes és emblematikus történetét dolgozza fel. A részben képregényszerű megjelenés és a mai, néhol szlenges nyelvi stílus,gyors tempójú elbeszélés nagyon pontosan leköveti az antik mitológiai történetet, de egyáltalán nem butítja le, pusztán élvezhetővé, dinamikussá teszi. És a humora mellett nem felszíneskedi el azokat az alapkérdéseket, amiket az eredeti történet is felvet. Például azt, hogy mit jelent hősnek lenni, mit tudunk kezdeni az identitásunkkal, ha bizonytalan információk övezik, hogyan alakulhat a testvérek közötti szolidaritás vagy éppen féltékenység.
Olvass el egy cikket a regényről!
Tasnádi könyve nemcsak intertextuális vonatkozásai, hanem a görög mitológiába való ágyazottsága miatt sem előzmény nélküli.
Hogy az 2000-es évek egyik legnagyobb ifjúsági könyvsikerétől induljunk: Rick Riordannak köszönhetően a mai fiatalok olyan mélységes mitológiai ismeretekkel rendelkeznek, amelyekkel a megelőző generációk átlagolvasói egyáltalán nem bírtak. De gondolhatunk Zalán Tibor A rettentő görög vitéz című könyvére, amelyben Thészeusz történetét viszi végig sok humorral és játékossággal. Szakács Eszter Grifflovasok – trilógiája (A Szelek Tornya, Babilon, A nulladik zsebuniverzum) szintén izgalmasan ötvözi a kortárs valóságot és az ősi mitologikus világképek (görög, perzsa, sumér) szimbolikus gondolkodását. A mitológiai fantasy a 21. századra egy olyan, a fiatal olvasók körében nagyon népszerű műfajjá vált, amely valóban tekinthető egyfajta beavatásnak. Egyfelől a népszerű kultúra alaptoposzaival él (lsd.: a világot megmentő fiatalok), másfelől olyan nagy műveltséget mozgat meg, amely által például az ősi asszír kultúra észrevétlenül is a gyerekek műveltségének részévé válik. És nem instant módon, hiszen egy több száz oldalas regényben felépített univerzumban a vissza-visszatérő és elmélyülő, illetve egyre gazdagabb jelentést kapó motívumok nem szállnak el a fejük felett, hanem szervesen be tudnak épülni a gondolkodásba.
A cikk végén pedig a szorosabb értelemben vett intertextuális jelenségekre is szeretnék kitérni. A kortárs ifjúsági regények közül a közelmúltból talán a két legjobb példa Szabó Borbála A János vitéz-kód című regénye, illetve az Időfutár-sorozat utolsó része, a Shakespeare korában játszódó Visszazökkent idő.
Szabó Bori könyvének klasszikus előzménye egyértelmű, és természetesen az is, hogy a kortárs történet és Petőfi Sándor XIX. századi elbeszélő költeménye szövegszerűen is hogyan szövik át egymást. De azért ennél rafináltabb technikával él a szerző, hiszen bizonyos szövegrészekről nem mindig eldönthető, hogy melyik század írójának szüleménye. Egy biztos: elsődleges szinten olvasva is annyira magával sodró a kortárs regény, hogy után egyértelműen el akarja mindenki (akár újból is) olvasni a Petőfi-művet.
Tudj meg mindent a könyvről itt!
A Gimesi-Jeli-Tasnádi-Vészits négyesfogat regényoktológiája (nevezzük így a 8 kötetből álló sorozatot) szinte mindegyik kötetében él az adott korhoz (pl.: XVIII. század végi Bécs, Néró császár kora) kapcsolódó irodalmi szöveg megidézésével, de a leggazdagabban és legváltozatosabban talán a Visszazökkent időben aknázza ki ennek lehetőségeit. A XVI. század végén kavircoló kortárs szereplők olyan mondatokat hallanak a kor szereplőitől (vagy akár ők maguk is kimondanak ilyeneket), amelyek forrása egy-egy Erzsébet kori dráma. De persze mit is okoskodok, hiszen gondoljunk csak a regényfolyamot befejező kötet már többször idézett címére és szegény Hamletre, kinek egyik alapproblémája, hogy a kizökkent időt helyretolja...
Itt olvashatsz a kötetről!
Vinczellér Katalin cikkét olvastad
