Visszazökkent!
Hatalmas rajongótábor várta az Időfutár új, nyolcadik kötetét, A visszazökkent időt. Nem is csalódtak, hiszen letehetetlen! Sehol egy üresjárat vagy lassúcska felvezetés: az első oldalon belepottyanunk a pörgésbe, ami nem áll le az utolsóig. Igazi mai ifjúsági regény, a legjobb értelemben.
Végignéztem az Időfutár sorozat köteteiről írt értékeléseket, hozzászólásokat a Molyon, és a vártnál is nagyobb és aktívabb rajongótáborra találtam. Lányok, fiúk, nők, férfiak tizenegytől negyvennégyig. Akik gyerekként kezdték el olvasni, és egyetemistaként vették a kezükbe a várva várt újabb részt, és akik akkor kapcsolódtak be, amikor már a hatodiknál járt, akik imádták a hangjátékot és akik nem is tudnak róla. Hosszas viták a mindenféle bonyodalmakról, folyatásokról és lezárásokról, még hosszabbak a karakterekről (hogy hihettek neki? hogy nem ismerték ki eddig?); és nagy egyetértések arról, hogy mennyire jól megírtak a karakterek.
Ebben, úgy tűnik, mindenki egyetért. Az Időfutárban „3D-s szereplők“ mozognak, „fejlődnek is rendesen“, és „mindenkit simán felismerni már a dumájáról is“ – ilyeneket írnak róluk.
Fullajtár Andrea, Scherer Péter, Harkányi Endre és Monori Lili
Hogy miért működnek ilyen jól a szereplők és a párbeszédek? Mert az Időfutárt színházi emberek írják – eredetileg hangjátéknak. Óriási dolog volt 2012-ben, hogy évtizedek óta először minőségi hangjátéksorozat indult a Kossuth rádión. Ráadásul ifjúsági. Mi több, a kortárs magyar színház prominensei írták, olyan színészekkel, mint Thuróczy Szabolcs, Molnár Piroska, Fullajtár Andrea, Scherer Péter, vagy Péterfy Bori. A zenét Tövisházi Ambrus (Amorf Ördögök, a Péterfy Bori & Love Band, Erik Sumo Band) és Hó Márton szerezte, a rendezés, a hangzás menő volt és korszerű, és ráadásnak ez volt a Magyar Rádió első podcastja.
Így hallgattam én is. Felnőtt fejjel, minden kutyasétáltatáskor, mindennap. Az van, hogy én nagyon szeretem a hangjátékot, gyűjteményem is van, mesejátéktól a kortárs irodalomig. Örömmel láttam, hogy nem csak nekem nagy szám ez az új sorozat. Több mint ötszázezer hallgatója volt az első évadnak. 2012-ben indult, a következő évben már meg is jelent könyv formában. A rádiójáték leállt ugyan 2015-ben, de a könyvsorozat folytatódott, törhetetlen sikerrel. Így történhetett meg, hogy rengeteg olyan rajongó van, aki nem tud róla, hogy rádióban indult. (Érdemes belehallgatni, bár a podcast már nem él, de jó néhány epizód elérhető még a neten.)
És most itt van újra, és rengetegen várták. Ha valaki azon aggódna, hogy „leült“ a sorozat, azt mindenképpen meg tudom nyugtatni. A visszazökkent idő úgy pörög az első oldaltól az utolsóig, hogy este, ágyban nem tudtam olvasni, két oldal után úgy éreztem magam, mintha bevertem volna egy kancsó kávét. Visszazökkentünk az igazi, utánozhatatlan időfutáros kavalkádba, folyamatosan három-négy helyszínen és idősíkban, rengeteg akcióval, kalanddal és fordulattal, na meg humorral. Valószínűleg nincs még egy könyv a világon, amiben ilyen csodálatosan megfér egymással Shakespeare, a Tankcsapda és a Csillagok Háborúja.
Hanna pszichodrámát tart egy Erzsébet-kori törvényen kívülinek, Tekla házi hidegfúziós reaktort igyekszik összeütni, Bujdosóné pedig I. Erzsébettel és William Cecillel kavar, de közben Shakespeare-t kergeti, hogy végül a találkozáskor leessen az álla, itt szóba kerül a fake news, mindeközben Tibi Zsófi segítségével az anyja után nyomoz… Ennyit talán elárulhatok nagyobb spoilerezés nélkül. Meg hogy a Hamlet-monológ (Lenni vagy nem lenni…) születésének körülményei az egyik legjobb csavar a történetben. Legalábbis szerintem, mert van néhány versenytársa.
Csavarokban, fordulatokban, cseppet sem papírszagú, hanem nagyon is hús-vér történelmi szereplőkben ugyanis nincs hiány. Izgalmas, pörgős, vicces és sokszor lélegzetelállító az Időfutár nyolcadik kötete. Érdemes volt rá várni.
Kép forrása: librarius.hu
