Ha ilyen lenne a magyar, többet olvasnék!
Nehéz úgy kötelező olvasmányok olvasására biztatni a gyerekeket, ha mi magunk is tudjuk, hogy nem fogja őket lekötni. Hiszen mi sem ezekért a könyvekért nyúlunk, annyira távoliak térben és időben is. Ha ti is ebben a cipőben jártok, akkor szeretnénk figyelmetekbe ajánlani azt a regényt, ami nekünk éppen fenekestől felforgatta az összes ezzel kapcsolatos gondolatunkat.
A János vitéz egyébként - összehasonlítva mondjuk a Kincskereső kisködmönnel vagy a Légy jó mindhaláliggal - még az emészthető kategóriába tartozik, de a 21. században az érthető nyelvezet sem tudja ellensúlyozni a verses formát és azt, hogy nehéz azonosulási pontokat találni a szereplőkkel. Pedig muszáj, a tanterv része, nem opcionális. Emellett természetesen fontos, hogy ne “csak” kortárs szöveget olvassanak a gyerekek, hanem a magyar irodalom korábbi remekműveivel is megismerkedjenek. De erre rávenni őket, amíg annyi más, számukra aktuálisabb és izgalmasabb dolog veszi őket körül, nem könnyű.
Ezenkívül nem elvárható egy ötödikestől, hogy egy olyan fiktív térbe lépjen be és kezdjen bármit azzal, amihez a világon semmi köze sincsen. Sok gyerek ilyen rossz élmények hatására mond le az olvasásról, akkor is, ha addig szívesen vett könyvet a kezébe.
Sokan sokféleképp próbálkoztak már azzal, hogy a motiválatlan kamaszokat közelebb hozzák ezekhez a kétségkívül fontos irodalmi művekhez. Szabó Borbála egy egészen extrém megoldás mellett döntött:
beledobott egy gyereket a sztoriba.
Kész. Hogy nem jutott ez eddig senkinek eszébe? Ütköztetni a posztmodern irodalmat a klasszikusok világával, behelyezni egy ma élő gyereket kortárs normákkal egy rég letűnt korba egy egészen fantasztikus ötlet, és a lehetőségek széles tárházát nyitja meg előttünk. Ez a formabontó elképzelés segít kapcsolatot teremteni a sok-sok éve íródott klasszikussal, megfoghatóvá teszi, új kontextusba helyezi a művet és annak szereplőit.
Ami biztos, hogy ennyiféle megközelítési pont és ilyen sokoldalú diskurzus még sohasem alakult ki a János vitéz kapcsán.
Na de hogy lehet az, hogy egy János vitéz tematikájú regény egy Bolyai matekversenyen kezdődik?
Azt, hogy a mateknak és az irodalomnak köze lenne egymáshoz, elsőre egészen képtelen gondolat. Vannak a matekosok, a magyarosok, meg az az évfolyamonként egy ember, aki mindkettőből jó. A regény egyik főszereplője ki is fejti magyarórán az ezzel kapcsolatos álláspontját:
– Elnézést kérek, tanárnő, de szerintem sokkal szebb és igazabb lenne annál, mint hogy Petőfi egy alkalommal befordult egy konyhába és ott rágyújtott – ami egyrészt érdektelen, másrészt nincs rá tanú, szóval nem is bizonyított tény –, szóval mennyivel igazabb lenne egy ilyen vers:
„Kettő meg kettő meg kettő meg kettő az nyolc.
Tizenegy meg négy meg három az tizennyolc.”
Azonban ebben a regényben az irodalom és a matematika menthetetlenül összefonódik: a gyerekeknek mindkettőre szükségük van ahhoz, hogy a felmerült helyzetet megoldják. Berti ugyanis a matekkal összefüggésben jutott be a János vitézbe, de irodalom nélkül nincs számára kiút.
Az irodalom unalmas? Nem úgy tűnik!
Főszereplőink, Berti, Maja, Leó és Domonkos sok dologban különböznek, de egy fontos témában megegyezik a véleményük: az irodalom halál unalmas és kiszámíthatatlan. Ellentétben a matekkal, ami viszont világos megoldásokat kínál, ha az ember hajlandó egy kicsit elmerengeni.
Liedenwall Edit magyartanárnő ezzel egyáltalán nem ért egyet, így aztán Berti az iskolakönyvtárban tölti a délutánját, ahol Irén, a könyvtáros felügyelete mellett próbálja átrágni magát a János vitézen (teljesen sikertelenül). Unalmában elkezd firkálgatni a padra, majd egyszer csak megmagyarázhatatlan módon hirtelen eltűnik, és egyenesen a János vitéz kellős közepén köt ki.
Innentől indul be az igazi őrület: egy egyetemi tanársegéd unottan készül a János vitéz-szemináriumára, már ő maga se tudja, mit lehetne elmondani még erről a könyvről, amikor felfedezi benne hősünket. Rövidesen fény derül arra, hogy a János vitéz összes fellelhető példányában megjelent Berti, aki Jancsi szárnysegédjeként komoly és visszafordíthatatlannak tűnő változtatásokat eszközöl a cselekményben.
Berti kalandjai a János vitézben - értelemszerűen - versbe szedve olvashatóak, és olyan hihetetlenül viccesek, hogy lehetetlen megállni, hogy legalább egy apró részletet ne közöljünk belőle. Legyen például az a versszak, amikor betoppan a sztoriba.
„Mi a büdös rák ez…? Ehe-ehe-ehe”,
Prüszkölt nagyokat a patak dúlt szelleme.
Nem volt nagy növésű, szinte mint a gyermek,
Bár gyermeknek elég különös egy szerzet.”
Jaj, és ezután persze jó 21. századi kiskamasz módjára wifit keres és telefontöltőt kér a meglepett pártól (mivel nem olvasta a történetet, viszonylag hosszú időbe telik, amíg megérti, hol van). Ezzel nem is éri be, a következő énekben munkajogi perre biztatja Jancsit, majd megpróbálja lebeszélni a haramiák megsemmisítéséről.
Szabó Borbála egy előszót is mellékelt a regényéhez - ezt leszámítva is számtalan alkalommal kiszól az olvasóhoz, sőt, sokszor saját magát figurázza ki, ami miatt kicsit olyan érzésünk van, mintha ott ülne mellettünk, és narrálná a saját írását. Végtelenül szórakoztatóak és szarkasztikusak a lábjegyzetek, lehetetlen nem megkedvelni a szerzőt.
Ez a regény felnőtt olvasóként is elképesztően vicces. Rámutat hogy mi, akik a komoly, érett hozzáállást igyekszünk képviselni a mindennapokban, milyen használhatatlanok tudunk lenni időről-időre (példának álljon itt az iskola igazgatója, akinek semmi kedve rosszcsont gyerekeket regulázni, mert rettenetesen fáradt az egész éjszakai sorozatnézéstől).
Talán már értitek, miért vagyunk ennyire lelkesek ezzel a regénnyel kapcsolatban. Ilyen közel még biztosan sohasem éreztük magunkat kötelező olvasmányhoz, ilyen humoros, formabontó stílusban még sosem olvashattunk róluk. A tanulság talán az, hogy lebonthatók az évtizedek alatt piedesztálra emelt és a célközönségtől tökéletesen elidegenedett írások és az olvasók közötti falak, ha a megfelelő módon közelítünk hozzájuk.
És Bertiék a jövő évben az Egri csillagokat olvassák majd… reméljük, ott is tesznek majd egy kis túrát, mondanivalójuk biztosan lenne róla.
