Amikor csak neked dalolnak
Nagyon büszkék vagyunk az Abszolút Töri pályázat minden résztvevőjére, hiszen szuper írások érkeztek! Sokan kértétek, és mi is szeretnénk, ha minél több emberhez eljutnának ezek a szuper szövegek, ezért most a nyertesek pályamunkáit megosztjuk veletek is. Fogadjátok szeretettel Császár Melánia novelláját!
Amikor csak neked dalolnak
Épp balettre igyekeztem, amikor ismerős dallam ütötte meg a fülemet. Mintha valaki a Yesterday-t fütyülné, de nem voltam benne biztos, hogy tényleg ezt hallom. Egy nagy vasajtó felől jött a hang. Az ajtóhoz tapasztottam a fülem, de még mindig nem hallottam teljesen tisztán. Erősebben szorítottam a hűvös fémhez a fejem, éreztem, ahogy átjár a kellemes hidegség.
Csak egy pillanat volt az egész, nem is tudom, pontosan hogy történt. Mintha eltűnt volna az ajtó, én meg csak átestem rajta.
Éreztem a vér szagát, erősen meghorzsoltam a térdem és a tenyerem. Sajgott, nagyon fájt, de felálltam, hogy megnézzem, mi is történt velem pontosan.
De azonnal le is ültem, mert különben összerogytak volna a lábaim a félelemtől, a csodálattól és a fájdalomtól. Nagyon furcsa helyre kerültem.
Abbamaradt a fütyülés. Egy autó épp előttem indult el. Még pont láttam a rendszámát. Forditott sorendben voltak a betűk és a számok. És mellesleg rossz irányba indult el. Kellett pár másodperc, amíg realizáltam, hogy Angliában vagyok!
– Ez nem lehet – futott át az agyamon.
– Ez nem lehet – mondtam ki már hangosan.
Felálltam. Remegett a lábam. Elindultam, de továbbra is ezt mormoltam az orrom alá: Ez nem lehet! Elmentem az utcatábla előtt, amin ott virított nagy betűkkel a PENNY LANE felirat. Elkezdtem dúdolni a Penny Lane dallamát, hátha megnyugtat, de kicsit sem segített. Elég hideg volt, valószínűleg ősz vége felé járhatott az idő, mert egy gyerek sem volt az utcákon. Biztosan az iskolában ültek.
– Keresek egy kávézót vagy ilyesmit, ahol meg tudok melegedni – gondoltam. De rájöttem, hogy azt sem tudom, hol vagyok. Bárcsak figyeltem volna, amikor a nagypapám a Beatles számairól mesélt! Emlékszem, mondott valamit egy fodrászatról, ami itt van a Penny Lane-en. Mindegy, egy fodrászatba úgysem lehet csak úgy berontani, hogy fázom. Amint befejeztem az elmélkedést a fodrászat etikettjéről, elkezdett esni az eső. Mintha dézsábol öntötték volna, azonnal elázott a ruhám, ugyanúgy, mint a mellettem álló férfinak. Mondjuk nem értem, miért nem volt rajta kabát, amikor a kezében tartott újság címlapján nagy betűkkel virított, hogy ORSZÁGOS ESŐ LESZ!!! Az eső csípte a sebet a térdemen. Változott a véleményem, nem olyan nagy baj, hogy csak úgy berontok egy fodrászatba.
– Elnézést, kishölgy, de mostanra nem vártam vendégeket – kis szünetet tartott a borbély. – De bocsánat, hogy ilyen modortalan voltam önnel, segíthetek valamiben? – mondta lesütött szemmel.
– Semmi baj. Csak azért jöttem be, mert odakint zuhog az eső – próbáltam elrejteni az érzést az arcomról, hogy hogy lehet valaki ennyire boomer ezzel az udvariaskodással. Mégiscsak egy kislány vagyok, nem az angol királynő!
Egy darabig ültem némán, elég ciki volt. Konkrétan óráknak tűnő percekig néztünk farkasszemet a fodrásszal. Aztán végre meg bírtam szólalni.
– Elnézést, nem tudná megmondani, honnan indul busz a pályaudvarhoz? – kérdeztem kissé remegő hangon.
– Mi sem egyszerűbb – kiáltott fel a borbély, majd lejjebb vette a hangerejét, és így folytatta: – Itt kimegy az utcán jobbra, és a harmadik mellékutca sarkán van egy megálló.
Csak most tűnt fel, hogy kicsit franciás akcentussal beszél. Őszintén szólva igazán megnyugtató hangja volt. Mintha egy francia maci énekelne a fülembe.
Elindulotam a busz felé. Szinte senki sem állt a megállóban. Furcsa, mert autók is alig jártak erre. Ami azt jelenti, hogy mindenki gyalog megy mindenhova. Nem is értem, ez már a 21. század!
Ekkor megérkezett a busz. Komolyan mondom, én még életemben nem láttam ilyen öreg tragacsot. Mármint egészen fényes és tiszta volt. De legalábbis a 60-as évekből jött. Itt megálltam a gondolkozásban. Mint egy zombi, úgy szálltam fel a buszra. Alig bírtam belegondolni, hogy én, úgy tűnik, a MÚLTBAN vagyok! Ez lehetetlen! Mondjuk megmagyarázza, miért volt fekete-fehér annak a bácsinak az újsága. És hogy miért beszélt ilyen illedelmesen a borbély
Már egy ideje “kómában” voltam, amikor a busz hirtelen lefékezett. (Én meg szépen orra buktam.)
– Nem hiszem el, hogy bírom ennyiszer megütni magam! – suttogom a vérző orrom alá felháborodottan. Egy bácsi épp egy zsebkendőt nyújtott nekem, amikor valaki felugrott a busz tetejére, és elkezdett énekelni. Nem hallottam eléggé a dallamot meg a szöveget ahhoz, hogy értsem, mit énekel. Kimentem az utcára, hogy jobban halljam, mit énekel a körübelül 15 éves fiú. Nem csak én néztem, hanem három másik, az éneklő fiúnál kicsit idősebb fiú is. A legszimpibbet megkérdeztem, hogy ők ismerik-e a busz tetején ugráló fiút.
– Persze, az egyik sulitársunk, George – mondta kissé lenéző hangon a srác, de én nem olyan vagyok, aki ennyiben hagyja. Tovább kérdezősködtem.
– És téged hogy hívnak?
– John. Na, és téged hogy hívnak, talán orrvérzős kislány?
Tényleg, el is felejtettem, hogy vérzik az orrom! Megtöröltem az orrom a zsepivel, amit a bácsi adott.
– Melániának. Mindig ilyen feltűnési viszketegsége volt ennek a George-nak, hogy egy busz tetején danolászik és gitározik?
– Ja, nem, csak próbál bekerülni a bandánkba, a Johnny And The Moondogs-ba.
Hm… a nagyapám, amikor mesélt a Beatlesről, mintha említett volna valami ilyesmi nevet, hogy régebben így hívták őket.
Hirtelen elkezdett forogni velem a világ. Muszáj volt leülnöm a útpadkára. Nem lehet, hogy pont a Beatles megalakulásába csöppentem bele!
– Valami baj van? – kérdezte John. Amint ezt kimondta, megint eleredt az eső. Szinte látni is alig lehetett, úgy zuhogott.
– Gyertek, meghívlak titeket hozzám! – intett nekem és a fiúknak Paul McCartney. Ugyanis ő volt a harmadik.
Szótlanul ballagtunk a zuhogó esőben, csak Ringo dúdolgatását lehetett hallani az eső zúgásán kívül. Szerencsére Paul nem lakott valami messze, hamar odaértünk a vörös téglából épült házhoz.
Nagyon jóleső meleg volt odabenn. Kisebb csönd után George várakozóan nézett Johnra, és így szólt:
– Na, bekerültem?
– Hát, nem is tudom… – John itt szünetet tartott. – PERSZE, hogy bekerültél!
– Szabad?- mutattam a zongorára.
Paul bólintott, a többiek észre sem vették, ahogy felnyitom a cseppet korhadt fából készült zongorát.
Elkezdtem rajta játszani. Erre a fiúk a másik sarokból felkapták a fejüket, és csodálkozva nézték, ahogy zongorázok.
– Váo, ez menő volt! – Ringón tényleg látszott, hogy el lett kápráztatva. – Hány éves is vagy?
– Tizenegy – feleltem.
– Mi lenne, ha segítenél eljátszani az új számunkat, a When I’m Sixty-four-t? – kérdezte John.
– Méghogy én vagyok túl fiatal?! – suttogta alig hallhatóan George.
– Szívesen segítek! – mondtam talán kicsit túl sok izgalommal a hangomban.
– Akkor menjünk el hozzánk, hogy elgyakoroljuk a dalt! – mondta határozottan Lennon.
Az eső már elállt, mire odaértünk. John mindenkinek kiosztott egy kottát a saját szólamáról.
– Jézus, már fél négy!!! – nézett az órájára Paul.
– És ez mit is jelent? – kérdeztem értetlenkedve.
– Hát azt, hogy most azonnal el kell indulnunk a lemez felvételre! – vett egy nagy levegőt. – Úgyhogy mindenki gyorsan készüljön el, és indulás!
– Én is? – kérdeztem meghökkenve.
– Hát persze! Nem hagyhatunk itt egyedül. Te leszel a közönség – mondta Ringo vigyorogva.
Most már sokkal több ember volt az utcán. Gyerekek rohangáltak, a felnőttek munkából igyekeztek hazafelé. Végre odaértünk, szép kis takaros házikó volt. A stúdióban több, mint egy szakadozott vörös kanapé, egy asztal és persze tömérdek mennyiségű drót és mikrofon volt, és még sorolhatnám a furcsábbnál furcsább dolgokat. Ja, és ott ült egy pocakos pasas is. Nem úgy tűnt, mint aki még szeretne várni, ezért a fiúk gyorsan beálltak az üvegfal mögé, és elkezdték behangolni a hangszereket. Vicces volt hallgatni, ahogy csavargatják a gitárok hangoló kulcsokait.
Aztán végre felcsendültek a Love me do első akkordjai. Én csak hallgattam a gitárszót, és a mézédes éneklést. Eddig nem tudtam, milyen jó érzés, amikor csak neked játszanak. Persze ez most nem pont így volt, de mégis úgy éreztem, ez csak nekem szól.
Keresd itt az összes nyertes pályaművet!
Kósa Tamás Zalán – 1:7 órára a múltban
Kiss Virág Borbála – Rómából minden út hazavezet
Berkecz Lázár – A misztikus whisky
Krajnyák Zsófia – 2060
Lehoczky Tamara – Az igazolás
