1:7 órára a múltban
Nagyon büszkék vagyunk az Abszolút Töri pályázat minden résztvevőjére, hiszen szuper írások érkeztek! Sokan kértétek, és mi is szeretnénk, ha minél több emberhez eljutnának ezek a szuper szövegek, ezért most a nyertesek pályamunkáit megosztjuk veletek is. Elsőként fogadjátok szeretettel Kósa Tamás Zalán novelláját!
1:7 órára a múltban
Egyszerűen nem értem, miért nem engednek haza egyedül? Nem vagyok már dedós! 10 és fél éves vagyok! Még hogy veszélyes! Majd jövőre! Majd, ha hatodikos leszel! Hányszor hallottam már! Miért nem bíznak bennem? Ahelyett, hogy otthon játszhatnék, legyőzhetném a Dortmund csapatát és kipróbálhatnám az új igazolt játékosomat, ahelyett itt dekkolhatok anyukám munkahelyén… ebben a poros, ősrégi épületben. Már az ajtót is alig bírtam kinyitni.
Itt a levéltári raktárban várom a fociedzés kezdetét vagy már fél órája. Örökkévalóságnak tűnik. Azt mondta, hogy mindjárt jön, csak egy rövid értekezlet lesz.
Dögunalom! Milyen ősrégi könyvek, vannak vagy százévesek! És mekkorák! Vajon mi lehet bennük? Ezeréves újságok összekötve, megsárgulva. Népsport, Népszava. Jesszus! Ki fogja ezt elolvasni? Hagyjuk is! Még jó, hogy itt a focilabdám. Szerencse, hogy elfelejtettem visszaadni a múltkori edzés végén! Elég szűk itt a hely! Na mindegy, múltkor sikerült a harmincnyolcig elvinnem, talán most meglesz a negyven!
Hidegkuti átadja Bozsiknak, ő passzolja Kocsisnak és megpróbálja a lehetetlent, kapura lő…. basszus! Nem kellett volna ekkorát rúgnom! Jaj, ne! Most mi lesz? Persze, a legtetejéről esik le! Ah, micsoda véletlen pont itt nyílt ki: azt írja, hogy az évszázad mérkőzésének a visszavágója…
Hol vagyok? Mit keresek az utcán? Olyan mintha a Teréz körúton lennék Budapesten, de mégsem. Jó lesz megkérdeznem valakit:
– Legyen szíves megmondani, hogy milyen út ez itt pontosan? – léptem egy kis bódéban áruló újságoshoz.
– Csak akkor mondom meg, ha veszel is valamit – mért végig tetőtől talpig az árus. Valami miatt egyből rokonszenvesnek tűnt az öregember.
– Akkor egy Népsportot kérnék – néztem körül. – Bácsi, 2000 forintom van annyi elég lesz? – túrtam a zsebem mélyére.
– Mennyi!? Fiam abból az egész szovjet gazdaságot megvehetnéd manapság! Honnan van ennyi pénzed? Nem hasonlít a mostani forintra ̶ csodálkozva nézte és forgatta a kezében a bankjegyet ̶ 2015-ben adták ki? – Morgott valamit a bajusza alatt, bár azt nem nagyon értettem. – Jó érzékkel engem választottál, így megmondom, a Lenin körúton vagyunk.
– Hogy hol? Ezt nem értem! Ilyen utcát nem ismerek Budapesten!
– Márpedig van, pont itt állunk! Honnan csöppentél ide, fiacskám? Furcsa a ruhád, a beszéded, furcsa forinttal akarsz fizetni! Csak nem a Delorean-nal jöttél?
Nem értettem, mire akart célozni. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit válaszoljak és azt sem, hogy hol van az a Lenin körút.
– Dehogyis, Zalaegerszegről költöztünk fel és az új bankóval fizettem – hazudtam nagyot a bácsi szemébe.
– Akkor bocsánat, fiam ̶ mondta sejtelmesen az öregember.
– Semmi baj. Viszontlátásra.
– Szervusz – nézett utánam mosolyogva.
Közben feltűnt, hogy olyan ósdi, szürke ruhákban járnak-kelnek az emberek. Talán retró hét van? Na de az autók, a buszok! Apával a padláson találtunk hasonló makettautókat a nagypapa gyűjteményében. Nem túl modern darabok! Nem értettem semmit.
Aztán egy padra leülve, kinyitottam a napilapot, egyből felvilágosodtam. Most értettem meg: 1954. május 23-a van! Olyan ismerős ez a dátum! Talán ez a 2. világháború utolsó napja? Vagy Pelé születése? Nem tartunk még itt töriből. Lapoztam egyet és ez a címszó fogadott:
„Ma lesz az Népstadionban az évszázad meccsének visszavágója.”
Úr Isten! Mindig is arról álmodtam, hogy lássak egy olyan meccset, ahol nem botlábú a magyar válogatott! Ez az aranycsapat! Jesszus!
Hú, de el szeretnék menni, de hogy jutok be? Az újságos bácsi kettő zsebnyi aprót adott, hátha kijön belőle egy jegy. Bár nem hiszem, hogy az utolsó pillanatban adnak el jegyet egy ilyen fontos rangadóra. Mit is ír, hol is lesz?
Jaj, ezt meg sem kellett volna néznem, hisz ott voltam az újonnan átadott stadion megnyitóján! Akkor irány az Istvánmezei út! Na, de merre?
Nem tudtam mást kitalálni, visszamentem az újságoshoz, hogy útbaigazítást kérjek. Meg sem lepődött, hogy újra lát.
– Szóval a Népstadionhoz akarsz eljutni? Csak nem a meccsre vagy kíváncsi? Kár lenne kihagyni, ha már itt vagy, ugye? A metróval még nem tudsz menni, leállították az építkezést, csak 1963-ban indul újra. A legegyszerűbb, ha a jó öreg villamossal mész egy darabig aztán csak gyalogszerrel tudsz. De ha elfogadsz egy jó tanácsot, az oldalbejáraton próbálkozz! Nagy most ott a tumultus, mindenki be akar jutni. Ilyen meccset senki sem akar kihagyni!
– Maga nem kíváncsi rá?
– Közvetíti a rádió és már amúgy is láttam ilyet! De ne feledd! Nem várhatod meg a meccs legvégét! Idejében haza kell indulnod!
– Köszönöm, de mire akar célozni?
– Erre nincs idő! Most menj!
Elindultam a 4-es, 6-os villamos megállójához. Rengetegen álltak a megállóban, szinte mozdulni sem lehetett. Szerencsére hamar jött a villamos, úgy látszik régen is így volt, mint manapság. Csak az volt a furcsa, hogy nem lyukasztani kellett a jegyet, hanem kalauznál kellett venni. Bár amekkora tömeg volt, simán bliccelhettem volna. A villamosról leszállva gyalog tettem meg az utat, még szerencse, ismertem valamennyire Budapestet és bár az épületek változtak, de azért kiigazodtam. Meg aztán a tömeg szinte sodort magával. Az emberek hatalmas focilázban égtek. Mindenki erről beszélt, férfiak, nők, idősek, fiatalok. Az utcákon néhány helyen hangosbemondókat állítottak fel, amikből már hallani lehetett a Népstadionban uralkodó hangulatot. Az egyik kávéházban hangosan szólt a rádió, felismertem Szepesi György hangját. Ő közvetítette a meccset, mint mindig.
Népstadion közelében már moccanni sem lehetett. Mindenki be akart jutni a mérkőzésre. A rangadó kezdetéig még volt több mint egy óra. Nem láttam esélyt, hogy legálisan bejussak. Akkor eszembe jutott az újságos. Valami olyasmiről beszélt, hogy próbálkozzak az oldalbejáraton. A stadiont megkerülve, eljutottam a személyzeti kapuhoz. Sajnos úgy láttam, itt sem lesz esélyem. Mindenhol marcona őrök álltak. Csak az árusok juthattak be a kapun. Szomorúan rugdostam a poros kavicsokat. Végül leültem a járda szegélyére és a sírás kerülgetett. Eljutottam idáig, bár nem tudom hogyan, és nem jutok be álmaim mérkőzésére. Már majdnem feladtam, mikor egy hangot hallottam a hátam mögül. Hátranéztem és egy velem egykorú fiú állt mögöttem.
– Miért bánkódsz? Csak nem megsérültél?
– Nagyon be szerettem volna jutni erre a találkozóra. Nagy utat tettem meg idáig, de úgy látom nincs esélyem.
A fiú hosszú ideig nem mondott semmit, nagyon gondolkodott valamin, egyszer csak megszólalt: – Az apukám itt fog árulni sós perecet, én is vele megyek be a meccsre. Nekem Puskás Öcsi a kedvencem. Láttad múltkor azt a balos gólját? Hát az valami csuda volt! Ha nagy leszek, én is ilyeneket akarok lőni! Most is focizom a Kispestnél. Öcsi is ott kezdte! – derült fel a fiú szeme. – Te is focizol?
– Igen. Én otthon focizom, vidéken. Én is nagyon szeretem a legendás Aranycsapatot, de nekem a mai focisták is bejönnek. Messi vagy Jesus.
– Aranycsapat?
– ÁÁÁ igen, mi már csak így hívjuk Puskásék válogatottját.
– Nem ismerem Messit, sem ezt a Jesust! Ők nálatok játszanak vidéken?
– Ahaaa... Á, mindegy! Ez egy későbbi történet!
Ekkor jó ötletem támadt! – Be tudsz juttatni engem is valahogy a stadionba?
– Tudok egy jó megoldást! Ha esetleg beöltözöl perecárusnak, mint én, talán meg tudom beszélni édesapámmal, hogy bevigyen minket! Amúgy én Sanyi vagyok, szervusz.
– Szervusz, Tomi. – nyújtottam a kezem az újdonsült barátom felé.
– Gyere, keressük meg apámat! Valahol a perecet pakolja ki a teherautóról.
Néhány lépés után megpillantottuk a leponyvázott teherautót, amiről egy magas, szemüveges férfi fehér kötényben pakolta le az árut. Közelebb lépve, Sanyi mindjárt megszólította a ruháján izzadságfoltos embert:
– Édesapám! Itt van ez a fiú vidékről, nagy futballrajongó, mint én. Legyen szíves megengedni, hogy ő is bejöjjön velünk.
Sanyi édesapja leszállt a teherautó platójáról, ami egy Csepel B 350-es volt. Atyaég! Egy igazi Csepel! Letörölte verejtékező homlokát és rám nézett: – Szóval te is kergeted a labdát, mi? Az én fiam is teljesen bele van örülve! Azt mondja labdarúgó lesz, ha felnő. Az is foglalkozás? Azt szeretném, ha tovább vinné a családi üzletet. Ki fogja árulni a perecet a piacon meg a mérkőzéseken?
– Ugyan már édesapám! Higgye el, nem sokáig lehet megélni ebből a perecezésből!
– Hát igen, hamarosan a pattogatott kukorica lesz a menő a meccseken! Sós és csokis is! – szólaltam meg a háttérben.
– Ugyan már fiam, ki enne édes kukoricát? – hüledezett az öreg. – Sokkal inkább a sós perec fogy ilyenkor meg talán a szotyi. Jól van, nem bánom, jöhetsz, ha szeretnél. Kapsz egy kötényt, de segítened kell árulni Sanyinak. Te cipeled a kosarat, Sanyi kezeli a pénzt. Aztán nehogy elbámészkodjatok nekem! Ma meg kell keresnünk a havi bevételünket!
A pereces azzal előre ment a vezetőfülkéhez és előhúzott egy valaha fehér színű kötényt és hozzá egy sültös sapkát. Sanyi megpakolta a kosarat a még jó meleg portékával, mellé tette az elvagdosott papírdarabokat és a nyakamba akasztotta a pántját.
A stadionban hatalmas tömeg tombolt. Várták a mérkőzés kezdetét, a levegő csak úgy izzott, vágni lehetett a feszültséget. Nem tudom mennyien lehettek, de szerintem többen voltak, mint a Puskás Aréna megnyitóján 2019-ben. Az időjárás borúsra fordult ugyan, de ez nem zavarta a lelkes szurkolókat. A mérkőzés előtt atlétikai versenyt rendeztek, ekkor már csak néhány helyen lehetett üres foltokat látni a nézők között. Az eső szemerkélni kezdett, amikor megérkeztek a két csapat játélkosai. Amennyire tudtam, természetesen a pályát figyeltem. Sokszor megfeledkeztem a feladatomról, néha már a ruhámat rángatták, akik perecet akartak venni. A hangulat, az érzés teljesen magával ragadott. Amennyire lehetett, próbáltam úgy helyezkedni, hogy minél többet lássak és halljak. Elcsíptem néhány érdekes bekiabálást is. Az öltözőbe vonuló magyar csapatnak odakiáltotta valaki: „Nándi – szóltak Hidegkuti után – három darabot!” – Erre ő: „Eggyel győzünk!”
Öt óra húsz perckor a hangosbemondó ismertette a két csapat összetételét. Hatalmas taps fogadta a Magyar Népköztársaság labdarúgó-csapatát: Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Tóth II., Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor és Gellér. Hihetetlen ekkora legendákat látni testközelből!
Fél hatkor az olasz játékvezető sípjába fújt és elkezdődött a legendás 90 perc. Próbáltam az első sorban ülő nézőket kiszolgálni. Mindig ahhoz mentem, akitől jobban láttam az eseményeket. Ahogy emlékeztem, nem kellett sokáig várni az első gólra. A 9. percben Lantos szabadrúgásából vezetett a magyar válogatott. Hatalmas hangorkán fogadta a gólt, mindenki együtt éljenzett.
– Mit csinál ez a jó ember? Piros lapot neki! – kiáltott mellettem egy bajszos úriember. Lóránt majdnem alul maradt Jezzard-dal való küzdelemben.
A következő percekben csak kapkodtam a fejemet. A meccs teljes menete az emlékezetemben volt, mégis mintha most hallanék róla először. Az angolok próbálkoztak, de a magyar védelmet nem tudták feltörni. A 22. percben Puskás nagy erejű jobblábas bombája kapuba talált. 2:0. A népstadion zengett-zúgott.
Felnéztem a villanyórára, 29. perc. Most kell jönnie a harmadik gólnak.
– Gyere Lantos, Puskás, add át Kocsisnak. Gyerünk fiúk! – mondogatom félhangosan, közben Sanyi mellém állt. – Honnan tudtad, hogy Kocsis rúgja a harmadikat?
– Á, csak megérzés! – húzódtam arrébb. Hú, majdnem elszóltam magam. Jobb lesz, ha csak fejben viszem végig a meccs menetét.
Az első félidő végén a stadion szűnni nem akaró tapssal engedte el a játékosokat. Még láttuk, ahogy Puskás Wrightot ölelve ment az öltözőbe.
̶ Láttad? Láttad? – futott oda hozzám Sanyi. – Ez jobb lesz, mint az angol-magyar! Gyere, menjünk, mert édesapám leszid minket! Fel kell tölteni a készletet a második félidőre.
A szünet után újra zúgott a tömeg, mikor beléptek a magyarok: „Hajrá magyarok, hajrá magyarok, hatig meg se álljatok!”
Ha tudnák, hogy nem hat, hanem hét gól lesz belőle – gondoltam magamban, mikor a pereces kosarat a nyakamba akasztottam. Az 56. percben Kocsis duplázott, 4:0. Még alig ült el a stadionban a hangzavar, mikor újabb magyar gól született: Tóth II., az újonc megszerezte az ötödik gólt.
– Hé, fiam! Számolj jobban, nem jól adtál vissza! Én két perecet vettem, nem hármat! – förmedt rám egy marcona alak.
– Bocsánat, uram, igaza van – eszméltem fel az újabb gól hatása alól.
Hidegkuti lőtte a hatodik gólt. A nézőtéren már mindenki felállva tapsolt. Csak úgy izzott a levegő! Még az angol szépítés sem szegte senki kedvét.
Teljesen magával ragadott a hangulat, a perecárulásról is megfeledkeztem, mikor valaki hátulról megfogta a vállam. Hátranézve, döbbenten láttam az újságárus bácsit.
– Menned kell! Lejárt az időd, elhoztam a 2020-as újságot. Lapozd fel és indulj!
Na, de… Hogyan? Miről beszél! Még nem volt a hetedik. Ebben a pillanatban Puskás belőtte a jobbsarokba a gólt. A nézőtér teljesen felbolydult, az újságos észrevétlenül kiszöktetett a bejárathoz.
– Tudod, hogy nem lesz már több gól. Most feltűnés nélkül el tudsz menni. Ne kérdezz semmit! Nyisd ki a lapot akkor, mikor eljöttél.
Tudtam, hogy maga is benne van! De hogyan kerültem ide, mi a magyarázata, létezik időutazás?
Szerintem már rájöttél! Most indulj, kevés az idő! A 1:7 óra mindjárt lejár.
Aztán mintha mi sem történt volna, újra a levéltár poros raktárában ültem a kinyitott 1954-es újság fölött.
Keresd itt az összes nyertes pályaművet!
Császár Melánia – Amikor csak neked dalolnak
Kiss Virág Borbála – Rómából minden út hazavezet
Berkecz Lázár – A misztikus whisky
Krajnyák Zsófia – 2060
Lehoczky Tamara – Az igazolás
