2060
Nagyon büszkék vagyunk az Abszolút Töri pályázat minden résztvevőjére, hiszen szuper írások érkeztek! Sokan kértétek, és mi is szeretnénk, ha minél több emberhez eljutnának ezek a szuper szövegek, ezért most a nyertesek pályamunkáit megosztjuk veletek is. Fogadjátok szeretettel Krajnyák Zsófia novelláját!
Vera
Álmosan másztam ki az ágyamból azon gondolkozva, hogy a reggeli fáradtságra miért nem találtak ki valamilyen ellenszert, ha már annyi mindent sikerült megoldani. Nem tudom, mivel lehetne überelni a spanyolnátha teljes kitörlését a történelemből. Valószínűleg semmivel. Egyelőre.
Miután sikerült elvonszolni magam a ruhásszekrényemig és kiválasztani a mai öltözékemet, ásítva kisétáltam a folyósóra, és az étkező felé vettem az irányt egy jó meleg kávé reményében. Korai időpont lévén csak páran lézengtek a folyosókon, főleg olyan tudósok, akik még az utolsó pillanatban [is] próbálták javítani a túlélési esélyeinket. Néhányuknak biccentettem, de csak egy szomorkás mosolyt kaptam válaszként.
Az ebédlő teljesen üres volt, így a falakra emeltem a tekintetem, ahonnan ezer és ezer arc nézett vissza rám. A terem közepén lévő hatalmas svédasztalhoz indultam, de feszélyezve éreztem magam. Mintha minden mozdulatomat követték volna… Elvileg motiváció gyanánt tették ki ezeket a képeket, gyakorlatilag egyetlen egy üzenetük volt: ha nem vagy elég jó, te is úgy végzed, mint ők. Elfelejtve, az időn kívül rekedve, mások ijesztgetésére használva. Végül egy gőzölgő bögrével leültem az asztalhoz, és tűnődve meredtem magam elé.
Pontosan húsz év. Ennyi telt el a legelső sikeres időutazás óta. Előtte csak a mesékben létezett ilyesmi. Két évtizede viszont egyetlen célja van az emberiségnek: megelőzni minden pusztító jellegű dolgot a történelemben. Mindent. A járványok Ázsiához tartoztak. Amerika a kihalt állatfajok visszahozásáért felelt. És a dínókért. Azok mindig is nagyon izgatták a fantáziám. Akármit megadtam volna azért, hogy láthassak egyet élőben. De erre nem sok esélyem volt: egy tízéves visszaugrás is veszélyes lehet, ha az ember nincs rá megfelelőképpen felkészülve, nemhogy egy hatvanöt milliós. Arról nem beszélve, hogy erre nem lehet eléggé felkészülni. Ha nem így lenne, akkor most nem figyelne több tízezer elfeledett ember arca. Másrészt pedig az Amerika dolga: nem avatkozhattunk bele. Nekünk, európaiaknak ’csak’ a történelem jutott. Elejét kellett vennünk a legvéresebb háborús eseményeknek. Pontosabban az összesnek. Elvileg néhány évszázad múlva meg is leszünk vele. Újra felpillantottam a falra. ’Néhány száz évvel és ki tudja hány millió… milliárd áldozattal később.’ A világ megváltozott, és hiányoltam a régebbi verzióját. Csak a nagyszüleim beszámolóiból sejthettem, hogy milyen volt akkor, mégis biztosan tudtam, hogy jobb volt. Mérgesen megráztam a fejem. Nem hagyhattam, hogy ezek a gondolatok eltérítsenek a céltól. Ma én is tehetek valamit a jó ügy érdekében. Ma büszkévé tehetem a családomat, a mai nap az egyetlen esélyem, hogy újra láthassam őket.
-Vera?- szakított ki egy hang a gondolatmenetemből.
-Nem tudsz aludni?- kérdeztem tőle. -Te talán tudtál?- vonta fel a szemöldökét.
Felálltam az asztaltól, és egy erőtlen öleléssel köszöntöttem a társamat. Ő volt Aliz, akivel már tíz hosszú éve ismertük egymást. Ő volt az egyetlen, akit igazából ismertem. Hogy miért? Legyen elég annyi, hogy mifelénk nem engedheti meg magának az ember a barátkozást. Hogy miért nem? Először is senkinek sincs ideje erre a luxusra. Másodszor mi értelme van, ha úgyis csak pár évet tölthetsz együtt az újdonsült haveroddal? Így vagy úgy, de végül úgyis csak egy arckép marad belőle, amit az evésre szánt lopott perceidben nézhetsz a könnyeidet törölgetve. Felesleges.
-Félsz?- kérdezte halkan, mintha meghallhatnának minket. Mintha bárkit is érdekelne…
-Nyilvánvaló, hogy mi fog történni, nem?
Csak egy beletörődő bólintással válaszolt. Aliz mindig is sokkal optimistább volt, mint én. Utáltam, hogy le kell törnöm, de a számokkal nem lehet vitatkozni.
- Tudom, hogy szinte lehetetlen, de akkor is! Annyit készültünk, az egész életünkben erre az egy napra készültünk, a semmiért?
-Jól mondtad. A semmiért. Ők is azt gondolták, hogy majd az övék lesz az elismerés-intettem a falak felé-, ők lesznek az a páros, akiknél majd bejön az undorítóan minimális százaléknyi esély. Látod mi lett velük...
-Lányok?- hallottam egy hideg, határozott hangot, amitől felállt a szőr a hátamon. Egy magas, hórihorgas alak állt az étkező ajtajában. Ösztönösen közelebb húzódtam Alizhoz.
-Mit csináltok itt ilyenkor?- vonta fel a szemöldökét számonkérőn, ahogy mindig is tette.
-Nem tudunk aludni- magyaráztam gyorsan.
Ő bólintott egyet, majd lassan, megfontolt an hátat fordított nekünk, és elsétált.
---
Aliz
Idegesen harapdáltam a szám szélét, miközben átvettem a ruhámat az utolsóra, ami valószínűleg valaha is rajtam lesz. El szerettem volna hinni, hogy sikerülni fog, de Verának igaza volt. Lehetetlen. Egy hang szólt be kintről. „Gyertek, a gép készen áll.” Lassan, egymás mellett sétáltunk, mint mindig, amikor gyakorlatra mentünk. Csakhogy ez most nem az volt. Most nem egy szimulátorba fogunk beszállni, ami biztonságosan bemutatja, hogy milyennek kéne lennie az időutazásnak. Ez Az Időgép. Hiába éltem itt már több, mint tíz éve, hiába készültem erre, mióta az eszemet tudom, még sosem láttam. Egy hatalmas, egybefüggő, világoskék színfelhő. Papíron. Ehelyett egy kavargó, méregzöld függöny tárult a szemem elé, aminek látványára összeugrott a gyomrom. Nagy volt a nyomás. Oldalra fordítottam a fejemet, és egy halálsápadt Verát pillantottam meg, akit még a legjobb esélyeink szerint is most láttam utoljára így. Tegyük fel, hogy sikerül, és visszapottyanunk 1938 novemberébe, elvégezzük, amit kell, na de vissza? Ha valami lehetetlen, hát ez az. Remegve léptem át a színfüggönyön, majd zuhanni kezdtem a végtelen masszába, lefelé, mindenféle támasz nélkül.
1938
Csatt. Csatt. Csatt. Mintha egy hadsereg masírozna végig a fejemben, ordítozva és… üvegeket összezúzva. Nem tudtam elképzelni, hogy a katonaság vagy bárki miért törne össze üvegeket. Hirtelen rémült, suttogó hangokat érzékeltem magam körül.
- Szerinted valami komoly baja van, vagy csak megijedt?
- Csak megrémült. Nézz rá, teljesen fehér az arca.
Németül beszélő hangokat hallottam. Létezik, hogy mégiscsak sikerült? Erre a gondolatra rögtön kipattant a szemem, és egy velem körülbelül egyidős fiút és lányt pillantottam meg. Nem úgy néztek ki, mint akik éppen túléltek egy több száz éves ugrást az időben. Nem volt rajtuk semmilyen egyenruha, nem voltak katonák, tisztek, hivatalnokok... Tehát annyira azért még sem volt fényes a helyzet.
-Milyen évet írunk?- kérdeztem.
-’38?- vonta fel a lány a szemöldökét.
-De mennyi 38?- tudakoltam valamivel ingerültebben.
-Laura, jól vagy?- érdeklődött a fiú.
-Mennyi?- kiabáltam rá idegességemben.
-1938.
-Dátum?
-November 9.
-De akkor meg…- oldalra néztem, az utcán egy tábornokot láttam, amint hevesen gesztikulálva üvöltözik valakivel. Körülbelül húsz méter választhatott el tőle. Húsz méter. Ettől közelebb még senki sem jutott. Húsz méter választott el attól, hogy szó szerint történelmet írjak.
-Hova mész?- kérdezte az egyikük, miután felálltam, és a sikátor kijárata felé indultam.
-Javítok a javíthatatlan helyzetemen- válaszoltam ironikusan. Egyébként ti zsidók vagytok?- tudakoltam.
-Laura, hiszen te is zsidó vagy!- nézett rám a lány elképedve.
-Jó tudni- bólintottam. Lehet egy tanácsom? Bújjatok el!- kiabáltam hátra a vállam fölött.
???Elgondolkodva meredtem magam elé. Na, most mi legyen? – töprengtem. Ha minden az egyébként is lehetetlen terv szerint haladt volna, akkor én most elméletileg az az ember lennék, aki néhány méterre tőlem ordítozik valakivel. Legalábbis az elméjét átvettem volna, így szó szerint belülről tudtam volna szabotálni és megállítani a világháborút. Ennél csak egy dolog szomorított el jobban: az a tábornok még csak meg sem rezzent, tehát Verának sem sikerült. Egy hangos robbanás szakított ki a gondolatmenetemből, amire akaratlanul is összerezzentem. Már több ezer ilyet éreztem a szimulációkban, most mégis összeugrott a gyomrom a hang hatására. Hiszen ugyanaz a kettő… ugye? Tudtam, hogy ott nem érhet baj, na de itt? Minden kiszámíthatatlan, túl valódi ahhoz, hogy ne féljek. Hallottam, ahogy betörnek a kirakatok ablaküvegei, a szememet csípte a felgyújtott zsinagógákból származó füst, a maradék helyet pedig a menekülő emberek kiáltásai foglalták el. Túl sok volt a beáramló információ, kezdett túl nagy lenni a pánik, ami körbevett ebben a pillanatban, úgy éreztem, hogy mindjárt szétrobban tőle a fejem. Akármit megtettem volna azért, hogy visszamehessek 2060-ba, és a képükbe üvölthessem, hogy erre nem lehet felkészíteni az embert holmi szimulációkkal és ócska hangeffektekkel. Képtelenség elmagyarázni, elmesélni, hogy milyen volt vagy lesz. A rettegés… A bizonytalanság…
Nem akartam kimenni ebből a sikátorból, ha itt maradnék, akkor talán megúszhatnám legalább ezt az egy estét. Viszont tudtam, hogy nem lenne helyes bujkálni, ha az eredeti cél a világháború megelőzése volt. Így lassan kimerészkedtem a szűk utcák közül, ki a fejetlenségbe. A látvány sokkolóbb volt, mint amennyit a mellékutcából sejtettem. Mindenfelé egyenruhába öltözött, fegyveres katonák szaladgáltak és a zsidó tulajdonossal rendelkező üzletek, boltok kirakatait törték be különböző eszközökkel. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a legtöbb ablakban be voltak húzva a függönyök, csak néhol lehetett látni egy-egy gyerekarcot kikukucskálni, amíg az anyja ijedten vissza nem húzta onnan. Mindenki, aki az utcán tartózkodott, igyekezett nagy ívben elkerülni a katonaság tagjait, bár nem hiszem, hogy érdekelte őket, ki megy el a közelükben: elvakultan, szinte állatok módjára vetették magukat az újabb és újabb üvegfelületekre. Kivéve egyet. Csodálkozva néztem, ahogy az egyikük kényszeredetten áll az út szélén, mellette egy láthatóan magasabb beosztású parancsnok, aki ragadozó madár módjára pásztázta a környéket. Hirtelen rám villant a szeme, majd egy ördögi mosoly formálódott az arcán. Ahogy a kelletlenül álldogálóhoz fordult, súgott valamit a fülébe, majd rám mutatott. Végigfutott rajtam a hideg, majd megfordultam, és a velük ellentétes irányba indultam sietősen. A szemem sarkából még láttam, ahogy a katona és a tiszt felém veszik az irányt. A velem szembejövők riadtan néztem rám, a hátam mögé, majd ismét rám: főleg ezek a pillantások ösztönöztek arra, hogy még jobban szedjem a lábaimat, és még véletlenül se nézzek hátra. Már jó néhány perce gyalogoltam, és kezdtem kicsit megnyugodni, lehet, hogy csak félreértettem a mozdulataikat, vagy…
Hirtelen egy hideg kezet éreztem a hátamon, ami betaszított a legközelebbi mellékutcába. Rázuhantam a kissé vizes macskakőre, és egy pillanatra az összes levegő kiszorult a tüdőmből. Egy erőteljes rúgást éreztem az oldalamban, így most már okom is volt rá, hogy ne kapjak levegőt. A hátamon feküdtem a piszkos térkövön, és egy gépfegyver csöve figyelt éberen, lövésre készen. Ebben a feszült pillanatban végre alkalmam volt arra, hogy jobban megfigyeljem az előttem álló fiatalabb katonát. Vékony volt, sokkal vékonyabb, mint a többiek. Inkább elveszettnek és idegesnek tűnt, még a lába is remegett. A tekintete inkább páni félelemről árulkodott, mit ölni akarásról. Én pedig nagyon is jól ismertem ezt a tekintetet.
-Tedd meg- sziszegte a tiszt németül, mire a másik csak a fejét rázta.
Tedd meg-próbáltam üzenni a szememmel, de ő csupán ugyanazt a szót ismételgette némán: nem. Az a lényeg, hogy az egyikünk túlélje, és előnyös pozícióba jusson. Lőj!-suttogtam némán az immáron könnyes szemeknek. Hirtelen egy sötét alakot láttam mozdulni, aki az idegtől türelmetlenül kulcsolta kezét a fegyverre, és a legkisebb tétovázás nélkül meghúzta a ravaszt.
Vera:
Sokkosan néztem az előttem fekvő, immáron mozdulatlan testet, amiből én oltottam ki az életet. Csak bámultam az egyre növekvő vörös foltot a mellkasán, ami már nem süllyedt és emelkedett. A memóriámba égett az a rémülettel teli pillantás, amit legutoljára a szemében láttam. Lenéztem a kezemre, ami most már örökre vörös marad - halálszagú.
2060:
-Az egyik eltűnt a térképről- szólt a munkás, aki a monitorok előtt ült.
-Kapcsold le!- mondta a magas, hórihorgas alak.
-De hát a másik…
-Nem érdekel! Ha az egyiket elvesztettük, akkor úgy is félrement valami- mondta, majd egy másikhoz fordult, és diktálni kezdett- Kísérlet n.8674381: sikertelen…
A monitoros sóhajtva megnyomott egy nagy piros gombot az időgép szeszélyeire hagyva a múltban ragadt lányt.
Vera:
Egy furcsa rezgést, zizegést éreztem magam körül, majd hirtelen minden egybefüggő színfolttá mosódott körülöttem. Tudtam, hogy ez mit jelent: most már nem irányítják a gépet, maximum pár percem van hátra, amíg szét nem szakadok két kor között. A náci Németországból egy szempillantás alatt egy középkori csata lett, ahol egy harcos éppen most rántott magával egy másikat a legmagasabb bástyáról egy zászló kíséretében. Egy követező ugrás után páholyból nézhettem végig egy teadélutánt, ahol több tonna teafűt áztattak az óceán sós vizébe. Aztán váratlanul a szemem láttára nyilaztak le egy rakás szolgát, akik nemrég végeztek a legnagyobb hun király eltemetésével. Hirtelen egy csendes, téli erdőben találtam magam egy… egy lámpaoszlop mellett. Mégis ki rakna egy… Nem tudtam befejezni a gondolatot, mert az időgép már repített is tovább, és azon nyomban egy hatalmas falovat láttam begördülni egy város kapuján. Időm viszont nem volt megcsodálni, mert már repültem is tovább, távolabb, mint eddig bárki is. Egyszer még úgy éreztem, hogy mindjárt szétszakadok, aztán puff és csend. Nem akartam kinyitni a szemem, gondolván, hogy mindjárt folytatódik ez a kibírhatatlan utazás, de pár hosszú másodpercig nem történt semmi. Hát úgy tűnik, itt ragadtam-gondoltam, majd félve körülnéztem és nem akartam elhinni, amit láttam. Párszáz méterre tőlem egy hatalmas dinoszaurusz rágcsálta békésen a fák levelét…
Keresd itt az összes nyertes pályaművet!
Kósa Tamás Zalán – 1:7 órára a múltban
Császár Melánia – Amikor csak neked dalolnak
Kiss Virág Borbála – Rómából minden út hazavezet
Berkecz Lázár – A misztikus whisky
Lehoczky Tamara – Az igazolás
