Szamos-parti Hollywood: Rendkívül gyúlékony
Zágoni Balázs legújabb regényének, a Szamos-parti Hollywoodnak a jelenbeli és a történelmi szála is magával ragadó. A hetedikesek a történet kezdetén ellátogatnak a Filmarchívumba, ahol sok érdekes információ, és néhány váratlan bonyodalom is vár rájuk. Olvass bele!
– Rettentően igazságtalan! – morogta Fejó, és dühösen rálehelt az amúgy is párás ablaküvegre.
A 22-es busz hörögve fordult rá a Szilágyi Erzsébet fasorról a Budakeszi útra, és mivel nem volt leszálló utas a Szépilonánál, nekidurálta magát az emelkedőnek.
– Miért nem szólt előbb? Nagyanyámmal írattam volna igazolást, hogy beteg vagyok vagy valami. Otthon maradtam volna, és lazán végigfortnite-ozom a napot…
– Kedves Fejó, tudom, hogy fájdalom ezt hallanod, de az iskola nem igazíthatja az összes programot a kedvenc játékaid online bemutatóihoz. Főleg, hogy annyi van belőlük – oktatta ki Karola.
A busz megállt a Labanc útnál, és kinyitotta az ajtókat. A hetedikesek csak ekkor látták, hogy kint mennyire szakad az eső. Egy idős néni, miután nagy nehezen sikerült összecsuknia az esernyőjét, felkapaszkodott a hátsó ajtónál. Kende lovagiasan felpattant, átadta a helyét, és óvatosan közelebb húzódott a busz közepén álló Bettihez.
A beszélgetés abbamaradt.
– A következő megálló: Bíróság – mondta be a busz fedélzeti számítógépében lakó kellemes hangú robotnő.
– Hetedik osztály, leszállááááás! – hangzott fel Zeller Gabi, az osztályfőnök baritonja a busz elejéből.
A bíróságnál mindenki lezúdult, és a mindössze két felnyíló esernyő alá egyből hárman-négyen is befurakodtak.
– Nem fair! Nem és nem! – pufogott tovább Fejó, és ő is megpróbálta bedugni a fejét Karola esernyője alá.
– Oké – elégelte meg a lány, aki már alig tudta tartani az esernyőt a tülekedő hetedikesektől. – Itt vagyunk a bíróság előtt, menj be, és tegyél panaszt Zeller ellen!
– Zellerellenes eljárás! – búgta Bende mély hangon, és közben felemelte a mutatóujját. Az esernyőktől nem látta, hogy valaki vette-e a poént. Legalább Karola? Nem, úgy tűnik, még ő sem hallotta. Akkor mindegy. Aztán arra gondolt, hogy mégiscsak jó lenne bebújni az esernyő alá, nem is annyira az eső, mint inkább a lány közelsége miatt.
Zeller, akinek szintén nem volt esernyője, végignézett az ázó-didergő osztályon.
– Gyertek, csibéim! Nehogy megázzatok nekem! Nem lesz kellemes vizes ruhában üldögélni itt délután két óráig – mondta az osztályfőnök, akinek fogalma sem volt arról, hogy épp egy bírósági eljárást helyeztek kilátásba ellene.
– Whaaat? Meddig??? – nyüszített Fejó, de senki nem figyelt rá. Egy kis kapun át beléptek a fák közé: balra egy jobb napokat is megélt kápolna, előtte ázott műanyag szék, az ajtón felirat: „Akármikor jössz, itthon van az Isten!”
– De jó neki! – morgott Fejó. – Fogadjunk, hogy ő is épp most próbálja ki a Warcraft négyet…
Ismerd meg a regényt ebből a cikkből!
Balra tértek, átsiettek egy parkolón, majd beléptek a Magyar Nemzeti Filmarchívum ajtaján. Bende megrázta magát, mint egy ázott kutya. Aztán körülnézett, és megállapította, hogy nincs itt semmi extra. Csak egy fehérre meszelt fogadótér, melyből nagy ablakok nyílnak az udvarra, amelynek közepén értelmezhetetlen betonszobrok áznak.
Az egyedüli érdekes darab egy fura kis doboz volt a fogadótér sarkában, háromlábú állványon, elején nagy lencse, oldalán kurbli. Többen is azt bámulták. Martin hozzá is nyúlt volna, ha a résen levő kapus–biztonsági őr nem csattan fel egyből, hogy „nem nyúlkálunk!”
– Lumière-féle kinematográf – betűzte Karola, mire Fejó megint elfintorodott.
– Fejó-féle kinemszarjale – állapította meg Bende, amin mindenki kacagott, aki látta Fejó arcát. Bende pedig elkönyvelte, hogy mindig azok a poénjai aratják a legnagyobb sikert, amiben valami trágárság van. A zellerellenes eljárás például el sem érte a hetedikesek ingerküszöbét.
Zeller épp mély levegőt vett, hogy belekezdjen az eligazításba, amikor gyanús gyerekzsivaj hangzott fel a folyosó végéről.
– Itt vannak az ötödikesek is? – sápadt el Bende, amikor felismerte az öccse semmihez sem fogható éles hangját.
Az ofő arcáról is le lehetett olvasni a döbbenetet, miközben a teljes ötödik osztály kitódult az archívum vetítőjéből, nyomukban a mindig sértett arcot vágó Jégkirálynővel (bennfenteseknek csak Frozi ofő).
– Nem úgy volt, hogy ti pénteken jöttök? – kérdezte Zeller alig leplezett csalódással a hangjában.
Frozi ofő megvonta a vállát, és válaszolt valamit, de ezt már Bende nem hallotta, mert közben megérkezett egy Zellernél valamivel fiatalabb nő, és kedvesen, ám határozottan kézbe vette a dolgokat.
– Első kerületi Vitéz János Gimnázium hetedik osztálya?
– Igeeen – hangzott a nem túl lelkes válasz.
– Ildikó vagyok, az archívum munkatársa. Harmincöt milliméteres túra?
Itt már mindenki Zellerre pillantgatott, aki bólintott, hogy igen.
– Remek. Az most a legérdekesebb és egyben a második leghosszabb túránk. – (Fejó a fejéhez kapott.) – Látni fogjátok az archívum minden egyes részlegét, és egy izgalmas játékot is játszunk majd. – (Fejó a szemét forgatta.)
Egypár udvariasabb hetedikes, köztük Karola, próbált haloványan lelkesedni, majd követték archív-Ildikót. Pár perccel később az egész osztály a vetítőben ült, és egy dokumentumfilmet nézett a régi magyar filmek restaurálásáról, avagy helyreállításáról. Bár azt, hogy nézték, túlzás lenne állítani. Ha a teljes osztály halmazából kivonjuk a csendben szundikálók, telefonon videót bámulók vagy csetelők, valamint egymással suttogók csoportját, egy kételemes halmazt kapunk. Karola tényleg próbált figyelni, amennyire a mellette nevetgélő Gittától és Jankától tudott. Úgy állt hozzá az egészhez, hogy ha már itt kell lenni, legyen valami értelme is. Ráadásul Zeller belengette, hogy holnap mindenki esszét ír az archívumi látogatásról, tehát jó lesz figyelni. Másfelől volt egy régi kedvenc filmje, a Casablanca. Igazából anyukája kedvence volt, nem az övé, de ezt nézték meg együtt minden évben anya születésnapján. Ugyanolyan elmaradhatatlan program volt, mint a tortabontás. Kisgyerekként leginkább a Rick kávézójában felhangzó dalokat szerette, és anya ölébe bújt, valahányszor lövések dördültek, majd újra kidugta a fejét, mikor a két férfi a ködbe vesző repülő után nézett, majd elindult egymás mellett, és Rick azt mondta: „Louis, this is the beginning of a beautiful friendship”. Már ha eredeti nyelven nézték, ahogy anya szerette. Ha pedig szinkronizálva, ahogy apa kedvelte, akkor meg „Louis, maga legalább olyan szentimentális, mint én”. Ahogy nőtt, egyre többet értett a filmből, és titokban drukkolt, hogy hátha idén Rick és Ilsa mégiscsak együtt maradnak.
Olvasd el Vinczellér Kati ajánlóját is!
A figyelmes diákok apró halmazának másik eleme meglepő módon Fejó volt. De ő nemcsak ült és nézte a filmet, hanem előrement, és belebámult a vásznon villogó képbe, olyannyira, hogy erre mások is felfigyeltek.
Bende képtelen volt a filmre összpontosítani, ehelyett a kinti, hol erősödő, hol halkuló zsivajból próbálta kiszűrni az öccse hangját. Elképzelte, amint épp valami nagyon veszélyes gépet próbál beindítani, vagy egy hatalmas polcot magára borítani, rajta több tonnányi fimmel. Életveszélyes volt az a gyerek. Két biztonsági őrt kellene alkalmazni mellé, egyet, aki őt védi, egy másikat meg, aki a többieket óvja tőle, plusz még egy pszichológust is, na nem hozzá, mert neki arra semmi szüksége, hanem a biztonsági őrökhöz, hogy a munkaidőben átélt traumáikat segítsen feldolgozni.
Mikor lejárt a film, és archív-Ildikó megkérdezte, hogy kinek van kérdése, a beálló csendben egyből Fejó keze lendült a magasba.
Zeller kicsit meglepődött, de intett, hogy csak rajta.
– Tessék mondani, a projektor ugye 4K felbontású?
– Igen.
– Akkor miért 2K-t vetítenek rajta? Nincs semmi 4K-s tartalmuk?
Zeller a tenyerébe temette az arcát. A telefonjukat babrálók felkapták a fejüket, mert érzékelték, hogy most végre történik valami.
De Ildikó nem jött zavarba, csak elmosolyodott.
– Bevallom, nem ilyen kérdésre számítottam. A filmeket most már 4K-ban szkenneljük, régebben csak 2K-ban. Egy éles szemű néző, főleg ha olyan közel megy a vászonhoz, mint te, láthat némi különbséget. De nem sokat, mert ezeket a régi filmeket nem digitális technikával készítették, hanem filmszalagra, celluloidra forgatták, többnyire 35 milliméteresre, vagyis körülbelül olyan szélesre, mint amilyen hosszú a hüvelykujjatok. Amikor a rajta levő anyag, vagyis emulzió fényt kapott, megörökítette a képet. Az emulzió pedig apró ezüst-nitrát szemcsékből áll, és bármilyen aprók is legyenek ezek, nem olyan szabályosak, mint egy pixel. Kielégítő volt a válasz?
Fejó elgondolkodva bólogatott.
– Más kérdés?
Más kérdés nem lévén, az osztály ötös csoportokba szerveződött, hogy végigjárja az archívumot. Ildikó kiosztott minden csoportnak egy-egy kis térképet, ezen fel volt tüntetve, hogy melyik állomás után mi következik, és mindenhol pecsételtetni kellett, mint egy tájfutóversenyen.
Bendének az volt a terve, hogy megpróbál feltűnés nélkül Karola közelébe kerülni. Kende Bettivel volt, és még kellett nekik három ember, így intettek Bendének. Bende, látva a helyzetet, lazán, közömbösséget színlelve, intett Karola felé. De a lány elsőre nem vette észre, második intésre viszont a mellette őgyelgő Fejó is magára vette, és azonnal csatlakozott. Így épp öten voltak. Karolával akkor is megéri egy csapatban lenni, ha az ember nem táplál iránta olyan gyöngéd érzelmeket, mint Bende. De ez utóbbit Bende még magának sem vallotta be: ő csak egy jó csapattársat akar, gondolta, akire így, hogy Fejó is odacsapódott, mindenképp szükség lesz.
Itt találod a szerzővel készített interjúnkat!
Első útjuk a szkennerszobába vezetett. Itt Fejó haragja váratlanul elpárolgott.
– Ez a csodamasina másodpercenként 15 képkockát is be tud szkennelni 4K felbontásban, és mindegyiket több mint nyolcmillió képpont formájában raktározza el a memóriájában – magyarázta a gépet kezelő férfi, majd elindított egy felfűzött tekercset. – Ez a Jön az öcsém című rövidfilm, 1919-ből, Kertész Mihály egyetlen megmaradt filmje, amit Magyarországon rendezett. Ezek a filmek még mind fekete-fehérek, de már a korai némafilmesek is rájöttek, hogy különböző színű festékben fürdetve színes lesz a film. Zöldet használtak, ha a jelenet a természetben játszódott, kéket, ha éjszaka volt, és aranysárgát, ha a benti lámpafényt akarták utánozni. Viszont ezek a színek is elkoptak, megfakultak idővel, így most helyre kell állítani őket.
Ezután megmutatta a hetedikeseknek, hogyan lehet a színeket, árnyalatokat már a szkennelés pillanatában kicsit javítani.
– De az igazi javítás a restaurátoroknál történik, majd meglátjátok…
Ekkor nyílt az ajtó, és a portás dugta be a fejét.
– Itt van Balogh Kende?
Bende és Kende tanácstalanul néztek a portásra, majd egymásra. Mindketten megszokták már az ilyen kavarodásokat.
– Olyan nincs. Csak Alföldi-Nagy Kende, illetve Balogh Bende, vagyis én…
– Balogh Bendegúz. Az osztályfőnöke üzeni, hogy azonnal jöjjön velem.
A többiek együttérzéssel, de értetlenül néztek a távozó fiú után, mert tudták, hogy utálja, ha lebendegúzozzák, másfelől meg nem csinált semmi rosszat. Bendének azonban volt sejtelme arról, hogy mi lehet a sürgős kéretés mögött. Nem fogja megtudni, hogy miről szól a Jön az öcsém, mert őneki most a saját öccse után kell mennie. Kelletlenül baktatott a portás után a folyosón, lépcsőn le, lépcsőn fel, míg egy nagy, kóddal védett ajtóhoz nem értek. De az ajtó most tárva-nyitva volt, és bent a Jégkirálynő, Zeller Gabi, és még egy tucatnyi ötödikes bámult valamit az egyik polc tetején. Vagyis valakit, aki kényelmesen feküdt a két és fél méteres magasban.
– Balogh Bende, kérlek, próbáld meg te rávenni az öcsédet arra, hogy óvatosan, de azonnal másszon le – utasította Zeller, ezáltal beismerve, hogy sem ő, sem Frozi nincsenek a helyzet magaslatán. Bende erőt gyűjtött, hogy felöltse a rettenetesen szigorú báty arckifejezését, amely egyre kevésbé, de azért néha még mindig hatott a két és fél évvel kisebb öccsére.
– Most. Azonnal. Le! – suttogta végül.
– Nem lehet – jelentette ki rezzenéstelen arccal Balogh Mihály, ötödik osztályos, kiskorú budapesti lakos, egyelőre büntetlen előéletű állampolgár.
– És miért nem?
– Mert itt – mutatott a polcon végigragasztott sárga feliratra – az áll, hogy „egyenletesen megoszló terhelés”. Ha én most felülök, akkor már nem lesz egyenletes…
– Ide figyelj, Balogh Mihály. Akkor sem volt egyenletes a terhelés, amikor felmásztál, nem igaz? – próbálta sarokba szorítani Zeller.
De az ötödikest nem volt ilyen könnyű zavarba hozni.
– Igen, de akkor ezt még nem tudtam.
– Misó, itt azt írja „Max. 100 kg”. Te harmincöt se vagy – érvelt Bende.
– Én nem, de még itt vannak a filmek is.
Bende csak ekkor nézett szét. A hosszú polcokon töméntelen lapos, henger alakú doboz hevert, rajtuk néhol ismerős, de leginkább ismeretlen filmcímek és sorszámok. A polcok síneken mozogtak, így nem kellett mindegyik között embernyi helyet hagyni, hanem a polc végén található nagy kerékkel lehetett őket jobbra-balra görgetni. Bendének átfutott az agyán, hogy mi lenne, ha egyszerűen csak itt hagynák Misót, sőt, akár össze is zárhatnák a két polcsort, hadd ücsörögjön ott a sötétben, és elmélkedjen. Helye lenne bőven, hiszen csak azért tudott oda felmászni, mert a polc nem volt tele. Ezt szóvá is tette.
– Misó, azért férsz el a polcon, mert azon alig vannak filmek.
– Én a magam helyében nem kockáztatnék – ráncolta a homlokát az öccse. – Az volna a helyes, ha egy profi tűzoltócsapat vinne le.
Bendének két lehetősége volt: vagy ráhagyja a felnőttekre, hogy lefolytassák a túsztárgyalást, amelyben, szokatlan módon, a túsz és a túszejtő ugyanaz a személy volt. De ebben az esetben is ott kellett volna maradnia. Viszont akkor addig sem lehetne Karola mellett, és mikor majd hétvégén hazajön, és értesül az eseményekről, az anyja is le fogja teremteni, amiért nem tudta gatyába rázni az öccsét. A másik, hogy megkezdi a tárgyalásokat az évek során kidolgozott külön nyelvükön. Az utóbbi mellett döntött: felemelte a hüvelykujját, majd tett egy vízszintes mozdulatot a kezével. A jelentése annyi volt, egy tábla csoki, sima. A válasz azonnal érkezett a polc tetejéről: Misi három ujját mutatta fel, majd hüvelyk- és mutatóujjából kört formált. Jelentés: három tábla csoki, mogyorós. A két osztályfőnök és a fél ötödik osztály tátott szájjal nézte a süketnéma jelbeszédet is megszégyenítő kommunikációt. Bende két ujját emelte fel, majd jelezte, hogy egy sima, egy mogyorós, aztán megtoldotta még két jellel. Ujjait összetette, és félreérthetetlenül elhúzta a nyaka előtt. Jelentés: Ez az utolsó ajánlatom. Ha nem jössz le, kinyírlak. Ezeket mintegy nyomatékosítva két kezét kinyújtotta Misó felé.
Balogh Mihály öregesen sóhajtott egyet, majd könnyedén lemászott, még véletlenül sem véve igénybe bátyja segítő balját meg jobbját. Bende a többit már a Jégkirálynőre hagyta, de utolsó pillantásával még jelezte öccsének, hogy csoki ide vagy oda, ez nem fog ennyiben maradni.
Érdekel a folytatás? Rendeld meg a könyvet!
