Szamos-parti Hollywood: 1917
A Szamos-parti Hollywood az Abszolút Töri-sorozat megelőző részeihez képest is rendhagyó módon kezdődik. Rögtön a múltban vagyunk, időutazó hőseink pedig kalandjuk legvégén járnak. Vajon sikerül megmenteniük Kertész Mihály filmjét? És ők visszajutnak a saját korukba? Olvass bele Zágoni Balázs regényébe!
A 75-ös villamos lekanyarodott az Erzsébet hídról, és egy néhány pillanatra eltakarta a három fiatalt üldözőik elől. Amíg a barna motorkocsi csikorogva-dörömbölve ráfordult a budai rakpartra, ők a Gellért-hegy lábához értek, és megtorpantak a szobor felé vezető lépcső előtt.
– Erre gyertek! – lihegte végül az egyikük, egy fiú, a Császári és Királyi hadsereg egyenruhájában, akit csak nyurga termete miatt gondolhatott bárki katonának.
– Tavaly nyáron…, amikor itt voltunk az osztállyal…, még nagy fák voltak, azok közt könnyű lenne eltűnni… – kapkodott levegőért egy másik, szintén tizenhárom éves fiú, chaplin-kalapban. Fölmérte az előtte tornyosuló lépcsőt, majd nagyot sóhajtva nekiindult. Baljában görcsösen szorított egy fémdobozt, jobbjával pedig a gézkötés utolsó foszlányait próbálta lerángatni a válláról.
– Az a „tavaly nyáron”, az száztíz év múlva lesz, Fejó! Addig tényleg meg fognak nőni a fák – válaszolt a harmadik gyerek, egy velük egykorú lány, elegáns barna bundakabátban, turbánszerű prémes fejfedőben. Miközben a lépcsőn felfelé szaladt, és leelőzte a Fejó nevezetűt, szabad kezével kicsit megemelte a szoknyáját, hogy a széle ne ázzon át a januári latyakban.
– Utolsó figyelmeztetés! Megállni! – ordított a villamos mögül előbukkanó őrmester. A mellette loholó két közlegény egyike le is kapta válláról a puskáját, és csőre töltötte. Közben csatlakozott hozzájuk egy bicegő rendőr is, és a hídfő mindkét oldalán gyülekezni kezdtek a szenzációra éhes bámészkodók.
– Közlegény, szanitéc egyenruhában, nem hallja?! Ha nem áll meg, és nem igazolja magát, katonaszökevényként most azonnal lelövetem!
A csukaszürke sebesültvivő-egyenruhás fiú csak hátrapillantott, de nem állt meg. Rohant tovább felfelé, mögötte a lány, leghátul pedig, egyre jobban lemaradva, a duci chaplin-kalapos lihegett. A lépcsőre futást még úgy-ahogy bírta volna, de a súlyos kerek fémdoboz már sok volt. Igaz, doboz a többieknél is volt, az egyenruhásnál nem is egy, hanem kettő.
Lövés dördült, egyelőre csak figyelmeztetésként, a levegőbe.
– Nem kéne mégis… megállnunk, Bende? – zihált a lány.
– Csak még egy kicsit, és eltakar a szobor mellvédje!
Még egy lövés csattant, és hallani lehetett, amint a golyó lepattan egy közeli kőpárkányról.
– Én már nem bírom… sokáig – gombolta ki a prémgalléros kabátját a chaplin-kalapos, hogy levegőhöz jusson. – Bende…, kérlek, adjuk meg magunkat!
Ekkor viszont lent is kiáltott valaki.
– Az ég szerelmére, ne lövessen, őrmester! Még eltalálja a kisasszonyt, vagy azt a másikat! – mondta a bicegő rendőr.
– Elfogni! A közlegényt és a társait is! – adta ki a parancsot az őrmester, és a két segédje már lódult is a lépcsőnek.
Bende ekkor érte el a szobrot félkörben ölelő magas oszlopsort, beugrott mögé, és hátát a hideg kőnek támasztva fújtatott. Pár másodperc múlva a lány is odaért.
– Hallod, Bende? Térj észhez! Adjuk meg magunkat! – lihegte. – Jobb, ha bezárnak, mint ha lelőnek! De csak nem fognak bezárni, meg fogják érteni! Elég, ha rád néznek, máris látják, hogy nem vagy igazi férfi!
Bende elkeseredve nézett a lányra. Mindazok után, amit együtt átéltek, csak ennyire futja tőle?
– És mit mondunk nekik, Karola?! Hogy bocsi, de időutazók vagyunk, és a huszonegyedik századból jöttünk? Elmegyógyintézetbe zárnának, nem börtönbe! Ne tojj be, mindjárt az ajtónál vagyunk, és akkor megúsztuk!
Olvasd el Szakács Zsu ajánlóját!
Ezzel a lány válaszát meg sem várta, nagy lendülettel indult tovább a facsemeték között, fel a síkos ösvényen. Szinte azonnal megcsúszott, és elvágódott. A két doboz a latyakba csattant, az egyiknek le is csúszott a fedele, a másiknak csak sár fröccsent a címkéjére, melyen kapkodó kézírással ez állt: Janovics Jenő–Prója Filmgyár: A tolonc – 2. tekercs. Karola egy pillanatig csak bámulta a feliratot, majd a dobozból kikandikáló fekete szalagot, és eszébe jutott mindaz, amit ez a film jelentett számukra az elmúlt két évben. Két évben? Valójában csak három hétben és három napban. De az első három hét, majd az utolsó három nap mintha két teljesen különböző világban telt volna, noha a helyszínek és a szereplők ugyanazok voltak. Persze a jövőben, vagyis a huszonegyedik században, ahova most minden erejükkel próbálnak visszajutni, ez az idő semmiség. Az osztálytársaiknak és szüleiknek fel sem tűnik majd a hiányuk. Mégis azt érezte, hogy legalább két évet öregedett. Nem is annyira öregedett, hanem inkább nőtt, érett, tapasztaltabb lett. Vagyis lettek mind a hárman, még Fejó is!
Abban is egészen biztos volt, hogy ezt a kalandot egyikük sem adná oda semmiért a világon.
– Ne haragudj, nem így értettem… – mondta, és ruhájával nem törődve leguggolt Bende mellé, majd gyorsan visszazárta a dobozt. – Többször is nagyon férfiasan viselkedtél. Például… például… most épp nem jut eszembe, de tényleg!
Felkapta a dobozt, és a másik kezét Bende felé nyújtotta.
A fiú egy pillanatig még farkasszemet nézett a lánnyal, de aztán elfogadta a kinyújtott kezet, és talpra állt. Mire kicsit letörölte magát, Fejó is a szobor mögé ért.
– Nem bírom! Kész! Feladom! – hörögte sípolva.
Bende odalépett, a fiú tiltakozása ellenére kikapta a kezéből a fémdobozt, Karolától visszavette saját két dobozát, majd körbekémlelt.
– Arra! – kiáltott hirtelen, és megindult a három dobozzal egyensúlyozva egy kiszögellés felé.
Így másztak-siettek-csúszkáltak tovább a Gellért-hegyen, az ezerkilencszáztizenhetes év harmadik napján. Mire üldözőik felértek a Szent Gellért-szoborig, és benéztek mindegyik oszlop mögé, addigra a hegyoldalban már csak néha villant fel egy-egy csukaszürke folt, egy barna bundakabát, vagy egy chaplin-kalap a facsemeték között. De ezt csak az vehette volna észre, aki pontosan tudja, hogy hova nézzen.
Itt találod a szerzővel készített interjúnkat!
Az egyik közlegény már széttárta a kezét, és épp jelenteni készült a végre felérő, lihegő őrmesternek is, hogy szem elől tévesztették a szökevényt, amikor egy sikkantás hallatszott fentről. Karola, aki egyik kezében a fémdobozt szorongatta, a másikkal Fejót próbálta segíteni, megcsúszott, Fejónak esett, és mindketten elterültek.
Ez épp elég volt ahhoz, hogy új lendületet adjon az üldözésnek. Ekkor viszont Bende kiáltott fel.
– Ott van!
A kis faajtó mintha egy barlangot zárt volna le a hegy oldalában. Az arra tévedő kiránduló találgathatott volna, hogy szellőzőnyílás, a kertészek fészere vagy egy titkos alagút lapul a túloldalán. Az utóbbi volt a helyes válasz, de erre úgysem jöhetett volna rá a kiránduló, mert az ajtót erővel sem lehetett felfeszíteni. Egyedül azoknak engedett a kilincs, akik itt érkeztek meg egy távoli korból, és most ezen keresztül kívántak oda visszajutni.
Bende vetett egy gyors pillantást a háta mögé. Jól tudta, ha másvalaki is látja őket, amikor be akarnak jutni, az ajtó egész egyszerűen nem fog kinyílni. De az üldözők még nem bukkantak fel, így hát lenyomta a kilincset, és gyorsan betuszkolta társait a járatba.
Egy perccel később a három fiatal feneketlen sötétségben tapogatózott tovább.
– Erre-erre! – mondta izgatottan Fejó, aki minél hamarabb szeretett volna visszajutni a Vitéz János Nyolcosztályos Gimnázium biztonságot nyújtó udvarára. Tapogatódzva haladt előre a járatban a gyökérterem felé, amikor Bende belebotlott a földön hagyott fejlámpájába, felvette, és felkattintotta.
De amikor fény vetült előttük a járatra, Karola olyan erővel szorította meg mindkettejük karját, hogy megdermedtek.
– Állj!
Bende azt hitte, hogy a lány a gyökérteremőrt pillantotta meg, ami tényleg maga lenne a világvége. Fejó meg azt, hogy üldözőik valahogy mégiscsak bejutottak a föld alatti járatokba, és most eléjük kerültek. De a gyökérterem kihalt volt.
Kattints ide Vinczellér Kati cikkéért!
– Nem mehetünk így vissza! – sziszegte Karola, és az arcára teljes kétségbeesés ült ki. A bányászlámpa gyenge fényénél is látni lehetett, ahogy a két fiú is elsápad. Csak ekkor esett le nekik az, amire a kolozsvári állomáson, a csapatszállító különvonaton, de még itt Budapesten, a villamoson sem gondoltak. Mindannyian a dobozokra pillantottak.
– Olyan nagy baj lenne, ha egyszerűen csak elvinnénk az archívumba… – kezdett bele Fejó, de Karola nem hagyta, hogy befejezze.
– Igen!
– De miért?
– Mert Amerikában találták meg, vagyis ott fogják majd megtalálni, még mindig nem érted?!
– Hát most legalább nem kell érte menniük. Teszünk nekik egy szívességet. Különben is én…
– De ez nem így megy. Nem zavarhatjuk össze a történelmet! Nem emlékszel, mekkora zűr lett abból, hogy valamit nem jól mondtam Janovicsnak? Pedig az csak egy mondat volt!
– Tényleg nem kelthetünk zavart az erőben… – bólogatott Bende is. – Vagyis az időben.
Szótlanul meredtek egymásra, míg az ajtó túloldaláról tompa hangok, utasítások hangzottak, majd egy határozott kéz rázni kezdte a kilincset.
– Kinyitni! Azonnal kinyitni! – hangzott kívülről.
Fejó nagyot nyelt. Ugyan sejtette, hogy az őrmester nem törheti rájuk az ajtót, a dörömbölés mégsem lett kevésbé félelmetes. Fejó előbb Bendére, majd Karolára nézett, mint aki mérlegeli, hogy egyáltalán megérdemli-e a két társa, hogy elmondja nekik azt, amire gondol. Hogy megérdemlik-e az áldozatot, amit épp meghozni készül értük. És persze a dobozokért.
– Azt hiszem, van egy megoldás – mondta ki végül halkan, de határozottan. Bendéhez lépett, és lekapta a fejéről a lámpát. – Ezt magammal viszem – jelentette ki. A két osztálytársa döbbenten nézett rá, vagyis inkább a fejéről világító fénycsóvára, és próbálták kitalálni, hogy mire gondol. De Fejó nem segített többet, hanem felnyalábolta a négy fémdobozt, és súlyos léptekkel elindult visszafelé, a járatba.
