Mi van a depresszió és önsebzés mögött?
Az osztály vesztese című könyvünk kapcsán a bullyingról, bántalmazásról kérdeztük Ferenczy Dávidot, aki az ELTE PPK pszichológia szakán végzett, sok érzékenyítő tréninget látott, jelenleg pedig a Pszinapszis munkatársa. Az interjúból megtudhatod, mi a csipkelődés határa, hol indul a bántalmazás, hogyan lehet megelőzni és kezelni, valamint, hogy milyen kutatások és módszerek születtek azért, hogy biztonságos csoportokban élhessünk.
Az osztály vesztese alapvetően a bullyingra épül. Eddig, akikkel beszéltem és olvasták, mind szervesen érintettnek érezték magukat. Mind ebben éltünk, vagy élünk. Mit jelent maga a fogalom? Mitől nem tudja az olvasó eltávolítani magától a történetet?
A bullying, vagy ahogy a magyar szakirodalomban egyre gyakrabban találkozunk vele, a basáskodás alatt olyan ismétlődő, agresszív cselekvést értünk, melyben az egyik fél az erőfölényét arra használja, hogy a gyengébb felet megalázza, megfélemlítse. Ez történhet fizikai erőszak alkalmazásával, de verbális agresszióval is. Amiért ez a jelenség egyre nagyobb figyelmet kap, az az, hogya hatásai rendkívül mélyrehatóak és sokrétűek. Akik áldozat szerepbe kényszerülnek, a rendszeres megaláztatások verések, a kiközösítés és az átélt trauma hatására olyan mély lelki sebeket szerezhetnek, melyek egész további életükre kihathatnak. Ezek jelentkezhetnek viselkedészavarok formájába, de a depresszió, az önsebzés, vagy a szuicid gondolatok is megjelenhetnek.
Amikor iskolai agresszióról beszélünk, még mindig túl sok ember fejében az a gondolat él, hogy ez pusztán gyerekek kvázi ártatlan csipkelődése, mely megkerülhetetlen, mindenhol jelen van, része a felnőtté válásnak. Néha ez társul azzal, hogy ez a fajta agresszió végső soron jellemépítő, hiszen megtanít, hogy kiálljunk magunkért. Azt gondolom, hogy bárki, aki élt már át kirekesztést, alázták már meg a saját kortársai, az tudja, hogy mennyire romboló hatású tud lenni ez az élmény.
Az Osztály vesztese azonban nem csak nekik, és nem csak róluk szól. Arra készteti az olvasóját, hogy ne csukja be a szemét, vegye észre, hogy mi folyik körülötte, mi folyik egy átlagos iskolában, mi zajlik a diákok fejében. Ha pedig már egyszer kinyitottuk a szemünket erre, utána már nagyon nehéz újra becsukni.
Hol kezdődik bántalmazás megelőzése?
Az Egyesült Államoktól kezdve a skandináv országokig sok helyen és sokféle iskolai agresszió-ellenes program indult már, és bár közel sem sikerült a jelenséget teljesen felszámolni, rengeteg olyan tapasztalat és kutatási eredmény gyűlt össze, amit felhasználva csökkenthető lenne ennek elterjedtsége és mértéke. El kell fogadnunk, hogy az iskola, egy olyan sajátos mikroközösség, ahol ugyanazok a társadalmi konfliktusok és feszültségek jelenek meg, és ugyanazok a csoportdinamikai jelenségek működnek, mint amelyek bármely más emberi csoportot jellemeznének. Az iskolában is van hierarchia a diákok között, ugyanúgy versengenek bizonyos célokért: a népszerűségért, az elfogadásért. Emiatt sok szempontból mintha ellenfelei lennének egymásnak, ahol pedig elindul egyfajta kompetitivitás, ott kialakul egy dominancia-rangsor is, és akik „felül” vannak valamilyen norma szerint, azoknak érdekükben áll, hogy a kivívott vagy megszerzett pozíciójukat megvédjék. Ennek egy lehetséges (ám közel sem egyetlen) módja a basáskodás.
Ám ez a modell közel sem törvényszerű. A kutatások kimutatták, hogy nagyban csökkenti az iskolai agressziót, ha egyrészt sikerül egy olyan környezetet teremteni, amit a benne lévők barátságosnak ítélnek meg, azaz úgy érzik, hogy nem szükséges, hogy ellenfelet lássanak a másikban, az egy hatalmas lépés lehet. Ennek egyik módja, ha az iskola együttműködésre buzdítja a diákokat: olyan feladatokat oldatnak meg velük, melyeket csak együtt tudnak megoldani, csoportmunkában, és ahol sikerek is közösek. Ezt olyan fajta feladatokkal érhető el, ahol vagy nincs minden információ egy kézben, vagy csak a csoporttagok egymásra támaszkodásával oldhatóak meg, egyéni erőfeszítéssel nem. Ez a fajta megközelítés csökkenti az individualizációt, segít megtapasztalni, hogy együttműködéssel látszólag megoldhatatlannak tűnő feladatok is megoldhatóak, és előhozza olyan csoporttagok, osztálytársak erényeit, akik sokszor nincsenek előtérben. Ha sikerül megtapasztaltatni egy osztállyal, hogy minden tagja értékes, és hozzáad a közöshöz, olyan skilljei is vannak, melyek a hagyományos oktatási rendszerben kevés szerepet kapnak, akkor az máris kioltja az ő marginilizált státuszokat, így a kívülállóként kezeltekből, vagy bántottakból megbecsült tagok válhatnak.
Honnan lehet észrevenni, ha a gyerekek bántják egymást?
A kutatók, ha a basáskodás jelenséget vizsgálják, és iskolai dolgozókat kérdeznek, arról, hogy ők mit tapasztalnak, a leggyakoribb válasz, amit kapnak az az, hogy „áhh, nálunk nincsen ilyesmi”. A valóság sajnos az, hogy egy nagyon gyakra
Hogyan kezelje a szülő, ha már fenn áll a helyzet?
A basaskodással általában azok a szülők szembesülnek, akiknek a gyerekét bántják, a többi szülőnek, akiknek a gyereke csak látja, nap, mint nap, hogy mi történik, de nem lép közbe, vagy, akinek neadjisten a gyereke a basa, általában nincs fogalma arról, hogy mi történik az iskola fali között.
Sajnos az a keserű tapasztalat, hogy mire a szülők bevonódnak egy ilyen történetbe, addigra annyira elfajultak a dolgok, hogy nagyon nehéz normális irányba terelni a dolgok folyását. A legtöbbször iskolaváltással végződik, mert hiába próbálnak akár a szülők, akár a tanárok egy már felállt és fenntartott hierarchikus rendszert kívülről lebontani, az csak akkor lehetséges, ha annak tagjaival sikerül beláttatni, hogy amit tesznek, az ártalmas, és hogy társat kezdjenek el látni abban, akinek a szenvedéseit nap, mint nap végigasszisztálták. Ugyanis a basáskodásoknál mindig van egy néma tömeg: azok a gyerekek, akik talán érzik, hogy ami történik, a verések, a megalázás nem helyén valók, ám félnek kitörni belőle, félnek, hogy ha kiállnának a gyengébb mellett, akkor holnap már ők lehetnek a helyében. Az ő be-nem-avatkozásuk miatt válhat elfogadottá, hogy van, akivel bármit meg lehet tenni, mert más, mert gyenge, mert megérdemli – a nem cselekvéssel látensen ezt mondják, sőt néha ezt is gondolják.
Szülőként mindenképpen figyeljünk oda arra, hogy mit mond a gyerekünk, mi történik vele. Ha megváltozik a viselkedése, magányossá válik, netán dühkitörései lesznek, mindenképp hallgassuk meg. Ha pedig kiderül, hogy valóban érik inzultusok, arról feltétlen kommunikáljunk nyíltan, biztosítsunk gyerekünket az elfogadásunkról, és hogy mi az ő érdekeit tartjuk szem előtt, szemben mással. Ne féljünk akár szakember segítségét igénybe venni, hiszen egy jó segítő mellett feldolgozhatóvá tehetőek az olyan élmények, amelyek nem megfelelő rendezése a felnőtt életben is súlyos problémák forrása lehet.
Mit tud tenni a tanár?
A pedagógusként mindenképpen a probléma megelőzése kell, hogy a középpontban legyen, mégha az nagyon nehéz is. Az olyan gyakorlatok, amelyekről már ejtettem szót, mint a mozaik módszer, mely a csoportmunkát helyezi a középpontba a versengés helyett, sokat segítethetnek abban, hogy elejét vegyék az agressziónak. Különösen jó terepe lehet ezeknek a közös táborozások, erdei iskolák, ahol azt a pár napot, amit még szorosabban töltenek együtt, arra lehet használni, hogy közös feladatokat végezzenek a gyerekek. Különösen jó lehet élménypedagógia gyakorlatokat bevonni. Az élménypedagógia alapvetése, hogy egy olyan erős "sajátélményt" ad, amin keresztül és amit együttesen feldolgozva könnyedén átadhatóak elsőre komplexnek és nehezen befogadhatónak tűnő üzenetek is, például a csoportmunka erejéről. Elég csak egyszer megtapasztalni, hogy milyen érzés egy sziklafalon lógni, miközben egy társunk tart minket, és többé nem fogunk rá ugyanúgy nézni. Szerencsére ma már hazánkban is elérhetőek ilyen típusú képzések, sőt kifejezetten iskolás-korú gyerekeknek, vagy pont pedagógusoknak is szerveznek ilyesfajta kirándulásokat, ahol pedagógus és pszichológus szakemberek felügyelete mellett van lehetőség átélni egy-egy mély egymásra támaszkodást kívánó helyzetet, majd azt alaposan átbeszélni. Egy ilyen program igénybevétele sokat segíthet egy problémásabb, netán agresszívabb osztály belső konfliktusainak enyhítésében.
Azonban amíg az iskolai közeg nem tud elfogadó lenni a másság, a kisebbségek, vagy akár csak egy bármilyen látszólagos normától való eltéréssel szemben, addig az iskolai erőszak meg fog jelenni. Ez ellen a legjobb gyakorlat, ha már egészen kis korban elkezdődik az iskolákban a toleranciára nevelés. Lehetőséget kell biztosítani, hogy a gyerekek minél többet megtudjanak egymásról, és hogy kifejezhessék önmagukat. Az agresszió megelőzésének egyik legjobb módja, ha közvetlen tapasztalatot adunk a gyerekeknek egymásról. Azt utálni, és azzal szemben agresszívnek ellni, akit utálunk, vagy akiről csak kevés információnk van, könnyű. De ha megismerjük, és nem csak sztereotípiákat látunk belőle, akkor már nehézzé válik megindokolni, hogy miért vagyunk vele agresszívek, és a környezet sem fogja tolerálni.
Mi lenne a basáskodás kezelésének a legalapvetőbb módja, amit mindenkinek nap mint nap, pillanatról pillanatra szem előtt kéne tartania?
Azt hiszem, hogy bár maga a jelenség egy komplex rendszert alkot, és nincs a megelőzésnek „királyi” útja, én a legfontosabbnak azt az üzenetet látnám, hogy tanuljuk és tanítsuk meg, hogy kell kiállni egymásért. Tanárként és szülőként is adjuk át azt az üzenetet, hogy ne féljenek kiállni a gyengébbért, a társukért. A legnagyobb szörnyűségek a tömeg néma cinkossága mellett történhettek meg, de ha van, aki fel meri emelni a szavát és meglátja a másikban is az embert, akkor már sosem lesznek az áldozatok egyedül, és a basák és más elnyomók sem érezhetik, hogy amit tesznek azt jogosan teszik. Ha pedig a környezet, az iskola, az osztály nem azt igazolja vissza, hogy megverni, megalázni valakit rossz, hanem azt hogy ez semmivel sem okolható, az egy nagy lépés lenne afelé, hogy ilyen soha ne történhessen meg senkivel.
Olvass bele Az osztály vesztesébe itt!
