Ezek a címkék nem az én címkéim
"Mészöly Ágnes 1971-ben született. Kiskorában kamionsofőr és régész akart lenni, de mivel ilyen szakpárt akkoriban egyetlen egyetem sem indított, diplomát szerzett a Pető Intézetben. Ma is imád vezetni: autót, fejlesztő csoportot, embertársait az orruknál fogva, ötszáz köbcentis Hondát, nagycsaládos háztartást - bármit. Írni kifejezetten utál, megfájdul tőle a háta. Tudja, hogy nincs esélye az entrópia ellen, mégis elmosogat minden főétkezés után. Próbálja észben tartani a következő holdtölte idejét, több-kevesebb sikerrel."
/Libri.hu/
- Sokadik regényed a Szabadlábon, mi inspirált a regényben feldolgozott témakör megválasztására?
- Egy regény születésében rengeteg gondolat, érzés, tényező, mondatfoszlány játszik össze. Nagyon nehéz, talán nem is lehet pontosan kiválasztani egyet-kettőt. Számomra a Szabadlábon elsősorban felnövős és utazós történet, az én gyerekeim is ehhez a korosztályhoz tartoznak, és, bár egyáltalán nem nevezném őket tipikus kamaszoknak, folyamatosan tágítják a határaikat, lelki és fizikai értelemben egyaránt. Az pedig, hogy a történet főhőse egy kerekesszékes kölyök? Ez csak kiélesíti a konfliktusokat. Mint konduktor sokszor dolgoztam kamaszodó mozgássérültekkel, akik mellesleg imádnivaló lüke srácok és lányok, pontosan ugyanazokkal a problémákkal, mint bárki más… és közben megfigyeltem, hogy ezeknek a fiataloknak a szülőktől való függetlenedésért is sokkal keményebben meg kell küzdeniük, mint a többieknek. Fontos volt az is, hogy mint „szakembert”, sokszor irritált a sérültekkel kapcsolatos sztereotípiák ismételgetése, még akkor is, ha ezek a sztereotípiák pozitívak voltak. Szerettem volna egy olyan könyvet írni, ahol a sérült szereplőnek jócskán vannak negatív tulajdonságai is.
- Nem ez az első ifjúsági regényed. Miért szereted ezt a műfajt? Miben rejt több lehetőséget, mint egy „felnőtt regény”?
- Nehéz erre válaszolni. Amikor írok, sosem képzelem magam elé a „megcélzott korosztályt” akik tátott szájjal hallgatják/olvassák a történeteimet. Egyszerűen valami beakad az agyamba, egy szereplő, egy hangulat, egy konfliktus, és azt írom meg… ha ez a konfliktus egy középiskolai konfliktus, akkor abból nagy valószínűséggel ifjúsági regény lesz, ha egy hobbivarázsló és egy műkedvelő tündér között feszül, akkor mese, ha pedig a túlvilági bankszámlákra épülő vállalkozásról szól, akkor azt a regényt majd a felnőtt irodalomnál lehet megtalálni a könyvesboltban. De ezek a címkék nem az én címkéim. Az előző, ifjúságinak nevezett regényemről például többen megjegyezték, hogy a szülőknek kellene kötelezővé tenni.
- Szerinted mennyire lehetetleníti el az azonosulást Danival az olvasók számára az a tény, hogy ő mozgáskorlátozott?
- Az olvasók ügyesek. Remekül azonosulnak szuperképességű, repülni tudó, pusztakézzel egy teljes kommandót hatástalanító főhőssel. Nem hiszem, hogy egy kerekesszékes helyzetébe beleélni magad sokkal nehezebb lenne. Sőt, azt hiszem, hogy ahogy egyre jobban megismerünk valakit, egyre kevésbé lesznek lényegesek ezek a dolgok. Illetve fontosak maradnak, de kevésbé lesznek elsődlegesek. Egyébként ezzel elég tudatosan játszottam a regény szövegében: mikor úgy éreztem, hogy túl hangsúlytalanná válik Dani fizikai állapota, létrehoztam egy szituációt, amiben megint, szó szerint vagy képletesen, pofára esik. Mert az ember fizikai állapota nem elhanyagolható. Az elfogadás nem egyenlő a negligálással.
- A regény a szülő-gyerek kapcsolat sarkalatos pontjait feszegeti. Merítettél saját élményekből?
Reménytelenül normális családban nőttem fel, és a gyerekeim is teljesen kilógnak a sorból, már ha a kamaszkori csörtékre gondolunk. Mondjuk ellenem nem könnyű lázadni, sok mindent ráhagyok a kölkeimre, bár a földön heverő szennyes kihozza belőlem a fúriát. Viszont a környezetemben rengeteg harcot és kudarcot látok. És legtöbbször nem a srácok a lovak. Mondjuk, ha lennének ilyen jellegű problémáink házon belül, azt semmiképpen nem tartanám korrektnek leírni… ha ilyet csinálnék, joggal hisztiznének a hozzátartozóim. Ennek ellenére szinte minden könyvemben megjelennek a gyerekeim, a családom, olvasmányaim, kedvenc filmjeim… egy csomó szereplőt például a kedvenc animéim főhőseiről neveztem el, kíváncsi is vagyok, feltűnik-e valakinek.
- Kiknek írtad ezt a könyvet? Milyen fogadtatásra számítasz?
Azoknak, akiknek időnként tele a hócipőjük a világgal, és legszívesebben lelépnének a fenébe. Talán bátorításnak is szántam. Hogy igen, megéri kockáztatni, tiszta vizet önteni a pohárba, nem beleragadni a megörökölt rossz mintákba. És ez teljesen független attól, hogy sérültek vagyunk vagy hipermenő tornászbajnokok. És a fogadtatás? Remélem, sokan elolvassák majd, és nem tartják hiteltelennek… főleg azok nem, akik esetleg érintettek.
- A mű megemlíti Imre Bazsót, a maga kisiklott életével. Miért nem szántál nagyobb részt az ő történetének, és rajta keresztül a fogyatékos otthonok rossz helyzetének taglalására?
- A jelenlegi magyarországi helyzet fogyatékos otthonok tekintetében éppoly kiábrándítóan hervasztó, mint rengeteg másban. De nem gondolom, hogy egy regény hatására bármi változna… először a szemléletet kell formálni, azt hiszem. Szemléletformálásra viszont nem a leghatékonyabb módszer a közönség sokkolása… Jane Goodall a környezetvédelemmel kapcsolatban mondta ezt, de azt gondolom, hogy a sérültek elfogadásában is hasznos gondolat: a szemléletet lépésről-lépésre, apránként lehet csak megváltoztatni, mindig csak annyi elvárást támasztva az emberek felé, amennyit lehetőségük van teljesíteni… Ebből a szempontból tehát tudatosan nem törekedtem sokkolásra.
- Volt valami különleges célod a regény megírásával?
- Nem szokott különösebb célom lenni, ha arra vonatkozik a kérdés, hogy akarok-e bárkit szépre-jóra, elfogadásra, vagy bármilyen más random magasztos dologra tanítani. Számomra a történet áll a középpontban, amit el szeretnék mesélni, méghozzá úgy, hogy, aki elolvassa, közben lehetőleg szórakozzon jól. Aztán mindenki továbbgondolhatja, ha akarja, rájöhet, hogy mit mond neki ez a történet… És ha éppen azt mondja, akkor, esetleg, mismásolás helyett megpróbál beleállni helyzetekbe… bátrabban elindul valamerre… vagy legközelebb nem néz félre, ha lát egy kerekesszékes srácot, hanem felveszi vele a szemkontaktust… ez különleges célnak számít?
Az interjút Kelemen Kamilla készítette.
Ha tetszett az interjú olvasd el Kamilla írását a könyvről:
Mikor elgurulnak a kerekek - Avagy az átlag tini gondok
