„Engem a kőkemény valóság érdekel”
Bódis Kriszta író, pszichológus, dokumentumfilmes nyolc év után új regénnyel jelentkezik. A korábban megjelent Kemény vaj című könyve egy fiatal roma lány sorsát mutatja be, az Artista című könyvében pedig egy intézetben nevelkedett lány tragédiáját. Nemrég életre hívta a Van Helyed Alapítványt és Stúdiót, melyek a mélyszegénységben élők hátrányait igyekszik csökkenteni. Ifjúsági könyve, a Carlo Párizsban a napokban jelenik meg a Tilos az Á Könyvek kiadónál.
- A Carlo Párizsban egy Párizs nevű cigánytelepen játszódik, de nem a Hétes-telepen. Az általad említett dokumentumfilmet 1998–2000 között forgattam, és azóta még több tudás és tapasztalat rakódott egymásra bennem. Persze a hitelesség szempontjából fontos, hogy ebben a világban töltöm évtizedek óta az életem, és nyilván érezni a regényen, hogy „bent” vagyok. De egy olyan regényvilágot teremtettem, ami bár ezer szállal kapcsolódik a valósághoz, de attól elemelkedve ábrázolja a szereplőket, a szituációkat, problémákat és építi fel a történetet.
- Mennyire hat egymásra a regényben a kétféle megközelítési mód, a képekre épülő film és a próza?
- Alapvetően vizuális a látásmódom, és annak ellenére, hogy a regény történetét a párbeszédek pörgetik és viszik előre, a környezet és a szereplők megjelenítésén is érződik a képekben gondolkodó mesélő. A témát, a motívumokat, a helyzeteket tehát nem a középosztálybeli mindennapjaim adják, mert olyanok nekem nincsenek. Engem íróként, filmesként és emberként is az a kőkemény valóság, és annak mélyebb, romló rétegei foglalkoztatnak, aminek megismerésén, megváltoztatásán – hm, nincs is erre pontos és nem túl patetikus egyszavam – munkálkodom. Minél integráltabbá válik az ember személyisége, annál inkább egy ügyre koncentrál, „egy-ügyüvé” válik, miközben – egyszerre és élesen – látja az árnyalatokat, paradoxonokat is.
- A regény nyelve erős, szókimondó, szlenges, és a szereplők finoman fogalmazva sem fogják vissza magukat, ha „káromkodni kél kedvük”. Mit szólnak majd ehhez az ifjú olvasók?
- Hát igen, a Carlo Párizsban a való életről szól, főszereplője egy tizenöt éves srác, Carlo. Szerintem ez egy őszinte könyv, árnyaltan és elfogulatlanul mutatja be azt a valóságszeletet, amit megrajzol, miközben tele van kalanddal, szerelemmel, félelemmel, kudarccal, fájdalommal és boldogsággal, ahogy az élet. Szerintem a 16 és18 közötti korosztály már majdnem felnőtt, nem kell velük finomkodni, és nem szabad úgy tenni, mintha ők az egykori szalonok kifinomult retorikájával társalognának egymás közt. Amúgy is radikálisabbak és lázadóbbak, mint az idősebb korosztály, tehát vevők lesznek a könyv szabad szájú nyelvezetére.
- Hogy kapcsolódik a Kemény vajhoz és az Artistához ez a mostani regény, mennyire függnek benned össze ezek a történetek?
- A Carlo Párizsban, az Artista és a Kemény vaj is a társadalom perifériáján játszódó történet, egy olyan világban, amit jól ismerek és hitelesen tudok ábrázolni. Engem az emberi küzdés érdekel, küzdés a fátum ellen a jóért, a jobbért, a szabadságért.
- Az írás mellett egy nagyon komoly felzárkóztató-programot vezetsz Ózdon. Mi inspirált legjobban a regényíráskor, abból a sok tapasztalatból, amit eddig és amit most Ózdon végzel?
- Ózd városán belül tizenhat szegénytelep van, és ha valaki nem tudná, az országban ezernél is több. Ózdon közel háromezer, többségében roma gyerek él, akik olyan iskolákba járnak, amelyek az oktatás színvonalát tekintve minőségi problémákkal küzdenek. Ezért dolgoztam ki annak az oktatási programnak a tervét, ami idén október óta az ózdi alkotóházunkban működő Van Helyed Stúdiónkban kap helyet. Minden jól alakul: csillogó szemű gyerekek, büszke családok, tanulás. És ez eléggé inspiratív.
- Szerinted milyen hatása lehet a könyvnek a kamaszokra? Mennyire tudják irodalomként, és mennyire valóságként kezelni az olvasottakat?
- Szerintem a legtöbben nem nagyon agyalnak majd ilyesmin. Ha tetszik nekik a könyv, akkor tetszik, ha nem, akkor nem. Inkább az aggaszt, hogy a témája alapján eleve föltételezik majd, hogy ez egy szomorú, nehezen olvasható könyv, és emiatt nem olvassák el. Az ő figyelmükbe azért ajánlom ezt a regényt, mert kellemesen fognak csalódni. De ha eljutunk oda, ami a kiadó és az én nagy vágyam is, hogy mondjuk egy középiskolai osztályban foglalkoznak a könyvvel, akkor fel fog vetődni ez a kérdés is. Innentől sok válasz lehetséges, még akkor is, ha a mostani olvasó fiatalok tisztában vannak azzal, hogy egy regénybeli történet nem azonos a valósággal. Az is érdekes, ha mint teremtett világot olvassák, és az is, ha szocioregényként.
- Egy ilyen én-központú társadalomban mennyire lehet erős hatása egy szociális problémákra érzékeny könyvnek?
-Egy jó könyv mindenkire erős hatással van, függetlenül a témájától. Egyszerűen bevonz, és úgy érzed, hogy közöd lett valamihez, amihez addig egyáltalán nem volt, vagy másképpen kezdesz viszonyulni hozzá. Nagyon szeretném, ha a Carlo Párizsban ezek közé a könyvek közé tartozna, és képes lenne ezt a hatást kiváltani, sőt hidakat tudna építeni az egymás mellett létező világaink között.
Szöveg: Szöllősi Mátyás, Péczely Dóra
Portré: Szöllősi Mátyás
Borító: Dániel András
