“Én is megmásztam egy nagy hegyet”
Az egész csak egy hegymászó szakkörnek indult… Aztán hirtelen egy igazi hegyet kellett megmászni egy csapat gyereknek a kegyetlen kincsvadász Johny fogságában. Ha tudni akarod, mi az olvasóvá nevelés kulcsa, akkor meg kell ismerned egy izgalmas, letehetetlen és meglepően vicces kalandregény dinamikáját!
Kertész Erzsit kérdeztük aPanthera - A hógömb fogságában című könyve kapcsán.
Első könyved, a Labirintó nagyon vérfrissítőre sikerült. Hihetetlen érzékenységgel tudsz az olvasó számára új és meghökkentő világokat álmodni. Hogyan lett belőled írónő?
Fiatalabb koromban egyszer sem merült fel bennem, hogy esetleg író leszek. Azt hiszem, már 14 éves 
Ez elég nehéz kérdés. Írás közben általában nem gondolkodom ezen, mert legtöbbször nagyon gyorsan dolgozom, és ha benne vagyok a munkában, nem mérlegelem a mondataimat ilyen szempontból. Így születhettek meg azok a könyveim, amelyeknek többféle olvasata is lehetséges, vagy 
írnom egy-egy történetet. Ez az előbbihez képest módosított munkastílust, tudatosabb szerkesztést igényel. És én is folyamatosan tanulom a korosztályi jellegzetességeket, ahogy nőnek a gyerekeim. A célzottan korosztályos könyveknél törekszem arra, hogy minden mondat befogadható legyen az adott életkorú gyerekek számára. De attól tartok, hogy még így is elragad néha a hév. ANEM mese (olvass bele, ismerd meg itt és itt!), a Göröngyös Úti Iskola, sőt a Panthera is az utóbbi munkastílus jegyében született.
Ahány könyved, annyi világ, mindig kicsit más, mégis nagyon tiszta és érzékeny nyelven tudsz megszólalni. Hogyan találtad meg a hangodat? Kik és milyen könyvek hatottak rád?
Szeretek csapongani a műfajok között, és többfélében is kipróbálni magam. Ahhoz még nincs elég könyv a hátam mögött, hogy egyértelműen kimondhassam, hogy ez vagy az az én világom. De talán nem is szeretnék 
ilyen szempontból elköteleződni. Jó kérdés, hogyan találom meg a hangot. Az biztos, hogy kell egy kis csend hozzá, és talán nem szabad nagyon erőlködni, hogy akkor most márpedig írni fogok valamit. Van az egészben egy kis meditatív jelleg, amiből szerencsés esetben új dolgok születhetnek. Másrészt viszont szükséges egyfajta tudatosan felépített keret is, ezt nagyjából már előre szoktam látni, amikor leülök írni.
Azt pedig fel sem tudnám sorolni, hogy ki mindenki hatott rám, mert szerintem minden könyvből, még a kevésbé jól megírtakból is lehet valamit tanulni. De egyet mégis kiemelnék, mint a szívemnek nagyon kedveset: a Micimackó sokszori olvasása után sem győzök csodálkozni azon, hogy mennyire magával ragadó egy történet, ha hiteles, élő karakterekre épül. Szóval a Micimackó mind a mai napig megdobogtatja a szívemet.
A Panthera az első ifjúsági kalandregényed. Mióta érleled magadban a történetet?
Nagyjából egy éve kezembe került egy érdekes újságcikk, ami egy magashegyi hegymászó expedíció történetét mutatta be, fényképekkel illusztrálva. Magával ragadott ez a világ: küzdelem az elemekkel, a cél vonzása, önmagunk legyőzése, és a csapatban zajló történések bemutatása. Többször is elolvastam, annyira tetszett. Aztán amikor tavaly év vége felé Kovács Eszter és Győri Hanna említették, hogy szívesen fogadnának kiskamaszoknak szóló kalandregényt,bevillant a téma: a hegymászás, és az ebben rejlő egymásrautaltság! Ezután még jó néhány könyvet elolvastam a témában, de azt hiszem, rám jellemző módon végül is nem a technikai részletek, hanem inkább a csoportdinamika került előtérbe. És szerettem volna egy plusz izgalmas szálat is a regénybe, így kerültek a hegymászók egy hógömbbe zárt hegyre: keletkezett egy kinti és egy benti világ is, amelynek összehangolásával az írás során aztán alaposan megküzdöttem.
Az egyszer biztos, hogy remek a történet dramaturgiája. Lerágtam mind a tíz körmömet, mire a végére értem. Milyen technikával építed fel a történeteid cselekményét?
Azt már az elején tudtam, hogy öt gyerek fog hegyet mászni. Az ő nehézségeik, a veszélyek és az egymással való kapcsolódásaik alkotják a történet egyik szálát. Ám az egyik társuk kívülről, titokban próbálja segíteni őket, miközben még bujkálnia is kell a gonosz kincsvadászok elől, és az ő „magányos harcos”-történetét talán még nagyobb élvezettel írtam, mint az eredeti hegymászós vonalat. Aztán, láss csodát, beugrott még egy szereplő, akit nem is terveztem, de annyira megkedveltem, hogy főszereplővé lépett elő, és most ott kukucskál a könyvborító hátulján. A két szálat pedig állandóan újra és újra kellett terveznem, mert a történések párhuzamosan zajlottak, így egy nagy spirálfüzet tele lett idő-táblázatokkal, meg újabbnál újabb fejezet-vázlatokkal. Ez teljesen újszerű feladat volt nekem, rengeteg mindent kellett összehangolni, és néhányszor kétségbe is estem, hogyan fog az egész összeállni. Szemrehányást is tettem magamnak, hogy ennél azért egyszerűbb szerkezettel is indíthattam volna a kalandregényes pályafutásomat. Képletesen szólva én is megmásztam egy nagy hegyet a Pantherával.
Az évek során kifejlesztettem a bárhol-bármikor írás képességét. Fel-alá vonulok a laptopommal a lakásban, de a hangzavar valahogy mindig követ. Persze azért vannak csendesebb periódusok, és olyan is előfordul, hogy szigorúan bezárkózom. A Pantherában például az akciójelenetek tökéletes nyugalmat igényeltek. Egyébként a dédnagymamám régi Singer varrógépéből készült asztalnál írok a legtöbbet.
Kiknek ajánlod a könyvet?
Kiskamasz kortól mindenkinek. Főleg azoknak, akik szeretik a kalandos, izgalmas történeteket, és akik hozzám hasonlóan szeretnek maguknak kedvenc szereplőt választani. A Pantherában ugyanis igyekeztem úgy összerakni és mozgatni a karaktereket, hogy egy színes, dinamikus történet szülessen, ami érzelmileg is bevonja, megmozgatja az olvasót.
Köszönöm a beszélgetést!
Az írónőt Hajdu Zsanett kérdezte.Olvass bele a könyvbe!
