Szabó Borbála: Júlia Petőfije
Ennél vagányabb novelláskötet még nem született Petőfiről! A Költővel nem járnék című antológiában kortárs szerzők remek szövegein keresztül az olvasó megismerheti, mennyiféleképpen gondolkodhatunk Petőfiről. A novellák rámutatnak, mennyi rétege van ennek az ikonikus alaknak a kánonon kívül, akihez valamilyen módon mind kapcsolódunk. Ahogy a kötet szerkesztője, Grancsa Gergely írja: "ahány ember, annyi Petőfi". Olvass bele az antológiába!
1.
Férjem erős, biztonságot nyújtó karjába fűzöm az enyémet, és izgatottan lépem át a patinás múzeum kapuját. Az épület oldalán hatalmas molinó hirdeti a 2028-as Szendrey Júlia-évet, a zseniális alkotó születésének 200. évfordulója alkalmából rendezett új kiállítást. Már maga a múzeum (Szendrey Irodalmi Múzeum – SzIM) is őróla, a mi Júliánkról van elnevezve, hatalmas arcképe mellett pedig most ez a cím virít: Költő-Anya-Forradalmár. Elfutja a szememet a könny. Nem tehetek róla, de az iskolában belénk táplált gyönyörű verssorok ilyenkor megszólalnak szívemben. Leginkább az anyaság-versek érintenek meg, a Zoltán fiamnak című az egyik kedvencem. Eszembe juttatja, hogy a mi gyerekeink is kirepülnek egyszer. A lányaink férjet vesznek, a fiunk nőhöz megy – mindenki saját fészket rak...
Kattints ide és szerezd meg az antológiát!
Már most majdnem sírok, pedig még el se kezdtük nézni a kiállítást! Rápillantok a férjemre, a telefonját böngészi. Megint építkezéses videókat néz, épp készül leburkolni az új fürdőszobánkat. Olyan szorgalmas, olyan törekvő ember! De sajnos nehéz megosztanom vele ezeket a bonyolult érzéseket. Persze, hiszen ő egész másképp nevelkedett. Férfi létére természetesen nem járhatott gimnáziumba, csak szakképzőbe, ahol férfiúi ismereteket oktattak: ház körüli munkákat, barkácsolás, glettelés, festés, takarítás, főzés, mosás, gyereknevelés. Én egyébként ezt mindig is elleneztem: miért zárják ki a társadalmunk felét a művészet élvezetéből, csak azért, mert történetesen férfinak születtek? Persze elfogadom a nemek közti különbségeket. Nyilván más szinten vagyunk mi, akik szülni, életet ajándékozni vagyunk képesek, mint a férfi, aki – bár ez csúnya szó, de értsék jól: – ilyen értelemben másodlagos lény a világban. A Nő a Szellem és a Szépség embere. Okosabb és szebb, mint a szűkebb gondolkodású, szerényebb külsejű, állatiasabb vágyakkal rendelkező férfi. De éppen ezért, mert annyival gyengébbek nálunk: nekünk végtelenül szeretnünk és becsülünk kell őket! Hiszen, ne felejtsük el, hogy tőlük kapjuk a mi legdrágább kincsünket: a Gyermeket. Nélküle nincs élet. Őróla írjuk csodálatos verseinket, festjük képeinket, írunk szimfóniákat. És szerencsére a férfit nem nehéz boldoggá tenni. Ő egyszerű lény, ha eszik, iszik, szeretkezik, már boldog. A Nőnek több kell, más kell – de ettől még nem jobb vagy rosszabb, mint a férfi. Csak más.
Megszorítom drága Tiborom kezét. Úgy örülök, hogy ma kivételesen együtt lehetünk, hogy el tudott jönni velem a kiállításra. Szerencsére sikerült megoldania, erre a két órára, rábízta a gyerekeket az egyik, szintén kisgyerekes barátjára.
Ahogy belépünk a múzeum belső terébe, engem magával ragadnak a képek. Mindenütt Júlia látható: először festményen, kisgyermekként, gyengéd édesapja ölében, ahogy – máris késsel-villával! – étkezik, majd később, fiatal leányként, lóháton, büszkén, daliásan. Aztán pár év múlva, ahogy leendő férjének, Petrovics Sanyinak udvarol. A képen a bájos Sándor lesüti szemét a szilaj, ragyogó szemű leány előtt, míg az bolondozva egy nagy tál csülköt nyújt feléje. Sanyi kackiás bajusza együtt mosolyog huncut kis szájával, igazán nagyon édes fiú! Nem csoda, hogy Júlia végül őt vette férjül. Bizony híresen tüzes, kacér fiú volt ez Petrovics Sanyi, sokan udvaroltak neki a kor jelentékeny női közül.
Hogy ujjongott Júlia, mikor végre igent mondott neki!
„Bírom végre Sanyikámat,
Mindörökre bírom őt,
Az enyémnek vallhatom már
Isten és világ előtt.”
A következő képen Júlia már mint a Forradalom hőse jelenik meg. A híres festményen magyar és osztrák nőtársaival a tárgyalóasztalnál ülnek és a haza sorsát igazgatják bölcsen. Az, hogy idáig jutott a dolog és sikerült a legendás Kiegyezés, nem kis részben Szendrey Júlia Nemzeti dalának köszönhetően, amelyet vörös, mell alatt elvágott, lefelé bővülő, plisszírozott bársonyruhájában szavalt el a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Aztán megtörtént a legendás Kiegyezés: a nők egymás karjaiban sírtak, majd gyermekeikkel közös pikniket rendeztek a Vérmezőn. Ettől fogva Ausztria több jogot biztosított a magyar népnek, engedte használni, fejleszteni a gyönyörű magyar nyelvet és a jellegzetes magyar hajdivatokat sem üldözte többé. Majdnem kétszáz év szép, békés együttélés következett az osztrákokkal, a bőség és nyugalom időszaka.
Júlia sorsa viszont szomorúan alakult. Harmadik gyermeke születése után öt évvel méhnyakrákos lett, és a betegségbe bele is halt. Sándor egyedül maradt a gyerekekkel, ő lett a Nemzet Özvegye, mindenki Sanyija. Ehhez képest elég gyorsan, az én ízlésemnek kissé túlságosan is, még a gyászév letelte előtt újra férjül ment. Ezúttal egy Erzsébet nevű ügyvédnőhöz, akivel egy hosszú, nem túl boldog házasság vette kezdetét. Erzsébet nagyképű, elnyomó személyiség volt, nem igazán értékelte Sanyi sokszínű egyéniségét, kalitkában tartotta, mint egy drága díszmadarat. Szegény Petrovics Sanyi! Pedig milyen eredeti fiú lehetett! Már bátor hajviseletével is kitűnt a korabeli férfiak közül: míg akkoriban a férjek szinte kötelezően rövidre nyírt hajat viseltek, ő az asszonyokéhoz hasonló kontyot hordott a tarkóján. Egyébként sem a hagyományos férfiideált testesítette meg, a házimunkán kívül sok minden érdekelte: tudott olvasni, sőt, állítólag írással is megpróbálkozott. A tudósok az elmúlt években felfedezték néhány egészen ügyes kis versét.
Éppen ekkor pillantottam meg a Szendrey-kiállítás legrejtettebb zugában a piros selyemszálakkal összefűzött, nagyalakú könyvet. Petrovics Sanyi naplójának pontos másolata volt. Tiborom éppen a barátjával telefonált – úgy tűnik, kisebbik lányunk belázasodott, szegénynek azonnal haza kellett mennie. Milyen kár! De hát, ilyen az élet. A család az első. Csókkal búcsúztam szerelmemtől.
– Nagyszerű apa vagy! – mondtam, mert tudom, hogy kell neki a dicséret és mert tényleg így is gondolom, majd lehuppantam a barátságos bab- zsákfotelba, ölembe vettem a Naplót és elmerültem az olvasásába.
Ide kattintva elolvashatod a kötet szerkesztője, Grancsa Gergely ajánlóját!
2.
PETROVICS SÁNDOR: NAPLÓ
(részletek)
Február 11-én, 1848.
Te ösmersz engemet, kedves Naplóm, teljes szívem fenekéig (s teljes fenekem szivéig) ösmersz!
Te tudod, hogy egy darab ideje már megént valamely különösen haszontalan dolgokról ábrándozom, álmodom. Még leírni is félek... még tenéked, titkos Naplómnak sem merem megvallani szívem benső vágyát, legfájóbb óhajtásomat... hogy... én bizony... lelkem mélyiben...
KÖLTŐNEK SÍRÓNAK LENNI VÁGYOM!!!
No hát.
Kimondatott a vészes szózat s mégsem dőlt öszve a világ... ?
Nem dőlt öszve. Még ki sem fordult sarkaiból. De én magamat már el is szégyellém merész óhajtásomért.
Mert egyszerre csak eszembe jön, hogy én első sorban is nem író, hanem apa, férj, házvezető vagyok! Hogy gyermekeim, feleségem s háztartásom van, s hogy kötelességem mindenek fölött ezeknek szentelni időmet s két kezem munkáját.
No de hiában gondolkodja eztet az ész – a szív másként muzsikál.
Oh, szellem világa ott a magasban, mért vonzasz úgy magadhoz, ha az anyag a földön tart lekötve?
Mért a vágy e lázas agyban, szállni csillagok fölé? Hogyha őt a sors haragja Földön csúszni rendelé?
Édes Naplóm, mostan mennem kell, meg ne szimatolja valahogyan az én Júliám, hogy miféle ostobácska gondolatokat dédelget a férje. Bizton ki is nevetne érte.
Február 16-án, 848.
Ma megént itten leledzettek minálunk a híres-nevezetes Íróasszonyok, Juliskám barátnéi. Tivornya, málnaliqueur, s szó, szó, szó. Persze mindezt én csupán kintről hallgatám, hisz csak férfi vagyok, így hát maradjak fejszénél s fakanálnál – a hogy ők fülem hallatára ki is mondák, midőn én csöndessen tűzifát apríték a nyitott ablak előtt.
– Férfiszemélyek még sohasem törtek új pályát sem irodalomban, sem művészetben – dalolá operai hangon drága sógornőm, Szendrey Mária, ki jelentős irodalmi szerkesztőként,- s tudósként tartatik számon. – Tündér teremtmények, de egyetlen nagy eszmével sem vitték elébb a tudományt s nem is fogják soha.”
E bölcs hölgyek bizonyosan elcsodálkoznának, hogy a bájos favágó férjecske nem csak dísz, hanem figyel is szavokra! Hogy annak füle szomjasan szíja magába a tudást, mint kiszáradott szoba növény, mellyet szabadba nem visznek, csupán bent sáppadozik s napsugaras Életről sző valótlan ábrándokat.
Oh, bár születtem volna Nőnek, hogy kilátásom legyen a Művészetben komolyan vétetni!
Oh, bár bízni tudnék tehetségemben, ha nem kételkedném hivatásomban, akkor –
Mártius 1-jén, 848.
Édes Naplóm, elébbi beirásom végén különös dolog történt: azért szakítám meg a mondatot, mivel az én Júliám észrevevé foglalatosságomat s rákérdezett, vajjon mit mesterkedem én annyira azon a papíroson? Arczomat elfutá a pír, de nem tudtam titkolni tovább. Engedelmessen átnyújtám eme haszontalan irományt – igen, tégedet, édes Naplóm! –, s egyszeribe lelepleződék lelkem titkos szobája, mellybe belépése eddig senkinek nem vala.
Igazán nem is bántam. Nehéz vala titkomat tartani már szerelmetes feleségem előtt. Még aztat is bevallám néki töredelmesen, hogy van már egypár szerény művecském készen, de mutatni nem merém senkinek.
– No és mikor írottad te mindezeket, tündérem? – kérdé felszaladott szemöldökkel Juliskám.
– Csakis amidőn már készen valék a házi teendőkkel! – siettem a megnyugtatni. – Éjszakánként, mikor a gyermekek már lefeküdtenek s te is álomra szenderültél.
Szívem mint az őrült kalapált, ahogy az én úrnőm, a nagy Író-Költő a kezében tartá jelentőségtelen kis alkotásaimat! Úgy látám, mintha még a füzet maga is reszketne szégyenében, akár a bokor, melyre madárka szállott.
És egyszerre Júliám arczán kisütött a Nap.
– Anyám tyúkja – somolygott. – Te Sanyikám, ez egészen ügyeske! – s avval tovább lapozott. Keblemet elönté a hála s a boldogság árja, hogy eszerint Ő tán nem tartja teljesen érdemtelennek firkálmányomat...!
Tovább olvasott.
– Felhők, no ez már komorabb – mondá s ítéletét alátámasztandó, fel is olvasott egy apró versikét buta kis Felhőimből.
„A bánat? egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.”
Szivem megfagyott mellkasomban, látván elkomorló tekéntetét. Egyszeribe én is olly szánalmasnak érezém e pár ügyetlen gyenge sort.
– Ez még régi termés – mentegetőzék.
Ámde az én Júliám így szóla:
– Igen ígéretes kis érzeményszilánk. Olykor ép így érzek magam is! – dicsért meg ismét.
Életem legboldogabb percei voltak ezek, elhidd nékem, te drága Naplóm!
János vitézem fölött csóválta bölcs fejét.
– No, ebben már sok sikerületlenség van. Meglehetős értelmetlen egy habarék! Kit is érdekelhetne egy ily zűrzavaros mese levegőeget harapó sereggel s hogy Franciahon Indiával határos... Mennyi idő alatt írottad eztet?
– Csupán hat nap vala – pironkodtam. – Öszve csapám kissé bizonyosan – mondtam reszketve akkor.
– No, az bizonyos is, hogy öszve – ismétlé szórakozottsággal, s közben szeme már tova is siklott.
Reméllettem, hogy elsiklik az Egy gondolat bánt engemet fölött s észbe nem veszi aztat. De hiába. Hőkölve mormolta maga elé a – most már én is látom – szégyellni való szókat.
„Eg y gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
...
Ott essem el én, A harc mezején
...
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivívott diadalra,
S ott hag yjanak engemet összetiporva.”
– Te Sanyikám, mi ez a barom beszéd itten? Micsoda harci mezők meg holtak meg lótiprásról álmodol te? És a gyermekek? Felelős apa ilyet nem ír – dorgált engemet teljes joggal. – Ez szemétrevaló. S a Vitéz János is.
Öszvemarkolta János vitézemet s az Egy gondolatot, és a kemencébe szórta. Nagy lánggal égtek, s bizonyossan nagyobb meleget adtak, mint az olvasó lélekben, ha olvasta is volna őket bárki.
Azok után vigasztalólag arczomba csipett nyájasdadon.
– Ám az Anyám tyúkja nagyon ügyes, tündérkém! Egyszer tán meg is jelenhetnék a Pesti Divatlapban!
– Megtennéd, Júliám? Szólnál érdekemben? Nem szégyenlenéd, hogy egy férfi... s ép a te férjed... ír...?
Nagylelkűn legyintett az én Szerelmem.
– Hát persze, megbirkózom e szégyennel. Éretted megteszem. De akkor nincs több János vitéz! Csak Anyám tyúkjai meg Felhők, jó lesz-e úgy?
Bólintgaték engedelmesen.
– No, aztán majd adunk néked egy művészi álnevet. Petrovics – Petró – valami magyarosabbam szólót – Pető – Petőfi – Petőfi Sándor! Szebben hangzik, úgy-e, csibém? Mit mondsz?
Levegőm bennszakadt a boldogságtól. Petőfi Sándor. Költő. Ennél nincs is szebb muzsika fülemnek.
– No de most aztán ugorj, ifjú – kacsintott a kedves – , várnak gyermekeid, úrnőd pediglen éhes!
Martius 14-én
Sajnálatos, hogy Mártius idusa elhomályosítá kissé Petőfi Sándor (!!!!) költői szárnya bontását a Pesti Divatlapban... De hisz érthető: a világ forrong, harcok barbár sikolya zengi be szegény világunkat. A mi csodálatos asszonyaink suttogva terveznek, fáradoznak a Hon dolgának rendbe tételét. Júliám legjelentékenyebb barátnéi: Teleki Blanka, Zichy Karolina, Szendrey Mariska, Laborfalvi Róza, ki színésznő s szerkesztő is egyben, usw. a holnapi napra terveznek valamely lelkesítő megmozdulást Pilvax nevű kávéházból indulván a város több pontját érintve. Amint hallgatom őket, varrván a nemzetiszín kokárdát, melyre Júliám szólíta föl: A forradalmi kitűzvény valamely, a szép kebel formáját kiemelő, a csúf vagy nem létező keblet pediglen eltakaró kerekforma melldisz légyen!, már az én vérem is már forrásba jött.
Júlia, látván mellkasom pihegésit, reám szóla:
– Sanyika, megegyezénk, hogy nem ugra-bugrálsz, maradsz a csinos kis seje-hajodon, igaz-e? Inkább segéljél nékem hatáskeltő kis versikét írni a holnapi Nagy Napra.
No, több se kellett nékem, előrántám zsebembül a már elkészült Nemzeti dalomat.
– Épp ez ihlető, forradalmi napokban írám, tekintsed, drága úrnőm, feleségem!
Júliám olvassa, arca kipirúl a lelkesültségtől.
– Szép, míves, felemelő munka – dicsért. – Csak az alap gondolata... nem is tudom. Talpra magyar? Veszélyes ez. Aztán mit tészen majdan a sok talpra szökkent magyar? Még valami bajt csinálnak nagy hevökbe – morfondírozott. – De formájában, kiállításában oly gyönyörű. Engeded-é, hogy apróbb változtatással átvegyem tőled s a forradalmunk zászlajára tűzzem?
– Az én versem...? A forradalom zászlajára...? Álmodom tán, hogy ez lehető volna? – s Júliám kezére hajolva hála könnyeivel áztatám azt.
Hát imígy született s alakíttatott át Nemzeti dalom. Azóta zengi egész Magyarhon máma, s tán még a jövő gyermekei is majdan harsogva a dalt, a nagy költőnő örök érvényű sorait:
„Csüccs le magyar, itt a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Rossz a kérdés, nyugodjatok!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk: hogy tárgyalni le
Csüccsenünk!
3.
A múzeumban már kapcsolták le a villanyokat, engem is figyelmeztetett a teremőr, hogy záróra van. Ámulva eresztettem ölembe a Naplót. Hát így született meg a Nagy Mű? A Csüccs le magyar!, amit én is, lányaim is annyiszor szavaltunk iskolai ünnepségeken, kokárdával a blúzunkon a színpadon?
Valahol olyan igazságtalan a sors. Mennyi tűz, mennyi tehetség lapult ebben a Sándor fiúban, és mennyire nem volt lehetősége férfiként művészeti pályán érvényesülni! Eddig meg sem fordult a fejemben, de lehetséges lenne, hogy a múltban több száz, több ezer férfi nem alkotta meg a nagy műveket, amikre tehetségük pedig feljogosította volna őket? Önbizalom, lehetőség és szabadidő híján talán bele sem kezdtek megírásunkba? Mert az egész nőtársadalom elhitette velük, hogy ők erre – biológiailag, szellemileg, mentálisan – nem képesek?
Rémülten jutott eszembe, hogy talán ezért van tele a történelem, a művészetek kizárólag női nevekkel. Míg a néma férfiak pedig favágásba, gyereknevelésbe fojtották vezetői, művészeti tehetségüket, mi, nők kiteljesedhettünk.
Futva szálltam fel a metróra. Rohantam haza az én Tiboromhoz. Valami homályos lelkiismeret-furdalás kerített hatalmába, mintha én is bűnös lennék, mintha részese lennék egy elnyomó hatalomnak, pedig soha nem volt bennem semmilyen rossz szándék!
Tibor kötényben, kipirult arccal, meleg vacsorával várt. A gyerekek már jóllakottan, betakargatva aludták az igazak álmát. Szorosan átöleltem az én édes férjemet.
– Szeretlek, kiskakas – mondtam neki meghatottan.
– Tényleg? – kérdezte bizonytalan fénnyel a szemében.
– Hát persze – kacagtam most már. – Miért, kételkedsz benne?
– És akkor is szeretnél, ha... – kérdezte, de itt megakadt. – ... ha... én is író akarnék lenni?
Megállt bennem az ütő. Az én Tiborom? Mint író? Majdnem elnevettem magam, de szerencsére sikerült mégis komoly arcot erőltetnem magamra.
Ő közben elfordult, és egy füzetet húzott elő.
– Ez a regényem.
– Elolvasom – feleltem reszketeg hangon, még mindig a nevetést visszafojtva –, amint lesz időm a munka mellett, jó, kicsim?
Magam mellé tettem a füzetet. Majd belekukkantok valamikor, de feltétlenül egyedül.
– Viszont most – mondtam – farkaséhes vagyok, csibe!
Amint megfordult, hogy tálaljon nekem, belecsíptem csinos, feszes kis popsijába. Nem tehetek róla, nem tudok ellenállni neki! Szeretem.
