Bendl Vera: Berci nem megy iskolába - 2. fejezet
Bendl Vera a Pagony egyik legújabb szerzője, Mihályi Csongor és az időgyurma című meseregényét eléritek a webshopban! Most viszont Berciről ír, aki, hozzátok hasonlóan, most nem mehet iskolába – és, valljuk be, Berci ennek igencsak örül. De aztán kiderül, hogy azért mégiscsak van iskola, csak nem úgy, ráadásul Mamóval sem lehet találkozni – csak grannykype-on. Hogy erről még sohasem hallottál? Mi sem. Bercinek ugyanis nem mindennapi nagymamája van, hanem olyan, aki sokkal többet tud, mint hinnéd. Lehet, hogy még varázsereje is van?
Az első részért kattints ide, ha pedig már tűkön ülve vártad a folytatást, olvass tovább!
Akarsz koronavírust látni? És nem beszélünk Mamóval?
Az iskolabezárás utáni szombat egészen átlagosan telt, kivéve, hogy anya folyton pakolt, takarított, fertőtlenített, szerekkel fújdogált minden ajtót és kilincset, apa folyton horkantott és cöccögött, a nyelvével csettintett, vagyishát ideges volt, meg hordta haza a boltból azokat a dolgokat, amelyeket anya korábban kifelejtett a bevásárlólistáról, ezért újra és újra vissza kellett mennie, de a harmadik kör után – aminek egyébként is a paradicsomkonzerv lett volna a célja elsősorban, „minimum 8, nagyformátumú paradicsomkonzerv, Csabikám”, mondta nagyon komolyan anya, és még hozzátette, „jajistenem, három óriási neszkafé, hát meghalok nélküle”, csakhogy a paradicsomkonzerv már régen elfogyott az összes Sparból, Aldiból és Tescóból, a neszkaféért meg apa nem volt hajlandó még újabb köröket futni – végül ismét kijelentette, hogy „slussz-passz”, ő már többször nem megy le, most már elég sok élelmet halmoztak így is a konyhaszekrénybe, szerinte meglesznek vele egy hónapot minimum, a romlandót esetleg kivéve. Majd hozzátette, hogy akkor talán kijelentheti, hogy most mégiscsak érdemes megenni azt a kis sertéslapockát, amit anya elkészített, főleg, hogy még tehetik, és megebédeltek, még Juszti is hajlandónak mutatkozott odaülni az asztalhoz velük éppen egy időben, és a telefonján sem matatott közben, és az étel hatására apa végre kicsit megnyugodott, és így tulajdonképpen Berci is megnyugodott. Azt tervezgette, mit is fog csinálni iskola nélkül: például sűrű és hosszú, kampányjellegű kérlelések segítségével eléri apánál, hogy majdnem egyfolytában mesét nézhessen, ami maga volna a mennyország, emellett, ha más nincs, egyedül gyakorolja a karatét, vagy megkéri Jusztit, hogy segítsen, és hát rendben, olvas is egy kicsit, továbbá megpróbálja elfelejteni, hogy apa meg anya itt sürögnek-forognak. És hát persze: annyit játszik Blökk-kel, amennyit csak lehet.
Vasárnap igazából egy picit unatkozott, hiszen ilyenkor gyakran elmennek együtt sétálni, vagy ki a parkba, néha meglátogatnak másokat, vagy legalább együtt társasoznak, de ezen a vasárnapon anya meg apa ebéd után előkapta a mobilját, és elkezdte nézni a híreket, Berci pedig arra gondolt, mi lenne, ha Blökk-kel együtt benézne Jusztihoz, mert bár Juszti szobája ajtaján mindig egy „Bemenni tilos”-felirat és jelzés állt, ezt nem kellett egészen komolyan venni. Berci azon a véleményen volt, hogy Jusztit, apához hasonlóan, úgy egészében nem kell egészen komolyan venni, abban az értelemben, hogy hát, nem az, akinek látszik. Juszti nem beszél úgy összevissza, mint apa, viszont állandó jelleggel gorombáskodik, „kis pöttömnek”, „öcsikének”, „csipikének” nevezi Bercit, és gyakran elhangzik, hogy „ehhez te úgysem értesz”, „te még kicsi vagy, ezt fel sem fogod, maradj inkább csöndben”, és hasonló szörnyűséges mondatok, amelyek régebben, úgy néhány éve, sírásra késztették Bercit, legörbült a szája, és megindultak a könnyei, de azóta szépen kiismerte Jusztit, és végül tökéletesen átlátott a szitán. Juszti, ki tudja, miért, fontosnak tartotta, hogy csúnyákat mondjon, de eközben édességet csent Bercinek a legfelső polcról, és ha más nem látta, odaadta neki. Ha a nagyobbak bántani akarták, egyből jött az iskola második emeletéről, és szörnyen lekezelően megfenyegette a támadót, aki nyilván már attól megijedt, hogy egy gimnazistát látott közeledni a kisiskolások termei előtt, ha kettesben voltak, nagy ritkán az ölébe is vette Bercit – ezt már Berci is túlzásnak tartotta –, és úgy magyarázott valami iszonyúan érdekes tudományos jelenségről, a neutronokról, a világűrről, a planktonokról és hasonlókról, közben a telefonján mutogatva a képeket, vagyis – Berci már tudta –, hogy Juszti a lehető legeslegjobb testvér, csak ezt – ismeretlen okból – fontosnak tartotta eltitkolni mások előtt. Berci meg, hát megengedte neki. „Pedig anyáék büszkék lennének rá, most meg mérgesek, hiszen csak a bántásait látják, a csúnya beszédet meg a mobilnyomkodást, de hát ő tudja. Biztos neki is megvannak az okai – az embereknek szoktak lenni ilyenek anya szerint, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy az emberek eléggé rejtélyesek néha, de ezzel nincs mit tenni”, gondolta magában.
Szóval Blökk-kel a nyomában bekopogott Juszti ajtaján, aki kikiáltott, hogy „tilos bejönni, megölöm azt, aki belép a szobámba”, és erre Berci belépett, Juszti egykedvűen megkérdezte, „mit akarsz?”, de nem fordult az ajtó felé a számítógépe elől, hátulról csak az a hosszú, szénaboglya haja látszott, a széles válla, és a karján szakadt pólója. „Unatkozom, Juszti”, mondta egyből Berci, és erre a bátyja már csak ránézett, a szeme, bár alig látszott ki a haja alól, már megint kedvesen és barnán figyelt Bercire. „Szegény Juszti”, gondolta magában Berci, „hiába akar goromba lenni, ha nem megy neki, micsoda nehéz dolog lehet ennyi csúnyát kitalálni, ha az embernek nem is természete”, és odament a bátyjához, aki egy egészen kellemetlen kérdéssel állt elő hirtelen: „akarsz koronavírust látni?”. Berci úgy süvöltött fel, mint anya, „neeeeem! itt van? hol van?”, kérdezte remegve, de Juszti maga mellé húzott egy széket, Berci elfoglalta, és Juszti az óriási monitorjára bökött, „most csak mutiból. Hogy lásd”, és megnyitott egy oldalt, a képernyőn pedig megjelent egy sötétzöld háttér, mintha valami tenger lenne, korallos óceán, és a zöld tengerben három nagy folt úszott, belül vörös és narancssárga, kívül világoszöld lábacskákkal, vagy hát, talán koronával, és Berci nézegette egy ideig, és véletlenül azt mondta, „Nahát, Juszti, ez ilyen szép?”. „Az hát, pupák”, válaszolta Juszti halkan. „Attól, mert vírus, miért legyen csúnya? Ez a kép elektronmikroszkóppal készült, a koronavírus enélkül – elvileg – láthatatlan”, majd köhintett egy furcsát, Blökk pedig megrázta a pofáját kettejük lábánál, és olyan hangot adott, mintha egy kisebb ló lenne, nem pedig kutya. „A vírusok egyedül meghalnak”, folytatta Juszti, „muszáj kapcsolódniuk egy gazdasejthez, tudod, ami mindnyájunkban van, nem is kevés, hiszen gyakorlatilag sejtekből állunk – különben elpusztulnak. Ezért kell kezet mosni, ezért locsolja rád anya a fertőtlenítőt, hogy elpusztítsa a kezedről az esetleges vírusokat, hogy onnan ne jusson az arcodra, aztán meg a szádba vagy a szemedbe, és ezek után aztán egyáltalán ne kapcsolódjon a sejtjeidhez, tudod, ugye?” Berci bólintott, mert nagyjából tudta. „Na, és a koronavírus gyerekekre nem igazán veszélyes, a Berci nevűekre meg főleg nem, de a többiekre sem, az idősebbeket jobban megviseli, a legidősebbeket meg aztán húha. Szóval nagyon vigyáznunk kell Mamóra.”
„Hát persze, hogy nagyon vigyáznunk kell Mamóra”, ismételte meg hangosan Berci, „hát persze, hogy vigyáznunk kell Mamóra”, és ezt azért ismételte sokszor, picit talán megrögzötten, mert még annak a gondolata is szörnyű volt számára, hogy Mamóval valami baj történhet. „Mamónak biztonságban kell lennie. Nem beszélünk vele, Juszti?”
„Dehogynem”, válaszolta a világ titkosan legjobb bátyja, és már tárcsázta is Mamót a számítógépén.
