Sokféle meseíró tehetség nyilvánul meg a mai magyar gyermekirodalomban. Vannak különleges stílusművészek, akik a szinte szokványos mesei menetrendet is képesek szavaik, kifejezéseik, az egyedi fogalmazás színei által feledhetetlen olvasmányemlékké tenni. És vannak, akik nem bíznak mindent a nyelv teremtő képességére, viszont annál inkább számítanak a fantázia, valamely utánozhatatlan ötlet teljesítményeként előálló mese „talpraesettségére”. Nyilvánvalóan vannak, akik számára a mese a kreatív nevelés eszköze, szinte konkrét mozdulatokkal segítve a nevelő-szülő munkáját, és vannak mások, akik tartózkodnak a mesének ettől a praktikus alkalmazásától, mert számukra a történetnek elsősorban esztétikai, s így magáért való, alig magyarázható „üzenete” van. Vannak kedvesek és vannak fanyarak, vannak régebbi világok felé kacsintgatók és vannak korunk új hőseit és hősnőit megálmodó szerzők. Vannak, akik nagyszabású történetre vágynak, a bolhából is, úgymond, elefántot csinálnak, ha ez az elefánt elég szórakoztató. És vannak megrögzött kicsinyítők. - Tóth Ákos elemzése
tovább...