Amikor először találkozik az ember a halállal
Rengeteg műalkotás ihletője a halál és/vagy az azután lévő… lét, ha szabad így fogalmaznom. A sok próbálkozóhoz tartozik Neal Shusterman, aki az Everlost - Elveszve élet és halál között (Skinjacker-trilógia 1.) egy újabb teóriát vet fel ebben a témában.
Everlost egy varázslatos, ugyanakkor veszélyes vidék. Azok a gyerekek kerülnek ide, akiknek a lelke nem talál nyugalomra, és így egy köztes világban reked: félúton élet és halál között. Fénylelkekként bandákba verődve élnek, és együtt ismerkednek az új világ adta váratlan lehetőségekkel…
Amikor először találkozik az ember a halállal – mármint valakije meghal, nem pedig ő (az egy kicsit durva lenne) –, elgondolkozik, mi lehet utána. Ezt senki se tudja pontosan, de vannak néhányan, akik „visszatértek”, és mesélnek mindenféle alagútról, fehér fényről, rég elhunyt szeretteikkel való találkozásról és hasonló fura dolgokról. Nos, senki nem tudja, valójában mi történik halálunk után, legalábbis nem tudja elmondani nekünk, még élőknek. Éppen ezért ez is egy olyan téma, amiről bármit mondanak, nem hülyézhetjük le az adott személyt, hiszen lehet, hogy igaza van.
Rengeteg műalkotás ihletője a halál és/vagy az azután lévő… lét, ha szabad így fogalmaznom. A sok próbálkozóhoz tartozik Neal Shusterman, aki könyvével egy újabb teóriát vet fel ebben a témában.
A történet elején egy autóútra csöppenünk, ahol épp két autó karambolozik. Az egyikben Allie, a másikban pedig Nick ül, akik főhőseink lesznek, miután meghalnak, majd felébrednek Everlostban. Itt találkoznak egy kisfiúval, Lieffel, aki a srácok megjelenéséig mást se csinált, mint ugrált a fákon. Később kalandos út veszi kezdetét, ugyanis a két zöldlélek Lief kíséretével elindulnak egykori otthonukba. Azonban nem jutnak New Yorknál messzebb, mert itt megtalálják Miss Mary, a Taknyosok királynője gyerekotthonát. Nick itt egyből otthon érzi magát, Allie viszont felfigyel bizonyos nyugtalanító dolgokra, ezért eldönti, hogy szembefordulva Maryvel kitanulja a skinjackelés, azaz a bőrtérítés tudományát. Eközben Everlost egyetlen szörnye, a McGill szabadon garázdálkodik a keleti part mentén, és összegyűjti a kóborló fénylelkeket.
Karakterek szempontjából a könyv elég színes. Vannak dominánsabb személyiségek és típuskarakterek is szép számmal. Tetszett, hogy a szereplők tulajdonságait kihasználva Shusterman egymással szembe állította őket. Talán emiatt lett a kedvenc karakterem Allie.
A könyv elején nagyon nem kedveltem Allie-t, mondhatni utáltam minden egyes jelenetet, amiben volt. Egyszerűen idegesítőnek találtam, hogy mindig beleszól mindenbe, még a legkisebb dolgokat is megkérdőjelezi. Oké, értem én, hogy nehéz lehet megtudni, hogy meghaltál,de az élők világában maradtál, de azért nem kéne ennyire kiakadni! A későbbiekben, ahogy Allie egyre elfogadóbb lett az új dolgokkal kapcsolatban, megszerettem. Imádtam, ahogyan rájött a „dolgokra”, és szembe mert szállni Maryvel.
Ha már itt tartunk, elmondanám, hogy nekem egyáltalán nem volt szimpatikus Mary. Eleinte csak azért nem bírtam, mert túl kedves volt. Most komolyan, hogy lehet valaki ilyen kedves? Lehet, hogy velem van a baj, de ha valaki mindenáron be akarna fogadni a halálom után, hogy segítsen nekem, egy kicsit gyanakodnék. Az pedig, hogy hagyta volna egy hordóban megrohadni Nicket, azt a Nicket, akit szeretett, egyszerűen pofátlanságnak tartom. A könyv végéről pedig ne is beszéljünk. Egyrészt mert nem akarom lelőni a poént, másrészt pedig nem tudnék szépen írni erről a lányról.
Viszont valamiért – valószínűleg a borzalmas ízlésem miatt – a másik nagy kedvencem a McGill lett. A könyv első felében csak szó van róla, a másodikról pedig olyan szinte lenne spoileres beszélnem, hogy ennyi erővel akár az összes fordulatot elmondhatnám, muszáj megjegyeznem, hogy mennyire bírom őt.
Az első fejezeteket szó szerint végigszenvedtem. Konkrétan a fülszövegben leírtakat taglalta a szerző ötven oldalon. Ennek ellenére a további események szempontjából nagy jelentősége van az itt leírtaknak, szóval annyira azért nem bánom, hogy nem voltak olyan pörgősek ezek a részek. Ebből a szempontból a többi fejezet magasan felülmúlta az elsőket.
Különösen tetszett, hogy nem csak egy szemszögből íródott a könyv. Valamiért mindig is irigyeltem azokat, akik így is jól tudják vezetni a történetüket, mivel én mindig belezavarodtam, akárhányszor próbáltam. Szóval ezért is nagy pirospont Shustermannek! Minden szemszögnek van egy vonala, ami a történet végéig fennmarad – gondolok itt Lief egyszerű gondolkodására, Nick találékonyságára, Allie céltudatosságára és folytonos kételkedésére. Ez akkora pluszt ad a könyvhöz, hogy ha rossz lett volna a cselekmény, akkor sem mondanám, hogy nem tetszett, csak azt, hogy közepes volt.
Ami nem jött be, az a nagyon kevés romantika Mary és Nick között. Egyszerűen nem értem, minek kellett az oda. Nincs semmi jelentősége, ráadásul még rosszul is van megírva. Persze, lehet mondani, hogy csak azért gondolom így, mert antiromantikus vagyok, de szerintem még tetszett is volna ez a szál, ha egy kicsit igényesebben van megírva. Így olyan, mintha lenne, de mégsem. Ha már összejöttek, akkor jöjjenek össze rendesen! Nem? De.
Nagyon egyedi és különleges történet volt, mind karakterek, mind cselekmény szempontjából. Az pedig, hogy egy nem mindennapi témát dolgoz fel, még kivételesebbé tette a könyvet. Ezt a páratlanságot pedig mi sem tükrözhetné jobban, mint az első fura, de szerintem kifejezetten tetszetős borító.
Érdekes volt még az is, hogy Shusterman bevont Everlostba – amerikaiak és mások számára is – fontos helyszíneket, amikre én nem is gondoltam volna. Nagyon jó ötletnek tartom, hogy ezzel egy kicsit még tanítja az olvasóit is az író, többek között engem is. Egészen a könyv elolvasásáig nem tudtam pontosan, mi történt a New York-i ikertornyokkal, de aztán rákerestem, és most már tájékozottabbnak érzem magam.
A könyv mondanivalóját többféleképp is értelmezhetjük. Az én változatom szerint a gyerekek és tinik jobban értékelik az élet apró örömeit, mint például a mozgást, a fizikai érzékelést, ha beleképzelik magukat egy olyan személy helyzetébe, akinek ezek már nem elérhetőek. Ez egy kicsit abszurdan hangzik, tudom, de szerintem ez is fontos.
Ha összességében nézem, akkor nagyon tetszett, egyszerűen fantasztikus szerintem az egész könyv. Nem szoktam gyakran ilyeneket mondani, szóval elhiheti bárki, hogy tényleg jó könyv. Ha pedig egy kicsit ódzkodtok tőle a téma miatt, akkor azt ajánlom, tegyétek félre a kételyeiteket, nem fogtok csalódni, ígérem.
