Stuart Horten színre lép
Kevés annál rosszabb dolog van, mint amikor a szüleid – a megkérdezésed nélkül – úgy döntenek, hogy költözzetek új városba. Ráadásul pont nyár ELEJÉN. Amikor a tízéves Stuart családja a kellemes és családias hangulatú, egyszóval tökéletesen unalmas Beetonba költözik, a kisfiú biztosra veszi, hogy élete legegyhangúbb nyara következik. A dolgok azonban megérkezése után nem sokkal érdekes fordulatot vesznek... Olvass bele a most megjelent sorozat első kötetébe, a Stuart Horten mágikus masináiba!
Nos, ez az egész történet – a nagy-nagybácsi eltűnt hagyatékának veszedelmes kanyarokkal teli és különös története – akkor kezdődött, amikor Stuart édesanyjának új állást ajánlottak. Orvos volt (nem olyan, aki vérző sebeket öltöget össze, hanem az a fajta, aki egy mikroszkópba bámul időtlen-időkig), és ezt az új állást egy olyan kórházban kínálták, amely majdnem kétszáz kilométerre volt az otthonuktól, túl messze ahhoz, hogy minden nap odautazzon és vissza.
– Ott lehetnék hétfőtől péntekig – mondta –, de az nagyon rossz lenne. Rettenetesen hiányoznátok nekem.
Na, akkor ezt le is zártuk, állapította meg magában Stuart.
Egy-két napig minden ment a maga megszokott módján, aztán Stuart apukája, aki írásból élt (nem filmeket írt vagy regényeket, hanem bonyolult keresztrejtvényeket készített), borzalmas javaslattal állt elő.
– Kiadhatnánk egy évre a házunkat – jegyezte meg közömbös hangon, szinte csak úgy mellékesen, mintha az, hogy elköltöznek abból a városból, amelyben Stuart egész életében élt, holmi kis piszlicsáré ügy lenne. – Elköltözünk az új munkahelyed közelébe, aztán meglátjuk, hogy tetszik.
– Nekem nem fog tetszeni – jelentette ki Stuart.
Apja elővett egy Anglia térképet, és észak felé kezdte tolni rajta az ujját.
– Nahát – mondta, és az ujja megállt egy parányi fekete foltnál. Álmélkodva csóválta a fejét. – Nem tudtam, hogy a kórház ilyen közel van Beetonhoz. Ebben a városban születtem, de már jó negyven éve nem jártam ott. Költözzünk oda, éljünk ott! Nagyon kellemes kisváros.
– Ó, hát ez nagyon érdekes lenne Stuartnak! – vélekedett az édesanyja.
– Nem, nem lenne érdekes – közölte velük Stuart. Nem figyeltek rá. Az iskolaév végén összecsomagoltak, elköltöztek Beetonba, és Stuartot is magukkal vitték. Jóllehet okos emberek voltak, azért nem gondoltak mindenre. Mert ha mindenre gondolnak, bizonyosan tudták volna, hogy ha már el kell költözniük, akkor a lehető legrosszabb időpont a költözésre a nyár eleje. Ugyanis amikor megérkezel az új helyre, egyetlen gyereket sem ismersz a környéken, és a leghamarabb ősszel, az iskolaév kezdetén lesz lehetőséged arra, hogy megismerkedj bárkivel is.
És – hogy még rosszabb legyen a helyzet – az új ház (Bükkfa utca 20-as szám) kicsi volt, unalmas, és pontosan úgy nézett ki, ahogy az összes többi ház az utcában meg a szomszédos utcákban. Se játszótér, se uszoda a közelben. Udvara sem volt az utca felőli részen, csak hátul, a ház mögött egy parányi kis füves rész, amelyet olyan magas kerítés vett körbe, hogy Stuart nem is látta a szomszéd házat.
* * *
A költözés utáni első napon Stuart bedobálta a ruháit meg a játékait a szekrényekbe, és szétlapítgatta a költözéshez használt papírdobozokat.
A második napon nem volt semmi dolga. Semmi, semmi, semmi.
Így aztán, amikor az apja azt mondta neki:
– Á, itt vagy! Arra gondoltam, elmegyek korzózni egy kicsinyég. Velem tartasz? – Stuart nyomban azt válaszolta: – Persze.
Édesapja szótárában elmenni „korzózni egy kicsinyég” rövid sétát jelentett. Állandóan így beszélt az apukája, és mindig jó hangosan, tisztán – aligha meglepő, hogy az emberek megálltak az utcán, és meredten bámultak rá.
Normális körülmények között Stuart előbb ugrott volna forró szurokba, minthogy sétálni menjen az apjával, de most, ezen az elborzasztóan unalmas napon csatlakozott hozzá. Kimentek a házból, balra fordultak, aztán jobbra a Tölgy sorra, majd balra a Gesztenye közbe.
– Fiatalkoromban egyáltalán nem voltak házak Beetonnak ezen a részén – magyarázta az apja séta közben. – Még nem ért ide az urbanizáció.
– Hogy micsoda nem ért ide? – érdeklődött Stuart.
– Erdő borított mindent. És egy patak csordogált keresztül rajta.
– Gyújtottatok tábortüzet?
– Parancsolsz? – Az apja annyival magasabb volt nála, hogy néha majdnem derékszögben meg kellett hajolnia, ha jól akarta hallani, amit mond.
Stuart felemelte a hangját.
– Gyújtottatok tábortüzet? Építettetek gátat a patakon? Csináltatok hintát?
Apja a fejét rázta.
– Ó nem, kérem. Sosem leltem örömömet efféle dolgokban. Túlságosan lefoglaltak a keresztrejtvények. Csöndben baktattak végig a Galagonya soron.
– Ó! – kiáltott fel Stuart édesapja, amikor elmentek egy ősrégi, piros telefonfülke mellett, majd befordultak egy üzletekkel teli utcába. – No, ez a régi városrész. Ha nem csal az emlékezetem, itt volt valahol
a családi vállalkozásunk bejárata.
Megállt egy keskeny átjárónál, de egy nagyon modern és szorosra zárt fémkapun kívül más látnivaló nem akadt.
– No, persze, már rég nincsen meg – mondta az apukája. – Jóllehet még most is látszik nyomokban a név.
A kapu felett áthajló kovácsoltvas boltívre mutatott. Néhány festett betű kókadozott rajta.
H RT K M GI S MA N I
– Hortenék Mágikus Masinái – betűzte ki Stuart hosszú gondolkodás után. Az apja felé fordult. – Milyen masinák?
– Eredetileg lakatokat, zárakat és széfeket tartottunk, aztán érmével működő masinákkal bővítettük a kínálatot. De úgy hiszem, amikor a konflagráció exterminálta az üzemünket, már hadi felszerelést gyártottunk.
– A micsoda mit csinált az üzemmel?
– Bombatalálat érte a gyárat és leégett. 1940-ben, a második világháborúban történt, amikor az apám egy napra elutazott, és Tony bácsikámra bízta az irányítást. A tűz szétterjedt, az épület porig égett.
– Ötven évvel ezelőtt – állapította meg Stuart. – Majdnem pontosan…
Ha érdekel a könyv, olvasd el a róla írt ajánlónkat is!
