Segítség, még mindig (majdnem) normális a családom!
A nyári szünet utolsó napjaiban Bakos Virág az ágy alól, a pormacskák közül halássza elő naplóját, melyet valamikor a „Nagy Lekapcsolás” idején hagyott abba. A lusta nyári napok sem teltek eseménytelenül, de ami ezek után történik, az mindenképp rögzítésre érdemes. Ki hagy névtelen fenyegető üzeneteket a lakásajtóban? Mit látott meg véletlenül Virág a Balaton partján? Hogyan kerül egy forgatásra, és ki hívta el egy madárlesre? Vajon ki után sír Vera, és mi tűnt el Helga néni lakásából? A válaszokat Molnár T. Eszter sorozatának második része rejti.
Molnár T. Eszter első regénye, a Stand-up! - Egy majdnem normális család kicsit sem hétköznapi életébe engedett betekintést. A könyv felkerült a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díj hármas rövidlistájára, és a folytatásra sem kellett sokat várni. A Most már igazán kezdetén Bakos Virág még joggal reménykedhet abban, hogy a zűrös május után a nyár végére most már rendbe jönnek a dolgok: apa majd nem iszik többet, Helga néni nem szól bele a család dolgaiba, Vera sem undokoskodik tovább, Dani pedig visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul az élete része lesz. A dolgok persze sosem úgy alakulnak, ahogy azt az ember eltervezi.
Holott Danival rögtön a sulikezdés után szépen alakultak a dolgok, a banda is összeállt – igaz, Lili még mindig nem hajlandó tudomást venni Virágról –, és szeptember első napjaiban még az iskola is elviselhető úgy-ahogy. Virág napokig a fellegek között jár, végre olyan önfeledt-csiklandósan boldog, hogy örökké mosolyra szalad a szája. A ki nem mondott szavak és a barátinak mondott kavarások ugyanakkor gondoskodnak arról, hogy amit mi boldog végnek gondolunk, az valaminek a szomorú kezdete legyen. Virág története tulajdonképpen akkor vesz megint új lendületet, amikor a romantikus filmeknél már javában fut a stáblista: a mesékben a herceg és a legkisebb királylány szerelmesen ellovagol a naplementébe, Bridget Jones végre (most már igazán) révbe ér, Rachel és Ross újra egymásra talál. De mi a helyzet Virággal? Nála a dolgok szinte észrevétlen fordulnak ki önmagukból, és az a személy, aki addig a világ közepe volt, hirtelen egy távoli, elérhetetlen idegen lesz. Ezzel párhuzamosan persze hősnőnk kedélye is megzuhan.
Ha az ember tizenöt éves, az idő érzékelése bizonyítottan megváltozik: a boldog pillanatok elillannak (gyorsabban, minthogy Helga néni kimondaná: nemorzsázzanappaliban!), és mindent beborít a ragacsos rosszkedv. Pedig Virág most nem hagyhatja el magát, hiszen barátjának, Bercinek minden eddiginél nagyobb szüksége van rá. És nemcsak azért, mert az osztálytársak többsége még mindig levegőnek nézi az újonnan jött fiút, hanem mert a kiközösítés a fizikai és a verbális erőszaknak olyan fokára jut, amit jóérzésű ember nem tűrhet tovább. Mindennek a tetejébe ott van a saját családja, melynek tagjaival szintén nem egyszerű, az ajtórésbe tűzött fenyegető üzenetekről és az egyik kulcsszereplő rejtélyes eltűnéséről már tényleg nem is beszélve.
Virág tehát egy újabb nagy kaland kellős közepén találja magát, és legalább ennyire izgalmas az a lelki út, melyen közben végig kell mennie. A lány kénytelen megtanulni, hogy soha nincs olyan, hogy körülöttünk mindenkinek jó. Mindig lesz olyan, aki boldogtalan, aki fásult, aki már nem bízik semmiben, aki úgy érzi, hogy kihúzták a lába alól a talajt. Még az is lehet, hogy pont mi leszünk azok, akik így vélekedünk. A lényeg, hogy tudjuk, van kihez fordulnunk. Elég csak egy ember, egyetlenegy, aki ott terem, ha baj van és szükségünk van rá. Virág ráadásul olyan konfliktusokkal szembesül, melyek feloldása még egy felnőttnek is nehézséget jelentene. Nem mindig vannak szavai arra, hogyan kell az adott problémáról beszélni, de már az nagy segítség, hogy végighallgatja azt, akinek egy ölelés abban a pillanatban az egész világot jelentheti.
Virág a szeretet és a barátság olyan árnyalatait ismeri meg, melyeknek addig a létezéséről sem tudott, a naplójába viszont szerencsére mindent lejegyzett. Így ha éppen nagyon-nagyon egyedül érezzük magunkat, ha olyan szorult helyzetbe kerülünk, mint egy 19. századi klasszikus és egy 20. századi bestseller közé pottyant aranyhörcsög, vagy ha a felnőttekre nézve meggyőződésünkké válik, hogy soha nem szeretnénk felnőni, vigasztalhat minket a tudat, hogy Virághoz hasonlóan nem vagyunk egyedül. Más is lehet olyan, mint mi. Olyan majdnem normális.
