Elszabadul a Paradicsom
Harcos Bálinttal, a Szofi tüsszent írójával beszélgettünk az új könyvről, a gyerekek és a költészet szoros kapcsolatáról, képzeletről és mindennapokról. Aki figyelmesen olvas, sok-sok izgalmas új könyvről fog megtudni részleteket!
- Úgy tartja a mondás, hogy az író akkor ír gyerekverset, ha betiltják, vagy ha születik egy gyereke. Neked viszont már a Friss tintában is szerepeltek verseid, amikor még egyikről sem volt szó a kettő közül. Mi vitt a gyereklíra felé?
- Engem mindig is vonzott a karneváliság, a Dada, a humornak a mértéktelen formája (már ha lehet mértéktelen egy forma), ami a gyerekek világában magától értetődően jelen van. De nagyon fontos itt a „mértéktelen” jelző. A gyerekek ugyanis, ahogy én megfigyeltem, nem úgymond pihenni járnak a humorba vagy a képzeletükbe, hanem egész egyszerűen abban élnek. A költészet pedig evidensen kapcsolódik ehhez, hiszen pont ebből a mértéktelenségből van gyúrva. Aztán ha az embernek gyereke születik, meg netán még egy, akkor elszabadul a Paradicsom… Szűnni nem akaró palotaforradalomban találod magad, amely közben a legintimebb állapot, egyszerre. Totális élmény.
- Egyszerre érkezel a mágikus/szürreális és a minimalista irányból. Én, szemben az olvasóinkkal, már több gyerekszövegedet olvastam, amelyek a következő években fognak a Pagonynál megjelenni. A szövegeidben mintha valamennyi irány egybeolvadna, méghozzá egy felszabadult, vidám formában. Miben hasonlít a gyerekeknek és a felnőtteknek való írás, és miben különbözik?
- A legjobb az volna, ha semmiben sem különbözne, nem? És semmiben sem hasonlítana. Mert ugyanaz lenne a kettő. Ám ez ritkán valósul meg – hogy valami egyaránt működjék a gyerekeknél és a felnőtteknél. Pedig én tényleg azt gondolom, hogy a két csoportnak való írás voltaképpen ugyanaz, és a különbségek csak felszíniek. A kérdésedben említetted a „felszabadult” kifejezést, és azt hiszem, ez a kulcsszó. Mindig a felszabadultság az, ami teremt. És a gyerekeknél minden felszabadultan jelenik meg, még a legmélyebb tabuk (ha szoronganak tőle, akkor is!) vagy a legkikezdhetetlenebbnek tűnő logikai összefüggések is. Az álom és a költészet logikája épp ugyanilyen. De fontos, hogy költészet nem csak „írott” lehet. A két szerzőtársam, Cristina Quiles és Dániel András illusztrátorok (András író is!), akikkel eddig együtt dolgoztam, rajzban ugyanezt a robbanékony-intim költészetet és humort tudják papírra vetni. Fantasztikus, amit csinálnak. Cristinával a csúcsszuper Szofi tüsszent-et készítettük el, amely a napokban jelent meg, Andrással való közös munkánk pedig egy verses mese, amely a Könyvhétre fog napvilágot látni. Címe: A Tigris és a Motyó.
- Hogyan hatnak rád a gyerekeid? Már ami a művészetedet illeti. :)
- Hát, most mit mondjak? Csak kapkodom a fejem. A kisfiam, Dani például ilyeneket mond: „Van egy delfin, aki mindig a Nap felé úszik. Olyan éles a látása, hogy észreveszi, hogy van egy tenger a Napban. Ami mindig forog. És éjjel a tenger átzuhan a Holdba, mert mindig forognia kell valahol.” Komplett teremtéstörténet. Julcsi, a kislányom pedig, ha már szóba jött a Nap… Nyáron a Balatonnál vittem őt a nyakamban, épp ment le a Nap, én pedig mondtam neki: „Nézd, Julcsa, hogy csillog a víz.” Mire ő azt mondta: „Nekem is csillog…” Gyönyörű sejtelmek, nem? Őrületesen ösztönös és inspiráló a gyerekek világa.
- Valóság és fikció – a Szofi esetében abszolút az az ember érzése, hogy magát látja: igen, pont így szoktam én is kergetni a gyereket a zoknival! Ugyanakkor teljesen szürreálissá is válik Szofi útja – majd megint visszapottyan a hétköznapokba. Miként látod te azokat a bizonyos szürke, avagy szivárványos, „gyerekes” hétköznapokat?
- Hát, sokszor elég strapásak és monotonok a hétköznapok – aki ezt tagadja, az vagy ámít, vagy nem vesz részt bennük. Gyerekek mellett viszont érdekesen kapcsolódik ehhez a „szürke” valósághoz a fikció. Szülőként biztos észrevetted már, hogy mennyire elbűvöli a gyerekeket, ha fejből mondasz nekik mesét teljesen hétköznapi dolgokról. Ha még egészen kicsi, mondjuk két-három éves, akkor még azt is imádja, ha csak elmondod pontról pontra E/3-ban, hogy mi történt ővele aznap – hogyan reggeliztetek, hogyan öltöztetek föl, jöttetek haza. A fiamat például én szoktam vinni óvodába; a kedvence az, ha azt kezdem el mesélni, ami konkrétan épp ott történik velünk: Dani az óvoda felé sétált, kornyadt nyári reggel volt stb., amikor csak úgy kinyílt a lába alatt egy… csapóajtó! Szóval lődörög a hétköznapi esemény, aztán lassan vagy hirtelen átveszi az irányítást a képzeletbeli. De csapóajtó, az mindig kell, anélkül Dani szerint nem is mese a mese.
- Milyen volt egy spanyol illusztrátorral együtt dolgozni? Ráérzett a szövegedre?
- Igen, elemien; és a szövegem is az ő rajzaira, mert módosult kissé, miután megkaptam Cristina illusztrációit. Kovács Esztivel egyébként sokáig kerestük, hogy ki tudná megragadni Szofi karakterét és a könyv világát. Cristinára teljesen véletlenül bukkantunk rá. És a csillagok a lehető legszerencsésebben álltak együtt: Szofit ugyanis a kislányom ihlette, aki, ahogy a pagonyos naplómban már említettem, finoman szólva egy mediterrán kislány (skandináv külsőben). Cristina pedig a humorával, a féktelen eredetiségével, az alakjai csipetnyi bizarrságával és nagy dinamizmusával nagyon spanyol. Szofi egy rakoncátlan, féktelen, pöttöm kislány, nagy, loboncos hajjal. Újabb kalamajkáiban, amelyeket ezután fogok megírni, már én is csak így tudom őt elképzelni, ahogy Cristina megrajzolta.
