Bemutatkozás, avagy Szofi ébreszt
Nem könnyű egy fiatal író élete, de annál mulatságosabb! Harcos Bálint - ahogy blogjából rögtön ki is derül - ugyan nagyon keveset alszik, de így legalább van ideje vicces történeteket kitalálni.
Olvassátok szerzőnk írását, könyveit pedig keressétek a boltokban!
Hat gyerekem van. Egyet úgy hívnak, hogy Dani, ötöt pedig úgy, hogy Julcsi. Na most, mit is jelent ez.
Vagy van két gyerekem, egy 1gyereknyi és egy 5gyereknyi intenzitású, vagy van öt darab Julcsi nevű gyerekem.
Mindenki tippeljen.
Annyit segítek, hogy Julcsi szőke, kékszemű, kétéves múlt decemberben és a legerőtlenebb kifejezés rá az, hogy szilaj.
Egy fokozottan mediterrán kislány skandináv külsőben. Ki másról mintáztam volna Szofit, ha nem róla?
Dani nem szilaj, habár mértéktelen, de valahogy filozofikusan.
Egyszer egy Mikulás-ünnepségen arra lettem figyelmes, hogy miközben már mindenki az aprósüteményeket falja, ő egyedül a terem közepén elég sajátosan szökdécsel. Megkérdeztem tőle óvatosan, hogy voltaképpen mit csinál, mire ő azt felelte: „Ugyan már! Csak körbeugrálom magamat.”
Dani vöröshajú és ötéves lesz májusban.
Egyszóval Dani mértéktelen, de valahogy mértékkel az. Vasárnap például pár percnyi játékuk után a nagyszoba úgy festett, mintha bombatalálat érte volna. Ezt követően megnyugodtak, leültek a földre, szétdúlt párnák-ruhák-plüssállatok bonyolult hegy-völgyei közé, és az elmélyült fajta játékba kezdtek. Gondoltam, én is játszom velük, mi az nekem, rögtön átlátok én mindent, ezért csak úgy könnyedén lehuppantam hozzájuk a földre, félig egy zöld takaróra. „Na? Mit játszunk?” Erre Dani azt mondta: „Bocs, Apu, kihúznád a lábad a Halál Mocsarából?”.
Danival a beszélgetéseink mindig metafizikai töprengésekbe torkollanak.
Ma hajnalban, mikor odabújt mellém az ágyba, az első mondata ez volt:
„Apu. Mekkora King Kong esernyője?”
Mire én (tétován): „Hát, hogy is mondjam, szerintem nincsen esernyője.”
Mire ő: „Dehát esőerdőben él a Koponya-szigeten!”
Mire én (megtörten): „Ez igaz…”
Mire ő: „Ott minden nagyobb, még a levelek meg a bogarak is… Mekkora ott egy esőcsepp?”
Mire én: „Hát, mint a fejem.”
Mire ő: „Áhá, szóval ezért Koponya-sziget! Mert annyi ott a lehullott fej!”
Ez az ébredésem, vagyis ébredésünk azonban nem is nevezhető ébredésnek, olyan szimpla. A szokásos ébredésünk ugyanis sokkal gazdagabb: egy lelkesítő, többlépcsős folyamat, amelyben van egy kis szerepe Julcsinak is. A következőképpen fest:
Julcsi egy teljesen reális időpontban, mondjuk, hajnali 4:12-kor fennhangon fölsüvölt, hogy „Nem! Nem igazság!”, mire én bőséges, három és fél órányi alvás után szemcsíráimmal kipattanok az ágyból, odasietek hozzá a gyerekszobába, nehogy fölébressze Danit, és átviszem a mi szobánkba, a nagyágyba, ahol mi alszunk. Ő rögtön visszaalszik; én ágyfelemből kiűzve, fölnyalábolva a takarómat, párnámat és mobilomat átbotorkálok a gyerekszobába, ahol Dani még alszik, és ahol már vár rám az előre kinyitott fotelágy. Ez a bútor így, kinyitva három kellemes dombból áll, és 1 méter 60 hosszú (én 1 méter 87 vagyok). Körülbelül 4:16-ra érek oda; az oda-vissza cipekedéstől kissé felébredek, nem nagyon, épp csak annyira, hogy ne tudjak visszaaludni. 5:23-kor viszont csodával határos módon sikerül elszenderednem.
De nem bízom el magam. Julcsi úgy 6:15-kor a másik szobában végleg fölkel, méghozzá vidám rikkantással („Fölébredteeem!!”), amelyre nekem itt, a gyerekszobában újra kipattannak a szemeim. Julcsi mintegy 6:41-re ráveszi Zsófit (ő a feleségem), hogy kimenjenek együtt a konyhába reggelizni. És ezután kezdődik a voltaképpeni ébresztés.
7:17-kor sikerül valamelyest újra elaludnom, ám 7:34 környékén félálomban a csukott ajtón túlról azt hallom, egyre erősödve, hogy trapp-trapp-trapp!… kisméretű, pucér talpak dobognak, közelednek, majd az ajtó túloldalán Julcsi nekiront a csukott gyerekszobaajtónak, és dörömbölni kezd: „Apuuu! Apuuu!”. Aztán kinyitja, böngg!, betámít, meglát, és futni kezd a fekvő fejem felé: „Apu. Apu!”.
Útközben azonban megtorpan, mert meglátja, hogy a másik sarokban ott alszik Dani. Rámered, engem el is felejt, és átszellemülten azt suttogja: „Dani… Danika…”, és odarohan hozzá. Hevesen áthajol az ágy korlátján, hogy átölelje Dani fejét, hozzá boldogan nyüszít, és ekkor elhangzik Dani első, ki-sem-nyitott-szemű, félálomban lassan tagolt mondata: „Ne lehelj rám!”.
Julcsi erre bömbölni kezd, aztán Dani is bömbölni kezd, aztán Julcsi bömbölve odamászik mellé az ágyba, aztán Dani átöleli, aztán soha többé nem akarnak kimászni az ágyból, és elkezdődik a nap.
