"Csak magunkra számíthattunk"
Nagyon jó érzés ilyen tökéletes szöveget olvasni. Amikor helyén vannak mondatok, falni lehet a történetet, de azért szép ritmikusan váltogatják egymást a gyomorszorító és a nevetős részek. Visszazuhan az ember a középiskolába, minden értelmetlen nosztalgia nélkül, hanem csak azért, mert pont olyan. A kalandok nem üres ötletfutamok, itt a dolgoknak tétje van, sorsok és életek múlhatnak mindenen, a hősök pedig, akik leginkább a Skype fölé görnyedve hősködnek, vállt vállnak vetve küzdenek. Klasszikus kalandregényesség és kortárs kultúra fonódik gond nélkül össze.
Gimesi Dóra, a kortárs báb- és gyerekszínház meghatározó alakja, a Bábszínház dramaturgja, számtalan színházi díj nyertese az egyik, aki felelőssé tehető ezért a gördülékenységért. Névsorban a második Jeli Viktória, szabadúszó író, forgatókönyvíró és dramaturg, harmadikként pedig Tasnádi István következik, akit a Krétakör darabjai, a Finito és számos egyéb alkotás tett híressé a felnőtteknek szóló irodalomban, de újabban a kortárs ifjúsági színház legfontosabb írója (Cyber Cyrano, East Balkán, A harmadik hullám). E-mail interjúnkban ugyanazokra a kérdésekre válaszolt a három szerző.
Mennyiben más regényt írni, mint hangjátékot?
GD: A történet ugyanaz, de bizonyos motívumokat jobban kibontottunk, másokat pedig elhagytunk. A könyvben nagyobb hangsúlyt kapnak Hanna gondolatai, véleménye az eseményekről. A hangjátékban nagyrészt a hallgató fantáziájára volt bízva, hogy hogyan néznek ki a helyszínek és a szereplők - a regényben fény derül arra is, mi milyennek képzeljük őket.
TI: A regénynél nem bízhatunk semmi másban, csak a szövegben. A hangjátéknál még jön a színészek, a rendező, a zeneszerző és a hangmérnök munkája. Itt csak magunkra számíthatunk.
Tedd kosárba!
Hogy lehet hárman írni egy könyvet? Mennyire szóltatok bele egymás munkájába?
GD: Már a rádiójátékot is hármas munkamegosztásban írtuk, így gördülékenyen tudunk együtt dolgozni. Míg ott epizódonként osztottuk fel egymás közt a közösen kitalált történetet, itt elharmadoltuk az anyagot. Mindenkinek 11 fejezet jutott, és mindenki dolgozott mindenki rádiós szövegéből. Ha pedig kérdésünk vagy kétségünk volt, azt mindig közösen beszéltük meg.
JV: Már a rádiójátéknál is csodálatosan ment a közös munka. A legfelszabadítóbb az volt, hogy mindenki teljes szabadságot élvezett a részek megírásánál. Így mindig izgalommal lehetett várni, hogy a pár soros szinopszisból végül mi formálódik a másik kezei alatt. Ugyanez volt igaz a regényre is. Hiába tudtuk már jószerivel kívülről az epizódok szövegét, az, ahogyan azok megszólaltak a többiek átdolgozásában, mindig nagyon izgalmas és élvezetes volt.
TI: Valamennyire véleményeztük a másik munkáját, de elsősorban a következetlenségek kiszűrésére törekedtünk. Egy idő után imitálni kezdtük egymás stílusát, hogy kialakuljon valamiféle egységes stílus. Jó játék volt.
Hol írtátok a hangjátékot, és ennek mi a szerepe a regényben?
TI: A szinopszis-megbeszéléseket szinte mindig a Mozsár kávézóban tartottuk. Így született meg a képzeletbeli régiségkereskedés a Mozsár utcában. Szóval valójában mi ezt Sándor bá ócskásboltjában írtuk.
Miért éppen időutazás?
GD: Amikor felkérést kaptunk a rádiós sorozatra, meg kellett felelnünk néhány szempontnak, többek között annak, hogy legyen ifjúsági, és lehessen belőle tanulni, de az ismeretterjesztő jelleg simuljon bele a történetbe. Hamar kitaláltuk, hogy az időutazás ehhez jó motívum, hiszen így mindenféle történelmi korokba eljuttathatjuk a hőseinket anélkül, hogy a sztori didaktikussá válna. Nekem egyébként különösen nagy öröm időutazós történetet írni, mivel a Doctor Who című brit időutazós sorozat az egyik nagy kedvencem :-)
JV: A kiinduló gondolatunk az volt, hogy párhuzamos világok szerepeljenek a rádiójátékban. Legyen egy hétköznapi sík, amiben mindenféle ismerős dolog történik és egy rejtett, titkos, misztikus sík, ahonnan a hétköznapok világát mozgatják. Ez egy remekül működő séma és sok válfaja van. És mikor ezeket sorra vettük, kiderült, hogy mindannyiunknak az időutazás tűnik a legizgalmasabbnak.
TI: Ráadásul így alkalmunk van különböző stílusokban írni, mai ifjúsági regényben szokatlan veretességű nyelvezettel megszólalni, ami nagyon élvezetes.
Te melyik korba utaznál legszívesebben?
TI: Az 1920-as évek Budapestjére. Csak kicsit kvaterkázni Kosztolányiékkal. Egy villámlátogatás erejéig megkóstolnám az antik Rómát is.
GD: Shakespeare-t nagyon szívesen meglátogatnám a reneszánsz kori Londonban. Vagy Galileit Itáliában. Elmondanám neki, hogy a jövőben mindenki elismeri majd, hogy neki volt igaza. Ahová hosszabb időre is elmennék, az a 19. század vége, 20. század eleje - amikor minden változóban van, amikor éppen megszületik a modern művészet és tudomány. Velocipéden közlekednék hosszú ruhában és hülye kalapokban, és nyilván szerelmes lenne belém egy csomó híres költő.
JV: Nem kérdés. Én az ókori Egyiptomba mennék. És ha Dóri hozna nekem századfordulós hülye kalapot, hoznék cserébe neki valami kis muzeális értékű csecsebecsét. :)
Mi a kedvenc kalandregényed?
TI: Hegedűs Géza bácsi kalandos regényeit nagyon bírtam, vagy Móra Ferenctől az Aranykoporsót (ha már ókori Róma).
GD: A Sándor Mátyás. Meg a Kincses sziget.
JV: Én gyerekkoromban a Nagy Indiánkönyvért voltam teljesen oda.
Mi a kedvenc jeleneted?
TI: Például mikor Bulcsú elmegy matek korrepetálásra. De van sok más is.
GD: A zárójelenet a bányában. És minden olyan rész, amikor Sándor rejtői hősként viselkedik.
JV: A bécsi részeket nagyon szeretem! De bevallom, Rogyákmari és Gézabá egymás lábára taposó románca is személyes kedvencem. És a múltbeli részek Kobakkal! Azt hiszem, nem tudok választani...
Mit írtál bele a saját életedből?
GD: Mindhárman nagyon sokat írtunk bele magunkból, és van egy csomó olyan motívum, ami mind a hármunknak személyes élménye. Sokszor nem is lehet szétválasztani, melyik szál melyikünktől jött, de azért van pár dolog, ami biztos az én életemből származik:
- Zsófi azért szegedi, mert én is ott születtem, és bár már Pesten élek - egyébként egy, a Hannáékéhoz hasonló gangos bérházban - a mai napig oda megyek haza
- Gyerekkoromban kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem két Bujdosóné típusú tanárom, akiktől rettegtem, és akik miatt még évek múlva is matekórás rémálmaim voltak. Búné alakjában nagyon jó volt végre igazságot szolgáltatni :-)
- És van még egy csomó apróság: Sándor szóhasználatába sok mindent csempésztem át az apukám szókincséből (ő szokta mondani például a radai rossebet), az én pesti házamban is lakik egy Joli néni típusú Irénke néni, és a legjobb barátnők távkapcsolata is nagyon személyes, mivel az én legjobb barátnőm már évek óta Barcelonában él. Ja, és - szintén az ásványgyűjtő apukámnak köszönhetően - én is voltam már Selmecbányán az András-aknában (de akkor még nem volt ott az időgép).
JV: Hát igen, a tanárok... Ezek a típusok azt hiszem mindannyiunk régi, kedves (vagy kevésbé kedves) ismerősei. De rajtuk kívül még Hanna jellemzésénél merítettem személyes emlékekből. Én voltam ilyen örökké dohogó, a felnőtteket egyfolytában magában kritizáló kiskamasz. Csavarogni pedig a mai napig imádok! Csak már nem akarom magam közben eladni külföldi turistának. :)
Hogyan képzeled az olvasódat?
GD: Sokfélének, gyereknek és felnőttnek is, de nagyon örülnék, ha nem csak a nagyobbak, de a kisebbek is örömmel olvasnák ezt a könyvet. Én 10-11 éves koromban már biztos élveztem volna.
