A legidősebb szélfiú
Wéber Anikó újabb remek történeteket hozott nekünk! Ha tetszett a Hanga régi karácsonyai, mindenképpen pillants bele a Luca és Máté régi körhintájába! A szerző ezúttal olyan nőalakokat mutat be, akikről talán nem is hallottál, pedig nyomot hagytak a történelemben. Emellett pedig elsősorban szerető anyukák voltak.
Olvasd el, hogyan indul a történet!
A szélfiúk a fák alatt kergetőztek. Olyan gyorsan futottak, hogy a levelek megrezzentek a fejük fölött, a fűszálak pedig hajladoztak körülöttük. Megcibálták egy arra járó néni kendőjét, és kifordították egy bácsi esernyőjét. Majdnem egy virágot is letéptek.
– Elég legyen ebből! – kiáltott rájuk szigorúan szélpapa. – Mars az ágyba!
A szélfiúk engedelmeskedtek. Tudták, hogy nem szabad feldühíteniük szélpapát. Mert ha szélpapa megharagszik, akkor tombol. Olyan szélvihart kavar, ami még a cserepeket is lerepíti a házak tetejéről. Máté, a legidősebb szélfiú gyorsan megágyazott a réten. Lehullott leveleket, szirmokat hordott egymásra, és betakargatta velük a kisebb testvéreit.
– Ezt már szeretem! – bólogatott elégedetten szélpapa.
– Mesélj nekünk valamit! – könyörögtek a szélfiúk.
– Már minden mesémet ismeritek. Beszéltem nektek a szelek feladatairól, a fiatalkori útjaimról, a felhők országáról.
– Nem baj! Meséld el újra mindet! – kiáltozták a szélfiúk.
– Nem lehet. Későre jár, és nekem még dolgom van. Csak egyet választhattok – tartotta fel az ujját szélpapa.
– Akkor mesélj a szelek feladatáról! – kérték a szélfiúk.
Szélpapa nagy levegőt vett, és belekezdett.
– Amikor a szélgyerekek elérik a tízéves kort, munkába állnak. Kapnak egy saját körhintát, azzal utaznak távoli tájakra. Bejárják az egész világot. Rengeteg feladatuk van. Ők mozgatják az égen a felhőket, hogy mindenhová jusson eső, és egyetlen virág se maradjon szomjas. Ők hoznak friss levegőt a városokba. Nyáron, a tikkasztó melegben hűsítik az állatokat és az embereket. Ősszel pedig segítenek levetkőzni a fáknak.
A szélfiúk vidáman hallgatták szélpapát. Különösen Máté, a legidősebb. Hiszen tudta, hogy holnap lesz a 10. születésnapja. Akkor ő is munkába áll. Kap egy saját körhintát, és bebarangolja vele a világot. Már alig várta. Annyira izgult, hogy még akkor is ébren volt, amikor a széltestvérei már mély álomba merültek. Számolta az égen a csillagokat. Felette lassan haladt a Hold, és a távolban szélpapa fújdogált az ágak között. Olyan megnyugtatóan dúdolt, hogy Máté elálmosodott tőle, és végre elaludt.
Reggel alig akart hinni a szemének. A mezőn ott állt egy hatalmas, piros tetős körhinta. Gyönyörűen kifaragott mókusok, lovak, nyulak és hintók voltak rajta.
– Boldog születésnapot! Ez az ajándékod. Egész éjjel dolgoztam rajta – mosolygott szélpapa.
Máté meg sem bírt szólalni örömében. A kistestvérei körbeugrálták és megölelték.
– Látogass haza sokszor, és meséld el majd nekünk a kalandjaidat! – kérték. Szélpapa pedig büszkén megveregette a hátát.
– Nagyfiú lettél, Máté. Mától te is dolgozni fogsz. Ne feledd, mi a feladatod! Utaztasd a magasban a felhőket! Télen repítsd a hópelyheket! Tavasszal hordd szét a virágok porát! Nyáron hozz friss levegőt és hűvösséget az embereknek és az állatoknak!
– Megértettem, szélpapa. Így teszek – ígérte Máté.
Felszállt a körhintára, és felkacagott. Erre a hinta elindult. Először lassan pörgött, majd egyre gyorsabban és gyorsabban. Elmosódott a többiek arca, és Máté már nem látta a mezőt, se a távoli fákat és házakat. Szélsebesen repült, forgott. Amikor a hinta megállt, idegen helyen találta magát. Tudta, hogy ideje elkezdeni a munkáját. Bejárta az erdőket és a hegyeket. Felkereste a felhők országát. Meglátogatta a tengerpartot. Tavasszal megpörgette a körhintáján a viráglányokat, ősszel pedig a levélurakat, a makkfiúkat és a gesztenyegyerekeket. Szélpapa megtanította neki, hogy az időben is utazhat. Így járt múltbéli tájakon, régi-régi falvakban és városokban. Megtáncoltatta a tornyokon a szélkakasokat, és megforgatta a malomkerekeket. Messzire repítette az óceánokon a régi vitorláshajókat. Serényen dolgozott mindenütt. Közben sok szépet látott. Legjobban az embereket kedvelte. Szeretett volna összebarátkozni velük, csak nem tudta, hogyan tehetné. A szélfiúkat nem láthatták az emberek. Máté hiába rángatta meg a kabátjukat, hiába táncoltatta meg a hajukat az arcuk körül, akkor sem mutatkozhatott be nekik. Ők csak annyit éreztek, hogy fúj, süvít a szél.
Máté annyira elszomorodott, hogy hazament szélpapához, és tanácsot kért tőle.
– Az embereknek olyan jó. Övék minden város és falu. Iskolába járnak, és tudnak írni, számolni. Könyveket olvasnak. Hatalmas tornyokat építenek. Kincseket készítenek. Nagyon érdekesek! Olyan jó lenne összebarátkozni velük!
– Ne irigyeld az embereket, fiam! – intette szélpapa. – Az emberek olyan nehezek, hogy csak a földön tudnak járni. Nem képesek felszökkenni a felhőkig. Nem bírnak repülni, csak gépek segítségével. Nem értik a madarak, nyulak, mókusok, virágok és hópihék nyelvét. Hiába tanulnak annyit az iskolákban, mégsem olyan bölcsek, mint az idős szelek.
– Elhiszem, szélpapa. Én mégis nagyon szeretnék összebarátkozni velük – sóhajtotta Máté.
Szélpapa a fejét ingatta.
– A szélfiúkat nem látják az emberek, és a szavukat sem értik. Egyedül a gyerekek hallhatják meg, mit súgsz a fülükbe. Ha egy gyereknek álmában belesuttogsz egy mesét a fülébe, akkor ő meglát téged.
Máté szeme felcsillant. El is határozta, hogy este beszökik egy gyerek szobájába, és belesúg a fülébe egy mesét a szelekről. Amint besötétedett, felkereste a legközelebbi várost. A hintáját a parkban hagyta, és körbejárta a házakat. Csakhogy hideg volt aznap. Mindenki bezárta az ajtókat és az ablakokat, hogy még véletlenül se juthasson be a fagyos szél. Máté hiába dörömbölt és kopogott az ablakokon, senki sem engedte be. De nem adta fel! Úgy döntött, addig kopogtat és zörög éjszakánként, amíg valaki ki nem nyitja neki az ablakát.
Kíváncsi vagy a folytatásra? Tedd a kosárba itt!
