Egy igazi felfedező soha nem hátrál meg!
A Zöld Lomb Általános Iskola minden egyes diákja a karácsonyt várja: az iskolások részt vesznek ugyanis a különleges karácsonyi műsorban, aminek célja a befolyó adományokból megmenteni az iskolát, mivel síközpontot terveznek a helyére. Minden diák kiveszi a részét a próbákból, a díszletek építéséből, a jelmezek összeállításából... kivéve Miksát, aki nem szeret szerepelni, mert állandóan összekeveri a sorokat, még akkor is, ha előtte órákat gyakorolt. Legszívesebben láthatatlanná válna, hogy ne piszkálják többé – és úgy tűnik, a karácsonyi varázslat teljesíti a kívánságát... Olvass tovább, olvass bele Wéber Anikó regényébe!
Szerda reggel Miksa az iskola bejáratánál toporgott. Félt belépni. Nem tudta, mitől tart jobban. Attól, hogy kiderül, mostantól valóban láthatatlan, vagy attól, hogy mégsem működik a varázslat, és megint a piszkálódások céltáblája lehet.
Ácsorgott az udvaron, miközben körülötte ázott a világ. Olvadozott a hó. Az öreg ereszen csorgott le a víz. Egy cinke megkerülte az épületet, és csiripelt valamit. Talán sokszerencsét kívánt Miksának. Kár, hogy Miksa nem értette pontosan – Te látsz engem, ugye? – kiáltott fel a cinkének. – Bárcsak mindig érteném, mit mondanak az állatok!
A cinke válaszul leszállt a legközelebbi ágra, és tovább csipogott.
A felfedező nem fél, ha be kell mennie a legsűrűbb erdőbe, a legsötétebb barlangba vagy a legmélyebb tóba. Te se félj belépni az iskolába! – bátorította a madár. Vagy csak Miksa bátorította magát gondolatban? Bárhogy is történt, erőt öntött belé, hogy ismét felfedezőnek képzelte magát. Nagy levegőt vett, és lenyomta a kilincset. Akár láthatatlan volt, akár nem, benyitott a suli folyosójára.
Érdekesen hangzik? Tedd a kosaradba!
Kíváncsian körbenézett, mintha először járna a falak között. Az aulában neonlámpák világítottak. A málladozó festéket mindenhol eltakarták a 
Horváth Ildi illusztrációjafelragasztott, színes képek, amiket a diákok készítettek a rajzórákon. A levegőben a reggeli tea és a vajas kenyér illata szállt. A termekből kihallatszott a diákok ricsajozása.
Miksa ismét nagy levegőt vett, és elindult a negyedikesek osztályterme felé. Bekukucskált a nyitott ajtón, és besomfordált. Ám annyira izgult, hogy nem emelte fel eléggé a lábát, ezért megbotlott a küszöbben. Nagyot kiáltva orra bukott.
Ezt biztosan mindenki meghallotta és észrevette!
Megint rajtam fognak röhögni – gondolta azonnal, ahogy földet ért.
Szorosan becsukta a szemét, hogy felkészüljön a nevetésre és Robi beszólásaira, de nem történt semmi. Óvatosan feltérdelt, és kinyitotta a szemét. Most látta csak, hogy Robi még nem érkezett meg. Viktor már a helyén ült, és éppen valami vicceset firkálhatott a füzete hátuljába, mert vigyorgott. 
A lányok kört alkotva a terem végében csevegtek. A fiúk a táblaszivaccsal fociztak. Miksára ügyet sem vetettek. Senki sem nézett rá.
Senki sem szólt hozzá.
Azta! Hát tényleg láthatatlan vagyok? – hökkent meg Miksa. Épp feltápászkodott, amikor megjelent mögötte az ajtóban Robi. Miksa ösztönösen összehúzta magát, de Robi megjegyzés nélkül elhaladt mellette, mintha ott sem volna.
Ilyen még soha nem fordult elő korábban!
– Sziasztok! Szia, Vik! – köszönt Robi a többieknek és a barátjának. Belerúgott a földön heverő táblaszivacsba, majd leült Viktor mellé, és együtt nevetgéltek a rajzán.
Miksa még mindig a terem bejáratánál szobrozott. Először a meglepetéstől nem tudott megmozdulni, aztán az örömtől.Keksz varázsolt a kedvemért! Teljesítette a kívánságom! Működik! – ujjongott.
Pont becsöngettek, amikor lehuppant az asztalához. Pár pillanat múlva Ilona néni is besietett a terembe.
– Jó reg-gelt kííí-vá-nok! – dalolták a diákok.
– Jó reggelt! – köszöntötte őket Ilona néni. – Vegyétek elő az olvasókönyveteket!
Ma hangosan fogunk olvasni egy gyönyörű karácsonyi történetet.
Miksa a táskájában kotorászott. Sebtében kirángatta a tolltartóját majd az olvasókönyvét.
Ám még mindig annyira izgatott volt, hogy a nagy kapkodásban leverte a könyökével az asztal szélére tett tolltartóját. A fémdoboz hangos csattanással ért a padlóra. Felnyílt, és kiszóródtak belőle a ceruzák. Miksa vörös füllel hajolt le értük, de megint elmaradt a piszkálódás.
Senki sem mondta rá, hogy lúzer, kétbalkezes, béna.
Lát-ha-tat-lan va-gyok. Lát-ha-tat-lan vagyok – dobolta a szíve a mellkasában.
Megtetszett a történet? Tedd a kosaradba!
Itt többet is megtudhatsz róla!
