"A méltó gyerekkorban hiszek."
Bemutatjuk Tasi Katalint, a Lányka, tükörben című gyönyörű verseskötet szerzőjét. Ebből az interjúból megtudhatod, hogyan született ez a varázslatos könyv, és még sok minden mást is! Olvass tovább!
Bár sok éve írsz nagyszerű gyerekkönyveket, a Lányka, tükörben a bemutatkozó köteted a Pagonynál. Mit érdemes tudnia rólad az olvasóknak?
Valóban több írásom jelent már meg könyv, vagy papírszínház formájában, de ez az első verseskötetem. Bizonyos szempontból az írás tekintetében késői pályakezdő vagyok, nagy kanyarral érkeztem vissza az irodalomhoz, mert bár gimnazistaként bölcsésznek készültem, végül jogász lettem, nemcsak a végzettségemet, de a hivatásomat tekintve is. Máig ebben a szakmában dolgozom, de az írás lépten-nyomon visszahívott: így jelentek meg - viszonylag későn és - lassacskán, de egymás után a könyveim, papírszínház meséim.
Valahol e két terület össze is kötődik, sőt, bennem elválaszthatatlan: alapvetően a méltó gyerekkorban hiszek. Ehhez pedig nemcsak az kell, hogy gyerekként fizikailag és érzelmileg biztonságos közegben éljünk, és teret kapjunk a világ megismeréséhez és benne önmagunk szabad kibontakoztatásához, hogy egyenlő méltóságú személyként kezeljenek minket, hanem az intellektuális élmények is, és e tekintetben a gyermeki létezés sajátosságainak erősítése, a mese, a játék, a kaland.
Emiatt dolgoztam tizenhét évig az ombudsman munkatársaként, és különösen büszke vagyok arra, hogy sokáig kifejezetten gyerekjogokkal, illetve sérülékeny csoportnak tekintendő, vagy sérülékeny helyzetben lévő emberek jogaival kapcsolatos alapjogvédő munkát végezhettem. Emiatt lettem családjogi szakjogász is, és ez most, a bírósági munkám során is nagy hangsúlyt kap. De a jó gyerekkor sokféle szempontból különös védelmet és odaadást igényel: talán emiatt írok kifejezetten gyerekeknek szóló történeteket, verseket. Meg nyilván azért is, mert ebben érzem magam a legjobban: gyerekként nagyon szerettem a meséket, a színházat, a kalandokat, felnőve rájöttem, hogy nagyon szeretek mesélni is.
Kattints ide, és rendeld meg Tasi Katalin verseskötetét!
Szimonidesz Hajnalka illusztrációjaA kötetet Csillagszedő Máriónak, Kiss Ottó karakterének ajánlod. Elmeséled, miért?
Az első kötetem - ami egy gyűjteményes mesekönyv volt - megjelenése egy igazi nahát élmény volt: ekkor éreztem meg, hogy gyerekkönyvet írni nagyon jó. Ezzel szinte egy időbe esett, hogy olvastam Kiss Ottó azóta méltán korszakmeghatározóvá vált kötetét, a Csillagszedő Máriót, Paulovkin Boglárkától, a kötet illusztrátorától pedig, akit személyesen ismertem, ebben az évben kaptam egy képet karácsonyra. Ez a kép az egyik változata volt annak az illusztrációnak, ami végül a Márió-kötetben is szerepelt: egy kislány egy tükör előtt térdel, az én változatomon mellette gyöngysor, rúzs.
Nagyon nagy hatással volt rám a verseskötet, és a kép is. Márió nemcsak egy kitalált figura lett számomra, hanem jelen volt, életre kelt. Nagyon sokszor elolvastam Márió könyvbéli barátjának gondolatait, és közben mindvégig ott volt előttem-körülöttem Bogi képe a kislányról, aki a tükörben nézi magát. Így indult a gondolati játék: ha az a kislány, aki ott van Márió kötetében, én lennék, mit látnék, kit látnék a tükörben. Megvan-e még a kislány a tükörben, akiből én lettem.
Nagyon nagy bátorság kellett hozzá, de végül elküldtem a verseket Kiss Ottónak, aki hihetetlen empátiával fogadta őket, engem meg megelőlegezett kollegialitással, és bíztatott, éveken keresztül, hogy keressek kiadót, és írjak, írjak, írjak még. Ennek a kötetnek az origója tehát maga Csillagszedő Márió, hiányérzetem is lenne, ha nem szólhatna neki az ajánlás. Érdekesség, hogy ahogyan Csillagszedő Márió is pontosan tizenhét évet várt Kiss Ottó fiókjában, hogy megjelenhessen, úgy Lányka is az enyémben: pontosan tizenhét éve írtam ezeket a verseket, 2005 telén.
Szimonidesz Hajnalka illusztrációjaMik inspiráltak írás közben? Anyuka voltál már, mikor írni kezdted ezeket a verseket?
Olyannyira nem voltam anyuka, hogy a versek születésekor pont a gyermeki oldalam volt erőteljesebb, annak ellenére, hogy már jócskán felnőtt voltam, nem is kicsit, huszonnyolc éves. A gyermeki belehelyezkedést egy különleges élethelyzet hozta: szakvizsgára készültem, ami egy elég komoly vizsga, már diplomás, dolgozó jogászként, gyakorlat után lehet letenni, sokat kellett készülni rá. Én pedig a legkönnyebb utat választottam, ami a felkészülést illeti: hazamentem a családomhoz tanulni.
A nagypapám régi szobájában tanultam, aki ekkor már nem élt. Ő a leginkább meghatározó ember a gyerekkoromból, szándékkal választottam az ő szobáját, hiányzott nekem. És ott, a nagypapám szobájában, a régi bútorai közt, Márióval kötött friss barátságommal a szívemben, és a tükörbe néző kislányra gondolva felnőttként először révedtem vissza a saját gyerekkoromba.
Ültem az asztalnál, és miközben magolni kellett (volna) a tételeket, sorra jutottak eszembe a gyerekkorom meghatározó érzései, emlékei, a viszonyaim, a kötődéseim, a veszteségeim, az örömeim, a gondolataim, saját magam gyerekként. Az, hogy hogyan gondoltam el akkor, hogy vajon milyen felnőtt leszek majd, hogy leszek-e felnőtt, anyuka, és ha igen, milyen. Tényleg olyan volt a helyzet, mintha összekacsintottam volna a gyerekkori önmagammal egy képzeletbeli, időn átívelő tükrön keresztül.
Szimonidesz Hajnalka illusztrációjaMilyen verseket és/vagy meséket szeretsz most, felnőttként, és mik voltak a kedvenceid gyerekkorodban?
Gyerekkoromban azt szerettem a legjobban, ha a nagymamám felolvasott, vagy ha a nagypapám fejből mesélt. Két egészen eltérő világ lett így az enyém. A nagymamám fiatalon ágyhoz kötött beteg lett, máshogy nem nagyon tudott foglalkozni velem, de felolvasni igen, én pedig jó hallgatóság voltam. Még csak ovis voltam, de Toldit hallgattam, meg a Babót. A nagyapám hihetetlenül kreatív elme volt, és nagyon komoly népmesetár volt a fejében, talán nem is úgy mesélte őket, ahogy azokat ma egy gyűjteményben találnánk, hanem a fantáziájával kiszínezve, összekeverve. Minden este mesére aludtam el, ez olyannyira hozzátartozott a mindennapokhoz, mint a vajas kifli reggel meg a jóéjtpuszi este. Volt néhány abszolút kedvenc képeskönyvem is, amiket máig kincsként őrizgetek: a Vadhattyúk, és más mesék, Locspocs, a kis tengeri szörny történetei, és rongyosra olvastam-nézegettem kicsit nagyobb koromban a Pompei utolsó napjai című képregényt. Ezekben amúgy a történetek mellett az illusztráció volt az, ami miatt újra és újra elővettem őket.
Három gyerekem van, egészen más ízlésvilággal, sokat és sokfélét olvastam fel nekik az elmúlt tizenöt évben. Összességében azokat a könyveket szerettem, amik nyelvezetükben és témájukban is komolyan veszik az olvasót, de nem komolykodnak, nem érzelgősek, de néha komoly dolgokról is szólnak, akár érzelmesen is. Nem áll tőlem távol a szelíd búskomorság, de az abszurd sem. Ha nincs, hiányzik a humor, mert a vicces az jó, de a nevetséges, vagy erőltetve nevettetni akaró szöveg már nem az én világom. Le tud nyűgözni a nyelvi bravúr, különösképpen, hogyha az tud egyszerre a gyerekeknek, és a felnőtt olvasóknak is szólni.
A legrövidebb versed kétsoros, a leghosszabb 4 versszak, mégis, napokat tudnánk merengeni a rajtuk. Mennyi ideig készül, érlelődik egy ilyen gyűjtemény?
A magja, ahogyan említettem, a körülmények és a helyszín kumulálódása adta nagyon intenzív élmény hatására egy viszonylag rövid idő, pár hét alatt elkészült. Utána hosszasan csiszolgattam őket, és persze az elmúlt tizenhét évben számos változata volt a kötetnek. Volt benne nem is egy vers, ami kimaradt végül, és van a szövegben olyan is, amit alig egy évvel a megjelenés előtt írtam át szinte teljesen. Mindenesetre, úgy érzem, nem tett rosszat ez a sok-sok év várakozás, tisztult, egyszerűsödött, megérett és szépen összekerekedett ez az anyag ahhoz, hogy félsz nélkül megmutathassam az olvasóknak.
Olvass el egy cikket a könyvről!
Szimonidesz Hajnalka illusztrációja
Mit gondolsz Szimonidesz Hajnalka illusztrációiról?
Ó hát ezt a kérdést nagyon gyorsan meg fogom tudni válaszolni - le vagyok nyűgözve!
Persze, erre a kérdésre is van hosszú válaszom. Hajnival dolgoztunk korábban együtt, egy pályázati anyagon, és én már akkor nagyon megszerettem a látásmódját, a technikáját, így határtalanul boldog voltam, amikor megtudtam, hogy ő illusztrálja ezt a régóta dédelgetett kötetet. És mindazon túl, hogy egészen egyszerűen csodálatosak, értők a képei, hihetetlennek hangzó összeérzésekre is rácsodálkoztunk, miután a könyv kész lett, és én is láttam a képeket. Lányka alakja, formája, színei pontosan olyanok, mintha a legkisebb kislányomról mintázták volna őt, pedig Hajni soha előtte nem látta a kislányomat. Vagy, mondok még egyet: én éltem Japánban, kötődöm ehhez az országhoz, a nyelvéhez, kultúrájához. A közelgő elmúlás gyakori megjelenítése ebben a kultúrkörben a cseresznyefáról lesodródó szirmok szállingózása a szélben. És anélkül, hogy Hajni tudott volna erről a japános vonalamról, a kötetben egy fontos szereplő búcsúzását ezzel a motívummal jelenítette meg. Félelmetes összecsendülés, ami egyben megnyugtató is: pontosan olyannak látja és alkotta meg Lányka világát, amilyennek én látom. Így összességében a hosszú válaszom konklúziója is az, ami a rövid válaszomé: le vagyok nyűgözve!
A verseidet első olvasás után is legszívesebben szavalni kezdenénk! Eszedbe jutott már, hogy óvodai rendezvényeken vagy iskolai szavalóversenyeken is el fognak hangzani a soraid?
Jaj, nem, erre nem gondoltam. De ha mégis úgy alakul, hogy valaki ezek közül választ verset, nagyon remélem, hogy szeretni fogja szavalni, és azok is, akik majd hallják.
