Szentendrei Judit: FELHŐK A VÁROS FELETT
Az történt, hogy megteremtettem négy embert. Nem lettek valami egyszerű és simulékony emberek, ráadásul összeköltöztettem őket ugyanabba a házba, a Méz utca 12-be. Szép nagy házat álmodtam nekik, gyönyörű kerttel, de azért így is nehezen fértek meg egymás mellett. Magam sem hittem volna, de végül nemcsak összecsiszolódtak, hanem egy közös, nagy és lelkesítő kalandba is belevágtak. Mondhatnánk, hogy boldogan (és hangosan) éltek, amíg meg nem haltak. De nem.
(A Mézes cukrászda című mesekönyvemről itt olvashatsz bővebben)
Nekik is otthon kell most maradni, és nem hagyhatom őket magukra. (Volt egyszer egy hasonlóan papíron született teremtmény, szőke hajjal, kék köpenyben egy dobozzal, amiben egy bárány lakott, na, vele egy véleményen vagyunk a felelősség kérdésében). Ismeritek a teremtményeimet és remélem, aki olvasta a történetüket, már meg is szerette Katalin anyót, Paulát, Karolát és Valért. Úgy döntöttem, minden nap tudósítok nektek a Méz utca 12-ből: kaptok egy rövid mesét és egy kis ötletet, amivel talán kicsit könnyebben túlélhetőek a kényszerű otthonlét hosszú-hosszú órái a 4-8 éves apróságokkal is. Talán segíthetnek a történetek oldani a szorongást, feldolgozni, ami most velünk történik és talán adhatok néhány tippet, mivel üssétek el az időt.
Ma jön a bevezető mese, holnaptól már az ötletek is! Gyertek velem!
Bevezető mese
Az izgága hivatalnokot, aki időnként azért be-betért az üzletbe – leginkább szerdánként, amikor Karola citromos pitéje volt az étlapon –, nem nézték jó szemmel a Mézes Cukrászdában. Ilyenkor általában Paulát löködték oda kiszolgálni, ő mégiscsak tudott uralkodni magán.
Valahogy mindig attól féltek, hogy újra kapnak tőle valami rossz hírt.
Sokáig persze semmi nem történt. A vékony férfi belapátolta a süteményt, ujjával felszedte a morzsákat az asztalról, kihörpintette a teáját a virágos csészéből és csendesen oldalazva, mint aki tudja, hogy megtűrt vendég csupán, fizetett is kioldalgott az ajtón.
Aznap azonban kedd volt. Paula a bevásárlást intézte, nagyon kifogytak mindenből, Katalin anyó pedig a ház konyhájában dagasztotta le a kalácstésztát. Valér reggel újra összerúgta a port Karolával egy idegesítően nyikorgó ajtó miatt, amelynek megolajozása Karola szerint férfimunka, a tornász viszont pitiáner dolognak tartotta, amit még egy kisgyerek is meg tud csinálni, akár fiú, akár lány. Így a férfinak – ahogy az már ilyenkor lenni szokott – színét sem látták. A kiszolgálás és a cukrászda minden gondja Karola nyakába szakadt.
Nem csoda hát, hogy úgy csörömpölt idegességében a pult mögött a tálcákkal, hogy a vendégek kellemetlenül húzták be a nyakukat, és ijedten pislogtak egymásra. Ekkor történt, hogy sápadtan és feltűnően lassan belépett a cukrászdába a hivatalnok.
– Jó reggelt kívánok, Karolácska! Hogy van ma? – kérdezte a pulthoz lépve.
– Nem valami jól. Mit adhatok? – vetette neki oda a lány.
A hivatalnok nagyot nyelt. A pultban diós kosárka, csokicsúcs és almás-mákos szelet kellette magát, szívesen választott volna valamit a nehéznek ígérkező munkanap legelején, de rossz hír hozója volt, nem érezte volna illendőnek a falatozást.
– Hivatalos ügyben járok – kezdte, és megköszörülte a torkát. – Be kell zárniuk maguknak is egy időre. Biztos tudja, hogy már sok üzlet és étterem bezárt. Talán csak néhány nap, amíg elvonulnak a felhők.
A felhőkről mindenki tudott, de sokan nem vették őket komolyan. Mások meg nagyon is komolyan vették és boszorkányok arcát meg jóslatokat láttak benne. A tény annyi volt, hogy hetek óta ült már a városka felett a zöldes-narancsos felhőtömeg.
Nem igazán csinált semmit. Voltak, akik nem törődtek vele, mások viszont iszonyú fejfájásról, nyugtalan éjszakákról panaszkodtak. Vizsgálták, fényképezték, mindenkinek megvolt a maga korszakalkotó gondolata, amiket az utcákon, a buszon vagy éppen a Mézes Cukrászda egy kerek asztalkájánál vitatták meg.
Voltak, aki szerint ki kellene állni a városka szélére és egyszerre fújni, attól majd elmennek a felhők. Mások felhővédő krémeket kavartak otthon, megint mások kiültek a térre és egyenesen belebámultak a vibráló égbe mutatva: ők nem látnak semmiféle felhőt.
De akárki akármit csinált, akármit kent magára, suttogott, vagy kiabált, a felhők nem mozdultak.
– Miért zárnánk be három vacak felhő miatt? – csattant fel Paula.
– Magának elment az esze!
– Sajnos nem én döntöm el. A tudósok szerint, ha mindenki otthon marad, akkor elmennek majd. Úgy tűnik, szeretik nézni az embereket... De – tette hozzá és megmasszírozta a fejét –, nem tesznek jót. Szóval az a rendelet, hogy be kell zárniuk, és mindenkinek otthon kell maradnia. Amíg a Felhőügyi Rögtönítélő Bizottság máshogy nem határoz.
A hivatalnok elég ideje járt már a Méz utca 12-be ahhoz, hogy megismerje Karola villámló tekintetét, ami általában hangos és viharos következményekkel járt (néha repülő tárgyak is kísérték). Ezért aztán mielőtt a lány kinyitotta volna a száját, kiugrott az ajtón, és néhány másodperc múlva már nem is volt az utcában.
A vendégek csendben szedelőzködni kezdtek és némán nyújtogatták a pénzüket a pultra bámuló lánynak.
Karola nem figyelt rájuk: a pulton, egy kiürült pohárkrémes kehely és egy használt kistányér között ott hevert a Felhőügyi Bizottság rendelete: sárga papíron két nagy zöld színű M és egy kerek O betű.
Mindenki Maradjon Otthon.
1. mese: ÚJABB LAKÓGYŰLÉS – HÁT AKKOR MOST MIT CSINÁLJUNK?
Katalin anyó nyugtalanul fészkelődött a széken. Amióta ezek a vacak felhők olyan makacsul ottragadtak az égen, nem volt nyugodása. Magában hálát adott, hogy van a cukrászda és az aggódáson kívül mással is el tudja ütni az idejét: így aztán dagasztott, gyúrt, nyújtott egész nap, sokszor Paula állította le szelíden: hiszen mindjárt zárnak, felesleges egy újabb adag remekmű. És most már a cukrászda sincs, azzal sem lehet foglalkozni.
A terebélyes karosszékben ült a konyhában és rosszallóan sandított fel a vele szemben unottan a körmét piszkáló Valérra.
– Bolond egy világ van, nem igaz, tornász úr?
Valér flegmán megvonta a vállát, fel sem nézett, úgy válaszolt.
– Inkább nevetséges. Majd máskor meg az eső elől kell a pincébe bújnunk. Bezáratni mindent! Hát nyúl itt mindenki?
Paula szokás szerint hallgatott, de magában már nagyon várta Karolát, hogy jól helyre tegye a férfit, de ezúttal elszámította magát.
Karola egészen felülmúlta magát: sárga magassarkúban és tengerkék miniszoknyában lebbent be a konyhába, mint egy szabadnapos popdíva, tömény ibolya illatot húzva maga után. Zöldre pingált szemhéja alól jelentőségteljesen ránézett az idegesen fészkelődő Katalin anyóra és a kezét tördelő Paulára.
– Na, kezdjük azt a lakógyűlést! – mondta, és a hivatalnoktól kapott sárga papírt az asztalra dobta. – Időpontom van a fodrászhoz.
Katalin anyó rábámult:
– Maga, drágám, innen nem megy sehova, marad a fenekén itthon. Tele felhőporozza nekem a lakást.
Valér gúnyosan felhorkantott, Karola vett egy nagy levegőt – azt a bizonyos nagy levegőt, amit hosszú, sértésekkel teletűzdelt szóáradat követett általában, de most kivételesen a halkszavú Paula volt az, aki ezt belé fojtotta. Meglengette a sárga papírt, és azt mondta:
– Ne haragudjon, kedvesem, de ez a szabály. Itthon kell maradnunk, nincs más választás. Elolvasták ezt?
Valér és Karola a papírra meredtek. Olvasás után tőlük merőben szokatlan módon zavartan hallgattak. Paulának megfordult a fejében, hogy talán sokkot kaptak, mert egyiket sem hallotta még ilyen sokáig csendben lenni, mióta ismerte őket. Valér eszmélt először.
– Hát, a rendelet rendelet, magukra is vonatkozik! Mit kell ezt ennyit magyarázni? – mondta, de azért szégyenlősen lesütötte a szemét. – Persze én sportoló vagyok, engem ilyen felhők nem izgatnak, de hát maguk ugye nem csinálnak semmit. Csak itthon ülnek. Hát most ülhetnek.
– Bizony ám, nincsen csokis parányért futkosás sem! – szúrt oda egy megjegyzést Katalin anyónak Karola is. – Itthon maradunk. Nekem nem gond! El tudom magam foglalni.
Paula megeresztett egy kis mosolyt. Ő volt az egyetlen, aki a szorongató érzések mellett azt is látta, hogy Valér és Karola először értettek egyet valamiben, és bár nem volt lelkesítő gondolat, hogy vehemens természettel megáldott lakótársaival még a korábbinál is jobban össze lesz zárva, ez azért némi reményre adott okot. Igazából még magának sem vallotta be, de Paula szerette őket, és csendesen, a sarokba húzódva jobban ismerte három lakótársát, mint bárki más a világon. Tudta, hogy menni fog ez is. Hangosan és sok-sok hullámvölggyel, de menni fog.
Egy kicsit hallgattak, Katalin anyó a sajtos kifli maradékát majszolta gondterhelt szuszogással. Lakótársai mind lopva rápillantottak. Nem szóltak semmit, de mindenki tudta, hogy Katalin anyó fél. És mindenki tudta, hogy nem fogja beismerni. Karola törte meg a csöndet azzal a kérdéssel, ami már percek óta lebegett a levegőben:
– Jó, de mit fogunk csinálni?
– Hát én edzek, maguk meg itthon ülnek majd, és nem csinálnak semmit.
– Ha nem vette volna észre, mi etetjük az éhes emberiséget – szónokolta Karola –, amíg maga csak magával foglalkozik.
– Én foglalkozom csak magammal, mikor maga cicomázkodik folyton? Próbálná meg egyszer hajtupírozás helyett a reggeli tornámat! Már a pultban ácsorgástól úgy kimerül, hogy nézni is rossz.
Bizony a tornász elevenére tapintott: Karola nehezen bírta a terhelést, sosem sportolt, a cukrászdai munkát viszont nagyon szerette, de legszívesebben már délben bezárt volna, amikor ő volt szolgálatban.
– Ha ennyire nagy a szája, akkor mutassa meg, akkor csinál valamit másokért is. Másban úgyse számíthatunk magára, még egy tejbegrízt sem tud megfőzni.
– Én? Vegye tudomásul, hogy a nagyapám okleveles cukrászmester volt! Úgy tudott kalácsot fonni, hogy díjat nyert érte!
Erre már Katalin anyó is felnézett.
– Hát én nem engedném, hogy az én kalácsomhoz maga hozzányúljon a lapátkezeivel!
Egyszóval a hangulat pillanatok alatt újra régi lett. És ahogy az már lenni szokott, Paula volt az, aki rájött a megoldásra. A veszekedés alatt egy szalvétát hajtogatott, az elkészült papírnyuszit most odaállította az asztalra és halkan közbeszólt.
– Úgy látszik, mindenki ért valamihez, amihez a másik nem. Mindannyian itthon leszünk jó darabig, esetleg taníthatnánk egymást erre-arra. A tornász úr tarthatna nekünk kisebb edzéseket – persze, amiket mi is képesek vagyunk megcsinálni. Katalin megtaníthatna néhány régi, jól bevált házi praktikára, Karola pedig újdonságokra.
– Magának meg elég ügyes keze van, kedvesem – mondta fellelkesedve Katalin anyó, és a szalvétanyuszi felé sandított. – Maga is tudna nekünk mit mutatni.
– Rendben! – pattant fel Karola. – Minden nap legyen valakié! A holnapot vállalom, a többit beszéljék meg!
– Esetleg csinálhatnánk egy beosztást. Van egy violaszínű papírom – mondta Paula, és szobájából kihozta az említett kartont. – Ha már szabályzat, legalább legyen szép.
Mondjam tovább? Felesleges. Vacsoráig bizony elfelejtették a felhőket, az aggódást, a veszekedést: színeztek, ragasztottak, vágtak, festettek és estére elkészült egy igazán csinos kis napi beosztás. Minden nap valami új. Együtt.
A sorozat további részeit Szentendrei Judit szerzői facebookoldalán olvashatod minden nap!
