A tolvaj
Figyelem, Grifflovasok-rajongók, megérkezett Szakács Eszter legújabb könyve, mely, bár önálló történet, de A szelek tornya, a Babilon és A nulladik zsebuniverzum világában játszódik. Ha még nem ismered a sorozatot, a Füstmágus szuper belépő lesz! Olvasd el az első fejezetet!
A homokdeszkám surrogva falja a távolságot a sivatagban. Hosszú ruhám alja lobog a szélben, ahogy a deszkán egyensúlyozom.
– Nem kellett volna megfújnod azt a tűzkockát a piacon, Nauni! Micsoda idióta vagy! – szidom magam az óvatlanságom miatt.
Pedig volt egy olyan érzésem, hogy figyelnek, de nem hallgattam az ösztönömre.
Feltehetően már akkor kiszúrt a két, fekete-kék díszgallért viselő medzsai, amikor percekkel korábban elemeltem egy kis, háromszög alakú kenyeret és a két rézdebent egy alkudozó asszony kosarából. Jómódú nő lehetett, egy csomó arany ékszer csilingelt a nyakán és a csuklóján. Arra mindig gondosan ügyelek, hogy csak olyanoktól lopjak, akiknek van mit aprítaniuk a tejbe.
A két zsaru most itt száguld mögöttem az állami, lazúrkék homokdeszkáján, és nekem le kell ráznom őket valahogyan, mielőtt visszatérnék a nekropoliszba az öcséimhez.
Kattints ide és szerezd meg most!
A deszkájukon egyensúlyozó medzsaik természetesen prímán lovagolják meg a sivatag hullámait, de én talán még náluk is jobb vagyok. Engem Sesonk bácsikám tanított, aki országos bajnok volt fiatal korában.
A homokdeszkámat is tőle kaptam. A legjobb márkájúak közé tartozik: Asnak, a sivatag istenének kegyeltjei, a nomád törzsek mágusai készítették. Ügyes deszkás alatt képtelenség lehagyni, de persze a medzsaiknak is ilyen van, úgyhogy én sem tudom lerázni őket.
Sikerül némi előnyre szert tennem, amikor szélnél sebesebben lesiklom egy nagyobb dűne tetejéről. Jó, hogy bokáig érő, ujjatlan fehér ruhám a klasszikus uaszeti, szűk szabásminta szerint készült, így a lobogása nem lassít le. Megkerülöm jobbról az egyik fakósárga dűnét, hogy takarásba kerüljek, majd lekuporodom a deszkámon. Lenvászon tarisznyámba túrok, és előkapom a kaméleonköpenyt. Magamra borítom. A szövet felveszi a homok színét, és én beleolvadok a dűne oldalába.
Ez a drága varázsköpeny számtalanszor megmentett már. Nem először pályáznak rám a piacon járőröző medzsaik és a dühödt árusok. Álltam már Per-Amon sikátoraiban eggyéolvadva a fallal, miközben mit sem sejtve elfutottak mellettem az üldözőim.
Hallom, ahogy a dűne tetején a két férfi bosszúsan dörmög, majd kettéválnak, és homokdeszkájukon lesiklanak a dombról. Átkutatják a területet. A kaméleonköpeny alatt megreked a levegő, izzadok, mint egy ló, de nem merem megtörölni az arcom, mert a magasabb és karcsúbb fickó alig néhány méterre tőlem megáll.
– Látsz valamit? – kiált oda a társának.
– Semmit! Rafinált kis dög ez, már korábban is felbukkant a piacon. Mindig elillan, mielőtt fülön tudnám csípni – feleli a köpcösebb medzsai, és kék fejkendőjének alsó részével felitatja arcáról a verejtéket.
Az én nyakamon is csiklandós izzadságpatak fut le, de nem mozdulok, hogy letöröljem. Bár még csak kora délelőttre jár, nagyon nagy a forróság, pláne itt, a sivatagban. Semu évszak utolsó hónapjában járunk, amikor tombol a hőség és a szárazság. Még több mint két hét van hátra a Nílus áradásáig, amikor végre lehűl az idő.
Megdermedek, mert valami a lábamhoz ér. Csak remélhetem, hogy nem egy skorpió az. Némán Szelket istennőhöz fohászkodom, hogy óvjon meg szent állata csípésétől. A skorpióamulettemet balszerencsémre pár napja elkunyerálta Tum.
A magas férfi végre továbbáll, hallom, ahogy halkan surrogva távolodik a deszkája, majd a hang beleolvad a szélbe. A biztonság kedvéért még jó hosszú ideig guggolok a köpeny alatt – a lábfejemen pihenő skorpióval.
Amikor úgy ítélem meg, hogy a medzsaik már biztosan megunták, hogy bottal üthetik a nyomomat, és elindultak vissza a városba, óvatos lassúsággal fölegyenesedem. Lepillantok a lábfejemre, és megkönnyebbülten fújok egyet. Nem skorpió, csak egy aprócska, sárgásvörös sivatagi gyík kapaszkodik gyékénysarum fonott szíjába, hogy hűsöljön az árnyékomban. Megrázom a lábam, mire lepottyan a homokba, és elszalad.
A medzsaikat nem látom sehol, úgyhogy visszagyűröm a kaméleonköpenyt a tarisznyámba, és máris a következő feladaton jár az eszem.
Ilyen vagyok. A mindig magabiztos Anedzsibé szerint túlaggódok mindent, de persze nem az ő tizenhárom éves vállát nyomja a teher, hogy hat emberről gondoskodjon mindennap.
Azon tűnődöm, hogy a két rézdebenen vehetnék még kenyeret és uborkát a kőhajításnyira lévő oázisban, ahol néha megfordulok, mivel a városba ma már biztosan nem térhetek vissza. Legjobb, ha egykét napig ki sem dugom az orrom a nekropolisz viszonylagos biztonságából. Viszont kell némi pluszkaja, mert ebédidőben szinte biztosan megjelenik a masztabánknál néhány éhes kölyök, akiknek ma nem akadt munkájuk, és ennivalót sem tudtak csórni a piacon.
Ha most elindulok az oázisba, délig biztosan megfordulok. Amennyiben Thotmesz és Anedzsibé ma nem jár szerencsével, csak annyi ételt oszthatok szét a sok éhes száj között, amennyit hazaviszek.
A következő pillanatban már örülnék, ha mindössze az ennivaló lenne a gondom.
Hátulról ugyanis váratlanul egy kéz nehezedik a karomra, és keményen megmarkol.
– Megvagy, kislány! – szólal meg egy elégedett hang.
Lassan megfordulok.
A két medzsai vigyorogva bámul a képembe. A magasabb, hozzám hasonlóan sötétebb bőrű férfi szorítja a karom, a köpcös, de izmos másik pedig már emeli a kezét, hogy bilincset tegyen rám.
Felnyögök.
Az kizárt, hogy árvaházba menjek! Nem szakíthatnak el az öcséimtől. Szükségük van rám. És Anedzsibének is. Akármilyen nagyra van is magával, még csak gyerek. Thotmesz valószínűleg meglenne nélkülem is, de...
Apró szúrás a szívemben, melyről nem akarok tudomást venni.
Egyetlen dolog maradt, amit még megtehetek.
Kicsusszanok a nyúlánkabb férfi kezéből, és hátraszökkenek. Majdnem átesem a homokdeszkámon, de valahogy sikerül talpon maradnom. Kinyújtott karomat fölemelem, és engedem, hogy a füst előtörjön az ujjaimból.
A két medzsai döbbenten bámul rám.
Tudom, mi az első gondolatuk. Mindenkinek az lenne. Hogy bármilyen képtelenségnek hangzik is, de valamiképpen meggyulladt a testem.
Ám ahogy a korábbi alkalmakkor is, a füst gyorsan egy láb nélküli alakká formálódik. Mindössze feje van, két karja és izmos felsőteste: a lába helyén ebihalszerű farokkal. A testéről apró füstfoszlányok szakadnak le, hogy szétoszoljanak a szikrázó levegőben. A démon a zsaruk felé fordítja a fejét. Néma üvöltésre tátja a száját, melyből a létező legfeketébb füst tör elő.
Bár medzsainak tényleg csak bátor embereket vesznek fel, a helyzet az, hogy az uaszeti emberek babonásan rettegnek attól, hogy egy démon megszállja őket, úgyhogy ez az a pont, ahol a páros megtörik. Lerázva magukról a dermedtséget sarkon fordulnak, és rohanni kezdenek Per-Amon távoli, fehér falai felé, még a homokdeszkájukat is ott felejtik.
Nagyot lélegzem, hogy megnyugodjak, és képes legyek a füstdémont visszaparancsolni a testembe. Ez egyre nehezebben sikerül, ezért is ódzkodom előhívni magamból. De muszáj megtennem, mert különben mindenhová követne, és az emberek sikítva elrohannának előlem – mint ez a kettő.
Amint a démon alakja szétfoszlik, és a füst visszaszivárog a bőröm alá, megkönnyebbülten a két lazúrkék színű deszkához sétálok.
Szerencsém van ma, gondolom. Nemcsak egy kenyérre és két rézdebenre tettem szert, de két új közlekedési eszközre is. Ha átfestjük őket, senki nem mondja meg, hogy egykor állami tulajdonban voltak.
Az ikrek már úgyis régóta rágják a fülemet, hogy saját deszkát szeretnének.
Tudj meg mindent a Füstmágusról ebből a cikkből!
A Nílus partján a nekropolisz fehérre meszelt épületei vakítóan fénylenek a kék ég alatt. Bár minden porcikám tiltakozik ellene, mégis elönt az otthonosság érzete, ahogy deszkámon állva végigsiklom a vékony homokréteggel fedett, keskeny utcácskákon, melyek szélén különféle méretű és stílusú sírépítmények emelkednek, köztük az utóbbi években újból divatba jött masztabákkal.
Feljebb a parton, a datolyapálma-ültetvényektől nyugatra piramisok pettyezik a sivatagot. Nem olyan nagyok, mint amilyeneket a Földön építettek az őseink, cserében sokkal több van belőlük. Számos dinasztia fáraói választották ezt a temetkezési formát, mióta a népem ebbe a zsebuniverzumba költözött. Egyszer majd a jelenleg uralkodó IV. Hatsepszut teste is odakerül, az ősei szomszédságába.
Korán van, a nap sem ért delelőjére, így nem meglepő, hogy Thotmesz és Anedzsibé még nem értek haza.
Haza. Keserűen arra gondolok, mekkorát kellett fordulnia velem a világnak két és fél hónap alatt, hogy egy masztabát nevezzek az otthonomnak.
Hui és Tum egy szál ágyékkötőben a családi sírépítményünk előtt kuporog a földön. Az éjszakai hűvösben még viselt tunikáik a masztaba küszöbén hevernek. Az ikrek a szokásos szenetjátszmájukba merülnek. A harmincmezős táblát a földbe karcolták, apró, világosabb és sötétebb színű kavicsok szolgálnak bábukként.
A libám, Gágogó mellettük fekszik a porban, és behunyt szemmel szunyókál. Talán az otthoni, kerti tavacskánkról álmodik...
Hui és Tum mindketten tízévesek, de meg nem mondaná senki, hogy ikrek. A tíz perccel idősebb Hui kissé sötétebb árnyalatú bőrét leszámítva kiköpött apánk; magas és előkelően karcsú. Nem túl bonyolult lélek, de az a típus, akit mindenki első látásra megkedvel. Könnyedén veszi az életet, és általában huncut mosoly ül az ajkán. Nagyon népszerű volt az iskolában, meg sem tudta számolni a barátait. És annak ellenére, hogy állandóan vitatkozik az ikertestvérével, igyekszik mindenben a támasza lenni.
Tum a bátyjával ellentétben pont úgy néz ki, mint én: kerek arc, nagy, fekete szem, telt ajak, kötött sapkaként a koponyára simuló, drótszerű haj és kissé hát... hm... pufók alkat.
Bár megjegyzem, mindketten jócskán veszítettünk a súlyunkból az elmúlt két és fél hónapban. Cérnavékony valószínűleg soha nem leszek, nem vagyok az az alkat, de már nagydarabnak sem nevezhet senki.
Mi ketten Tummal anyánk külsejét örököltük, aki Punt országából származott, ahol az emberek bőre épp olyan sötét, mint a birodalom déli részén található Kús Földje nomosz lakóinak. Öcséimhez hasonlóan persze az én bőröm színe is haloványabb, mint anyánké, hiszen apánk vére is az ereinkben csörgedezik. Leginkább talán a jól átsült napkenyér kérgének színéhez hasonlíthatnám.
Tumnak a természete is ugyanarról a tőről fakad, mint az enyém, ha elfogadom Anedzsibé jellemzését, miszerint túlságosan aggodalmas típus vagyok. Egy kis aggódással szerintem még nincs semmi baj, sőt, kifejezetten hasznos lehet, mert elővigyázatossá teszi az embert, de Tumnál ez a jellemvonás szinte kóros méreteket öltött. Ő szinte irracionálisan fél a különféle sorscsapásoktól és kellemetlenségektől. Meg sem tudnám számolni, a nyakláncára hány apró, kőből, fából, fémből és csontból készített amulettet fűzött, köztük a tőlem elkunyerált skorpiószobrocskát is. Van a gyűjteményében a Nyugati Kemet Birodalomban szinte kötelezően viselendő, védelmező Hórusz-szemen és Ízisz-csomón kívül vízbe fúlás elleni amulett, kutyaharapás elleni amulett, krokodiltámadás elleni amulett, legyek elleni amulett, homokvihar elleni amulett, kígyómarás elleni amulett, földrengés elleni amulett, és még ki tudja, mi minden...
Kár, hogy a tűz ellen, amiben leégett a házunk, nem volt semmije. Hiába, az istenek akaratát nem könnyű kicselezni.
Az ikreknél három évvel fiatalabb Juja szintén csak egy ágyékkötőt visel. A fal mellől némán figyeli a szenetjátszmát, de ő amúgy sem túl bőbeszédű. Igazából még soha nem szólalt meg.
Két évvel ezelőtt megrázó cikket közölt le a Ré Fénye. A nomád maswasa törzs egyik nagycsaládjának tagjaira holtan talált rá egy medzsai járőrpár a sivatagban. Szahmet orvospapjai megvizsgálták a kicsavarodott végtagú holttesteket, és azt mondták, nem betegség, hanem valamilyen ismeretlen mágia végzett velük.
Két nappal később a dűnék között, a maswasák táborhelyétől nem túlságosan messze apám karavánja rábukkant egy öt év körüli kisfiúra, a törzs utolsó tagjára. Sokkos állapotban volt, és szinte haldokolt a kiszáradástól. Senki sem tudta, a kölyök hogy maradhatott életben, miközben az összes vele lévővel végzett az ismeretlen eredetű fekete mágia.
Apa a gyermekvédelmi szolgálat beleegyezésével hazahozta magával a kisfiút, és néhány hét múlva, amikor kiderült, nincs egyetlen közeli, élő rokona sem, anyával együtt örökbe fogadták.
Az első hetekben Juja – akit a szüleim neveztek el így, mivel nem ismerték a korábbi nevét – csak némán bámult maga elé, és nem vett tudomást senkiről. Per-Amon egyik legjobb orvospapja vette gondozásba, ő igyekezett átsegíteni a kisfiút a rettenetes traumán, hogy ismét beszélni tudjon. A mágusdoktor szerint a beszédképző szerveinek és az értelmének semmi baja, Juja a szörnyű megrázkódtatástól némulhatott meg, miután látta a családja minden tagját meghalni. Legyünk hozzá türelemmel, ha meggyógyul a baja, vagyis a lelke, ismét beszélni fog.
Ám a törékeny, finom vonású kis Juja azóta sem szólalt meg, és attól tartok, már nem is fog. A házunk és a szüleink elvesztésével olyan újabb trauma érte, amiből lelkileg talán soha nem épül fel teljesen. Amikor csak időm engedi, igyekszem vele külön is foglalkozni, de attól tartok, anya szeretetét kevés vagyok pótolni.
Szúrni kezd a szemem, amikor a szüleinkre gondolok. Gyorsan pislogok néhányat, nehogy kicsorduljon a könnyem. Mindig vigyázok, hogy a fiúk ne lássanak gyengének.
– Nauni! – pillant meg Hui, és felpattan. – Hoztál valami ennivalót? – tapad a szeme mohón a tarisznyámra.
– Már nagyon éhesek vagyunk! – siránkozik Tum. – Tegnap óta nem ettünk semmit.
Mintha nem tudnám. Nekem is majd’ kilyukad a gyomrom.
Azután észreveszik a rendőrségi homokdeszkákat, melyeket a sajátom mögött vontattam idáig, és rögtön megfeledkeznek az éhségükről.
– A medzsaiktól loptad? – kérdezi tisztelettel Hui.
– Nem követtek, ugye? Némelyiknek nyomkereső kutyája is van – rémüldözik Tum, és idegesen megérinti a nyakláncán a kutyaharapás elleni amulettet.
– A homokdeszka nem hagy maga után szagnyomot, lüke gyerek! – torkolja le Hui, de én Juját figyelem, aki csöndben az új deszkákhoz lopózik, és gyönyörködve végigsimít ragyogó lazúrkék festésükön.
Szegény kis pocok, az istenek a megmondhatói, nem sok öröme akadt eddig az életben. Eldöntöm magamban, hogy elkezdem tanítgatni a homokdeszka használatára. Az ikrek mindketten imádják elcsaklizni az enyémet azóta, hogy először sikerült talpon maradniuk rajta.
Elmosolyodom, amikor eszembe jut, ahogy hujjogva száguldoztak a külvárosi házunk körüli utcákban. Mintha évezredekkel korábban történt volna mindez. Amikor még nem nekem kellett gondoskodnom róluk, még nem én voltam a család feje...
– Nektek hoztam őket – mondom, mire örömükben ugrándozni kezdenek.
Rögtön el is viszik új járműveiket egy tiszteletkörre a hatalmas területet elfoglaló nekropoliszban, én meg előveszem a tarisznyámból a kenyereket és az uborkákat. Ráadásként kaptam egy fej salátát is az asszonytól, akitől az ennivalót vettem az oázisban.
Miközben elosztom hatfelé az étel nagyobbik részét, kikérdezem Juját a tegnapi leckéből, az Uaszet honismeretéből.
– Hány kontinens található a mi zsebuniverzumunkban? – pillantok rá.
Az ujjával mutatja, hogy kettő.
– Írd le a nevüket!
A pocok nyelvét kidugva gondosan a porba rajzolja az írásjeleket: Nyugati Kemet és Keleti Kemet.
– Hány nap látható az Uaszet egén? – dobok oda néhány salátalevelet és pár falat kenyeret a körülöttem döcögő Gágogónak.
Juja megint jelzi az ujjával, hogy kettő. A napistenek nevét is buzgón lefirkantja: a nagyobb Nyugati Kemet kontinens fölött Ré (pontosabban Amon-Ré) halad a napbárkán az égen, a kisebb Keleti Kemet fölött pedig Aton terjeszti szét oltalmazó kezekben végződő napsugarait a magasban. A két kontinens a bolygónk két ellentétes oldalán található, így a rivális napistenek soha nem találkoznak, még csak nem is pillantják meg egymást.
– Hagyományosan hány nomoszra, vagyis körzetre oszlik a mi hazánk, a Nyugati Kemet Birodalom?
Ezt is hibátlanul tudja.
– Meg tudsz nevezni néhányat közülük?
Naná, hogy meg tud! A porba írja többek között a Fehér Fal, a Kobra, a Homokdeszka, a Kús Földje, a Déli Szikomorfa, a Szfinx és a Napbárka nomoszok neveit. Utóbbi a mi körzetünk, és Per-Amon, a főváros a központja.
A nomosznevek némelyike nem annyira régi, de jó néhány eredete több ezer évre nyúlik vissza, az ókori Egyiptomba. A helyzet az, hogy mi, uaszetiek, eléggé ragaszkodunk a hagyományainkhoz.
Miután Juja helyes választ ad az uaszeti pénzekre vonatkozó kérdésemre a legnagyobb értékűtől a legkisebbig bezáróan (aranydeben, ezüstdeben, rézdeben és kite), jöhet még egy feladat.
– Hogy hívják a Keleti Kemet Birodalom jelenlegi uralkodóját?
Kicsit töpreng, az ujjain számolgat, majd lefirkantja: XI. Atonhotep.
Ez is stimmel.
Végül felteszem a nap utolsó, trükkös kérdését, amit mindig nagyon élvez:
– Vagyis ő az ottani fáraó?
Felragyog az arca, a fejét rázza, és leírja: XI. Atonhotep az ehnaton.
Két nappal ezelőtt meséltem neki arról, hogy az Aton-hit réges-régen élt vallásalapítójának nevéből származik a titulus, hogy könnyebben megkülönböztethető legyen egymástól az Uaszet két birodalmának vezetője.
Ha nem is képes beszélni, okos kis pocok a legkisebb öcsém. Két évvel ezelőtt anya rettentő gyorsan megtanította írni és olvasni, mindent szinte azonnal megjegyzett. A némasága miatt magántanuló lett, úgyhogy később is anya foglalkozott vele otthon.
Jutalomként alaposan megcsiklandozom, mire ő a nevetéstől lihegve vergődik a földön. Szerintem Juja az egyetlen gyerek a világon, aki így imádja a csiklandozást. Apa órákig el tudta szórakoztatni vele. Szinte az egyetlen alkalom, amikor nevetni látom.
Befejezésként jöhet a szokásos előadás: produkálom magam egy kicsit a kedvéért. A kisöcsém gondosan, nyelvét kidugva leír a porba valamit, nekem pedig visszafelé olvasva ki kell ejtenem azt a szót.
Ez az én titkos szupererőm. Nem tudom, miért, de ha meghallok egy szót, vagy ránézek a leírt alakjára, azonnal képes vagyok visszafelé kiejteni. Talán a listázási mániám miatt fejlődött ki ez a képességem. Oda-vissza működik, vagyis a már visszafelé leírt vagy kiejtett szavakat is képes vagyok fejben visszafordítani.
Juja nyelvét kidugva ezúttal elsőként azt írja le a porba, hogy óaráf, én meg persze azonnal rávágom, hogy fáraó. A kisöcsém elragadtatva tapsol. Azután egyre hosszabb szavak következnek: a simarip, a llákaszlá, a dánszuripap és az akszedkomoh.
Mindet csípőből fordítom vissza, a jutalmam Juja ragyogó arca.
Tovább olvasnád? Rendeld meg itt!
