Jöhetne már egy megoldandó ügy...
Vicces, nyomozós és még interaktív is? Hát persze! Megérkezett a Sherlock Bones és a koronaékszerek esete, a legújabb Zseblámpás könyv. Olvasd el az első fejezetet!
– Jöhetne már egy megoldandó ügy, amin törhetném a fejem – sóhajtott fel Sherlock Bones. – Egy igazi kihívás.
A barátom hátrahanyatlott a karosszékében, fejét a mancsába temette, körülötte mindenütt megcsócsált gumicsontok és régi kutyakekszes dobozok hevertek. Bones megállíthatatlan, ha valamilyen bűnügyet próbál felderíteni. Fekete orra beleremeg, ahogy a nyomok után szaglászik. De ha nincs szükség a tudására, csak ül otthon hosszú napokon át búslakodva, szinte meg sem moccan.
– Biztosan beesik valami – mondtam.
Igyekeztem bizakodónak tűnni, de tény, ami tény, nem sok minden történt az utóbbi időben. Mindenki tudja, hogy ha egy rejtélyes üggyel kerül szembe, Sherlock Bones és dr. Catson detektívirodáját kell felkeresnie. De már majdnem egy teljes hete a kutya sem csöngetett be hozzánk.
Végigfutottam az újságot, a Reggeli Terriert, hátha írnak valamilyen bűntényről. Az első néhány oldalt kizárólag királyi kutyák és celeb rókák fényképei foglalták el, de aztán rábukkantam egy ígéretes cikkre.
– Ezt nézze meg! – lengettem meg az újságot. – Egy hajónyi svéd répa eltűnt a kikötőből. Talán ennek utánajárhatnánk!
John Bigwood illusztrációjaBones a cikkre pillantott, aztán vállat vont.
– Egy bajkeverő nyúlbanda meglovasította, amíg az őrök aludtak. Biztos vagyok benne, hogy a rendőrség felkeres bennünket, ha bármi fontos kiderülne.
Olvastam tovább, hátha találok valami izgalmasabb bűnügyet. A pillantásom megakadt egy nagydarab, mogorva tekintetű dobermanon.
– Ezt nézze meg! – mondtam. – Ettől a kenneldombi kutyától ellopták a zsebóráját. Családi örökség volt a cikk szerint.
Bones kitépte a kezemből az újságot, és végigszaladt a cikken.
– A szerencsétlen korcs bizonyára berúgta a kosara alá véletlenül – mondta. – Olyan bűntényt akarok, amiről a címlapon írnak, nem a nyolcadik oldalon!
Bones visszadobta az újságot, és maga alá hajtotta a mancsát. Én tovább olvastam, hátha találok valamit, ami felkelti az érdeklődését.
Felpillantva azt láttam, hogy Bones előrehajol a székében. Egyik lelógó fülét erősen hegyezni kezdte.
– Maga is hallotta? – kérdezte. – Jó hírnek tűnik.
Füleltem. A szokásos hangokon kívül – autópöfögés, a szemben lakó menyétcsalád kiabálása – eleinte semmi nem tűnt fel. De aztán meghallottam a közeledő lépteket és a zihálást, amit lassacskán mély morgás váltott fel.
– Valaki jön – mondtam. – De honnan tudja, hogy jó hírt hoz?
– Kedves Catsonom – kezdett bele Bones. – Nagyon egyszerű. A léptek súlyosságából tudjuk, hogy egy nagy kutya trappol felfelé. A zihálásból pedig tudjuk, hogy a kutya ki van fulladva. De mégsem fut. Vagyis gyorsan indult el, de valahol az út során kénytelen volt sétára váltani, mivel nagy távolságot kellett megtennie. És mire véljük a mély hangú morgást a zihálások között? A kutyát bosszantja, hogy egyáltalán ide kellett jönnie. Talán nem akart meglátogatni bennünket, de úgy érezte, mégis muszáj megtennie.
A léptek megszűntek az ólunk előtt, és hallottuk, ahogy az állat lassacskán újra rendesen szedi a levegőt.
John Bigwood illusztrációja– Hát persze! – kiáltottam föl. – Véreb főfelügyelő az, aki a segítségünket szeretné. Pofonegyszerű, ha elmagyarázza.
Már láttam a nagy kutya sziluettjét az ajtó előtt.
A főfelügyelő becsörtetett. Petyhüdt álla remegett, a válla besüppedt.
– Borzasztó dolog történt! – mondta még mindig lihegve. – Szükségünk van a segítségükre.
– Kitűnő! – dörzsölte össze a mancsát Bones. – Pontosan ebben reménykedtem.
A főfelügyelő felmordult.
– Nincs ok az ünneplésre – ugatta. – A lehető legkomolyabb ügyről van szó. Magáról a királynőről!
Elállt a lélegzetem. Az idők során rettenetes bűnözőkkel találkoztunk, de egyik sem vetemedett volna rá, hogy őfelsége ellen kövessen el valamit.
– A koronaékszerekről van szó – halkította le a hangját a főfelügyelő. – Tegnap éjjel lefekvés előtt a királynő elhelyezte az ékszereket a bíborszínű párnán. Amikor ma reggel felébredt, csak a hűlt helyüket találta.
Egy évvel ezelőtt egy felvonuláson a palota előtt láttam a királynőt, amint az ékszereket viseli. Volt egy rubintokkal és smaragdokkal kirakott aranykoronája, egy zafírköves gyűrűje és egy ezüstlánca, amelyen három sorban függtek a felbecsülhetetlen értékű gyémántok.
Ezek voltak az ország legértékesebb ékszerei. Bárki vitte is el őket, veszélyes gazembernek kell lennie.
Bones felpattant, és mancsát a háta mögött összekulcsolva fel-alá járkált. A farka úgy járt, mint a motolla.
– Találtak bármi arra utaló jelet, hogy betörtek a palotába? – kérdezte. – Felfeszített ajtót vagy betört ablakot például?
– Semmit – felelte a főfelügyelő. – Olyan, mintha senki nem járt volna még a közelben sem.
Ismer meg a Zseblámpás könyveket!
Próbáltam magam elé képzelni a királynőt, amint felfedezi az ékszerek eltűnését. A királynő egy kókadt ajkú mopszli volt, aki még a legjobb pillanataiban is mogorvának tűnt. Amikor észrevette, hogy a koronának, a gyűrűnek és a nyakláncnak lába kelt, jobban elkomorulhatott, mint egy viharfelhő.
– Mi a helyzet a házőrzőkkel? – kérdezte Bones. – Hallottak valamit?
– Semmit – felelte Véreb főfelügyelő. – Pedig ott állomásoztak a palota körül egész éjszaka.
Bones megtorpant, még a farkcsóválást is abba hagyta.
– Mikor értesült minderről?
A főfelügyelő a padlóra szegezte a pillantását, kerülte Bones tekintetét.
– Reggel hétkor – felelte.
Bones úgy nézett a főfelügyelőre, mint aki most csent el a tányérjáról egy rúd kolbászt.
– Az négy órája volt! – vakkantott fel.
– Tudom, hogy azt fogja mondani, előbb kellett volna idejönnöm – emelte fel maga előtt két mancsát a főfelügyelő. – Talán igaza van. De akartam adni egy esélyt az ifjú rendőrkölyköknek.
– Hadd találjam ki – vette át a szót Bones. – Egész délelőtt egymást ugatták, és a mókusokat kergették.
Jhon Bigwood illusztrációja– Csak néhányuk – ismerte be a felügyelő. – De azért felfedeztek három nyomot is! Csak egy kis segítségre van szükségünk, hogy megfejtsük, mit is jelentenek ezek a nyomok.
A főfelügyelő kidüllesztette a mellét, és leporolta az egyenruháját.
– Először is, a vakond, a cirmi-ároki szuvenírbolt tulajdonosa mélyről jövő morajlásról számolt be – mondta. – Másodszor, a kölykök furcsa jeleket vettek észre egy fán a palotával szemben lévő parkban. Harmadszor pedig, lábnyomokat találtak, amik egy tócsából vezettek kifelé az elülső pázsiton.
Bones átviharzott a szobán, a kalapját és a nagyítóját keresve.
– Kérem, mondja, hogy a kölykök érintetlenül hagyták a nyomokat, és nem taposták össze őket!
– Borzasztó izgatottak lettek – felelte a felügyelő. – De olyan ügyesen megtalálták a nyomokat, hogy nem volt szívem leállítani őket.
– Indulás, Catson! – csaholta Bones, és már rohant is kifelé az ajtón. – Egy másodpercet sem veszíthetünk!
