Valami megváltozott
Itt az Abszolút töri-sorozat legújabb része! Rojik Tamás regénye ezúttal a Rákóczi-szabadságharc idejébe repíti a Vitéz János Nyolcosztályos Gimnázium két diákját, és természetesen az olvasót is. Na de ne szaladjunk annyira előre (se vissza), hiszen két iskolás főszereplőnk a történet kezdetén jóformán szóba se áll a másikkal. Érdekel, hogyan változik meg a viszonyuk egymáshoz? Olvasd el A generális talizmánja első fejezetét!
Gitta próbált úgy tenni, mint akinek fontos dolga akadt. Elővette a táskáját, kipakolta a könyveit az asztalra, kinyitotta, majd becsukta a füzeteit, és időnként ellenőrizte a telefonját, nem kapott-e üzenetet. Közben azonban egészen máshol jártak a gondolatai.
Janka és Betti ugyanis nélküle mentek le a büfébe. Persze nem lenne nagy ügy az egész, ha Gittának tényleg dolga akadt volna, például egy meg nem írt nyelvtanházi, vagy hogy valamelyik órára készüljön. Ilyenről azonban szó sem volt. Ráadásul korábban soha nem fordult elő, hogy külön mentek le Tempi nénihez. Főleg a töri előtti süteményvásárlások alkalmával. Az egyik kedvenc programjuk volt kiválogatni a szünetben, hogy milyen édességeket adjanak körbe Vera néni óráján a pad alatt, amíg a tanárnő az álmosító hangján magyaráz. Tempi Bori néni kínálatában ugyanis olyan sütemények voltak, amelyekről azelőtt senki sem hallott: Fügés Mátyás, Viktória Királynő Áfonyalepénye, Kosztolányi Kedvence Kugler vagy az epres-vaníliás fánk, amit a büfés Wesselényi-mentőövnek nevezett el.
Kattints ide és szerezd meg most!
Együtt indultak le aznap is, ahogy mindig. Azonban a folyosón Janka és Betti megtorpant. Egyikük sem nézett Gitta szemébe, Janka a cipője orrát bámulta, Betti pedig az ablakon át fürkészte az udvart.
– Meg kellene valamit beszélnünk Tempi nénivel – bökte ki Janka.
– Oké, mit? – kérdezte Gitta. Még mosolygott is, hogy bátorítsa a barátait, mert úgy vélte, biztosan valami komoly dologról lehet szó.
– Nem igazán mondhatjuk el – csatlakozott Betti.
– Nekem sem? – döbbent meg Gitta.
– Bocsi – szabadkozott Janka, és látszott, hogy tényleg bántja a dolog.
– Persze – bólintott Gitta, és már újra mosolygott, hogy elfedje a valódi érzéseit.
Ahogy visszaindult az osztályba, véletlenül nekiment három, szembejövő tizedikes lánynak. Rögtön magyarázkodni kezdett, hogy nem vette őket észre, a felsőbb évesektől egyébként is mindig zavarba jött. A három lány azonban nem ment tovább, körbeállták, és méregetni kezdték. Janka és Betti már rég eltűntek a lépcsőfordulóban, csak ők négyen maradtak a folyosón.
– Felemás a zoknid – szólalt meg az egyik, akinek hosszú, göndör haja volt, és hatalmas, kör alakú szemüveget viselt.
Gitta megszeppenten nézte a sárga és kék zokniszárakat. A kéken ráadásul ananászok mosolyogtak, napszemüvegben.
– Nagyon adom. Holnap én is így jövök – nevetett egy másik lány, aki szűk farmert és bő kockás inget vett fel aznap.
– Az egész szetted jó – kontrázott a harmadik, aki lila rúzst használt. – Tök komoly ez a bordó nadrág meg a zöld felső. Tetszik a sok szín. Nem mindenkinek állna jól, de te tudod hordani – állapította meg.
– Igen, biztosan művész vagy, igaz? – bólogatott a göndör lány.
– Nem hiszem – vörösödött el egyre jobban Gitta. Nem tudta eldönteni, hogy gúnyolódnak vele vagy dicsérik. Bárcsak Betti és Janka is itt volna. Ha hárman lennének, ez az egész meg sem történhetne.
– A hajaddal még érdemes lenne kezdeni valamit. Vagy direkt ilyen kócos? – nevetett a kockás inges.
– Gyertek, menjünk, még át kell néznem a magyart doga előtt – szólt a lila rúzsos, és magára hagyták Gittát a folyosón.
Gittának akkor sem lett jobb a kedve, amikor a barátnői visszatértek. Látszott, hogy nagyon benne vannak valamiben, de amikor beléptek a terembe, azonnal elhallgattak. Az egész osztály őket várta a sütik miatt, Janka diadalittasan mutatta fel a csomagot.
A három lány mindig cserélgette, ki üljön ki mellé törin. Zeller Gabi, az osztályfőnök, év elején leírta ugyan az ülésrendet, és körbe is küldte minden tanárnak, de Vera néni, a töritanár, nem nagyon foglalkozott vele. Amíg aránylag csend volt az óráján, nem nézte, ki hol talált helyet. Janka és Betti már kétszer ültek egymás mellett a héten, Gitta pedig úgy tett, mintha észre sem vette volna. Arra gondolt, biztosan elfelejtették a cserét, de most, hogy harmadjára is egyedül maradt, már határozottan rosszul érezte magát. Olyan jó lett volna elmesélni a folyosón történteket. Legalább azt meg szerette volna tudni, hogy béna-e, amit reggel felvett. Nem mintha lett volna más választása. De a személyes dolgairól az osztályban csak Janka és Betti tudtak, úgyhogy nem oszthatta meg a félelmeit akárkivel. A történelemóra nagyon furcsán telt. Már az is szokatlan volt, ahogyan Kristóf felelt. Az égővörös hajú fiú maga jelentkezett az óra elején, hogy javítani szeretne. Kék szeme csak úgy csillogott. A legtöbb lány áhítattal bámulta, amikor kiállt, és könnyedén lenyomta az előző órai anyagot. Úgy mondta, mintha olvasná, pedig csukva volt előtte minden. Vera néni is csak pislogott, főleg, amikor Kristóf olyat is említett, amit nem tanultak. A tanárnő hol a rongyosra szakadt tankönyvét lapozgatta, hol a megsárgult jegyzetlapjait nézegette, hátha megtalálja benne, amit hallott, de hiába. Zavarában nem is kötött bele, csak beírt egy ötöst, és megdicsérte a fiút.
– Így kellene, persze, mindig mindenkinek – tette hozzá gyorsan, és már bele is kezdett az új témába. – Írjátok fel a füzetbe, hogy II. Rákóczi Ferenc! – duruzsolta, és Gitta azonnal úgy érezte, mindjárt elalszik.
– Nagy cím? – kérdezte Réka.
– Igen, nagy cím – bólintott Vera banya.
Ez fura – tűnődött Gitta. Réka fontoskodik töriórán, pedig pár hete még látványosan utálta az egészet. Jegyzetelés közben fél szemmel az osztálytársait vizslatta: figyelnek az órán – állapította meg.
A tanárnő láthatóan maga is zavarba jött, hogy kivételesen nem ütközött ellenállásba vagy álmos arcokba. Egy idő után még arról is letett, hogy a jegyzeteibe kapaszkodva ragaszkodjon a betanult mondandójához. Az óra felénél odáig merészkedett, hogy felírta a tábla közepére: Cum Deo pro Patria et Libertate, majd megkérdezte az osztályt:
– Ki tudná megfejteni, mit jelent?
Ez már túl sok – gondolta Gitta. Mindenki tök béna lesz, és vagy összevissza fognak hülyeségeket bekiabálni, vagy néma csendben ülnek, amitől Vera néni megsértődik, majd bedühödik, és akkor jön az újabb monológ arról, hogy nem lesz belőlük semmi, nem méltók a Vitéz János Nyolcosztályos Gimnázium hírnevéhez.
– A deónak van köze a deus ex machinához? Mert az isteni közbeavatkozást jelent, úgyhogy akkor a deo is valami istenes lesz, nem? – motyogta óvatosan Lóri, amire a tanárnő úgy bólogatott, mint játékkutya a kalaptartón.
– Stréber – kiabálta neki oda Áron a hátsó padból, de nem röhögött senki. A tanárnő pont le akarta tolni érte, de Betti hozzászólása megállította:
– Olaszul a patria szülőföldet vagy hazát jelent, gondolom, mivel ez latin mondás, itt is hasonló lehet – hadarta, meg sem várva, hogy szólítsák. Gitta ámulva hallgatta, miket tud a barátnője.
– Úgy van! – lelkendezett a tanár.
Az osztály lassan megfejtette a táblára írt mondatot, Vera néni pedig úgy osztogatta a piros pontokat, mintha karácsony lenne.
Mire a süteményes csomag Gittához ért, a legjobb falatok már elfogytak. Íratlan szabály volt, hogy mindenki csak lecsíp magának egy darabot valamelyikből, ezt talán egyedül Áron nem tartotta be, aki mindig egy egész süteményt a tömött a szájába. Az egyik Wesselényi-mentőöv szerencsére még érintetlen volt, úgyhogy óvatosan lecsípett belőle egy kisebb falatot, és továbbadta.
Ahogy közeledett a csengetés, az osztály fáradni kezdett. Vera néni álmosító hangja a kezdeti lelkesedés ellenére megtette a hatását. A hátsó padban Áron kihasználta a helyzetet, és bevetette a régi trükkjét, hogy kicsit feldobja a hangulatot. Hangosan tüsszögni kezdett, és már előre röhögve nézett Lórira és Kristófra, mikor folytatják. A két barátja azonban meg sem rezdült.
– Hapci! – üvöltötte következőnek tüsszentés helyett Áron, mire Lóri végre hátrafordult.
– Egs – mondta, és folytatta a jegyzetelést.
– Ne már – sziszegte vissza Áron, de Lóri nem reagált.
Áron nem először csalódott a barátaiban. Néhány nappal korábban is úgy érezte, cserben hagyták, pedig csak fel akarta dobni a hangulatot az egyik unalmas óra után. Karola új sapkáját szemelte ki, amire hegyes füleket varrtak, és a két oldalán egy-egy puha bojt lógott le róla. Áron egy hirtelen ötlettől vezérelve levette a fogasról, és gúnyosan kiabálni kezdett, mint mindig, amikor valami műsorra készült. Megvárta, amíg az osztály, különösen Karola rá figyel. A lány, amint meglátta, hogy célponttá vált, elvörösödött. Nem ugrott fel, nem szaladt oda, nem jajveszékelt, csak összehúzta magát a padban.
– Na, ki lesz a cica? – kiáltotta Áron, és a sapkát lóbálva ugrálni kezdett. – Lóri, figyelj, passzolok! – szólt oda a magas srácnak, majd átdobta neki a terem túlsó végébe.
Lóri rutinosan elkapta, és Áron már utasította is, hogy adja tovább Kristófnak. Azonban a két srác nem mozdult. A többiek várakozva figyeltek. Lóri végül megrázta a fejét, és inkább Karolához lépett.
– Ne is törődj vele – mondta, és letette a sapkát a lány elé a padra. – Ez baromság, többet ne csináljuk – vetette oda Áronnak.
– Ja, Viki is totál kiakadt múltkor, amikor elvettük a naplóját – tette hozzá Kristóf.
– Tök mindegy – vonta meg a vállát Áron, és visszaült a helyére. Egész nyelvtanórán duzzogott.
A Marti Martinnal sem lehetett viccelni már. Korábban bármikor be lehetett szólni neki, együtt röhögtek rajta az osztállyal, szünetekben néha még a nyolcadikosok is beszálltak. Áron persze tudta, hogy Martin kungfuzik, de ezt az öltözős incidensig nem vette komolyan. Ezt az esetet is úgy magyarázta utólag, hogy csak megcsúszott tesi után a padlón. Valamit beszólt Martinnak, talán azzal húzta, hogy úgy focizik, mint egy lány. A fiú nem reagált, ezért Áron odalépett hozzá, hogy viccből belebokszoljon a vállába. Martin azonban rutinosan félrecsapta az öklét, és egy laza, mellkasra mért ütéssel a padlóra küldte. Áron csak feküdt a földön, egy hosszú pillanatig mindenki feszült csendben várta, mi lesz. Sokan arra számítottak, hogy Áron felpattan, és összeverekednek. Egy ilyen bunyóban Martinra alig fogadtak volna, a fiú karja Ároné mellett szinte cérnavékonynak tetszett. Áron azonban nem ugrott fel, csak döbbenten pislogott. A többiek, amint felismerték a helyzetet, hangosan röhögni kezdtek. Záporoztak a beszólások Áron felé, Martinnak többen megveregették a vállát, ráadásul még az akkor érkező nyolcadikosok is örömmel csatlakoztak a kárörvendőkhöz. Éppen elég ciki volt így is az egész, de Martin csak tetézte, amikor segítő kezet nyújtott Áronnak.
– Ne haragudj, nem akartalak ennyire megütni – mondta békítően. Áron azonnal félrecsapta a karját, és mit sem törődve a fájó keresztcsontjával, feltápászkodott, majd kiviharzott az öltözőből.
Azóta a bosszún törte a fejét. Martint közvetlenül már nem merte heccelni, mert nem akart egy újabb varázsütéssel padlót fogni, de valahogy mégis szerette volna, ha rosszul érzi magát a történtekért. Akkor jutott eszébe Gitta.
Nyílt titok volt az osztályban, hogy Martin szerint ő a legszebb lány a világon. Ha csak egy tollat kért tőle kölcsön, elvörösödött. Azonban senki sem tudta, mit gondol a fiúról Gitta. Soha nem mutatott érdeklődést felé, nem biztatta, de nem is hárította el a közeledését. Viszont, figyelte meg Áron, a lány újabban folyton a telefonját nézegeti a szünetekben, és gyakran vált üzenetet valakivel. Ha kiderülne, hogy van barátja, Martin biztosan nyomorultul érezné magát, tűnődött. Már csak a megfelelő alkalomra várt, hogy a nagy titokra fényt derítsen. A lehetőség pedig hamarabb jött, mint remélte.
Az egyik óra után az egész osztály bent maradt szünetben. Mindenki a nyelvtandolgozatra készült, szinte néma csönd volt, amikor Gitta telefonja beérkező üzenetet jelzett.
– Bocsi, elfelejtettem lenémítani – nevetett zavartan a lány, amikor többen odakapták a fejüket, majd a mobiljáért nyúlt, hogy levegye a hangot.
Áron azonban gyorsabb volt. Erre a pillanatra várt, így amint meghallotta az üzenetjelzőt, már ugrott is, és megelőzve Gittát felkapta a telefont a lány padjáról.
– De sok üzenetet kapsz! – kiáltott fel.
– Add vissza! – csattant fel Gitta.
– Add neki oda, semmi közöd hozzá! – kelt Gitta védelmére Lóri, és Martin is felállt a helyéről.
– Nyugi, Martin! Csak megnézzük, ki a szerelmed titkos hódolója!
Martin ugyan tudta, hogy erősebb Áronnál, mégis teljesen lefagyott.
A pillanatnyi csendet Áron azonnal kihasználta, és már nézte is az üzenetet. Nem kellett feloldania a zárat, a képernyőn megjelenő értesítésbe belefért az egész szöveg. Még egyszer átfutotta, hogy jól értette-e. Majd újra. Észre sem vette, hogy egyre hangosabb körülötte az osztály. Az egyik fele a titkot akarta megtudni, a másik azt kiabálta, hogy nincs joga ahhoz, amit csinál.
A tekintete lassan Gittára siklott. A lány megsemmisülten zokogott a padban. Áron körbenézett, aztán újra Gitta felé fordult, azonban nem bírta állni a tekintetét. Szemlesütve nyújtotta neki vissza a telefont.
– Ezért kár volt felkelnem a helyemről – mondta Áron, de a hangja korántsem volt olyan magabiztos, mint szerette volna.
Gitta úgy dobta be a mobilt a padba, hogy meg sem nézte az üzenetet. Az osztálytársaik közül többen lehülyézték Áront, mások Gittát faggatták, jól van-e, de aztán becsöngettek, és a dolgozat miatti pánikban el is felejtették az egészet. Csak Martin nézett időről időre lopva a lány felé, hátha elkapja a pillantását, de hiába. Áron a hátsó padban gubbasztott, Gittát pedig Janka vigasztalta.
Áronnak a hátralévő órákon végig az a pár sor járt a fejében, amit a telefonon olvasott. Ha volt is Gittának titkos hódolója, az üzenetet nem ő küldte, hanem az anyukája, és mindössze ennyi állt benne:
Nincs erőm felkelni, ágyban maradok, halkan gyere majd. Tojás a hűtőben, kenyeret vegyél.
Máskor talán nem érdekelte volna, de amikor visszaadta a telefont, a lány tekintetében volt valami, ami nem hagyta nyugodni. A Gitta szeméből áradó űzöttség arról árulkodott, hogy sejti, mi van az üzenetben, és nem arról van szó, hogy az anyukája esetleg éppen lebetegedett, amitől átmenetileg legyengült és segítségre szorult.
Áronnak a saját szülei jutottak az eszébe. Nem szokott különösebben rágódni azon, milyenek. Meglehetősen unalmas embereknek tartotta őket. Állandóan dolgoztak, többnyire csak a vacsoránál találkoztak, és ott is csak felszínesen beszélgettek. Egy ideje az sem érdekelte őket, mi történt az iskolában. Ennek ellenére arra mindig figyeltek, hogy Áron ruhái rendben legyenek, reggel időben felkeljenek, sőt, az apja azzal ment az idegeire az elmúlt hét évben, hogy minden egyes reggel három vajas-szalámis szendvicset csomagolt neki. A változatosságot az jelentette, hogy volt-e benne uborka. A szendvicseket állandóan kínálgatta a többi diáknak, így már az osztályon kívül is mindenki ismerte. Néha el tudta cserélni valakivel, de aznap éppen senki sem jelentkezett. A fiú kivételesen nem erőltette magába őket, ugyanis a nagyszünetben vett egy Nomád Burgert Tempi néninél.
Órák után Janka és Betti szerették volna hazakísérni Gittát, de a lány inkább egyedül ment. Nem lakott igazán messze, így többnyire gyalog járt: át a Margit hídon, onnan végig a Pozsonyi úton, egészen a Gogol utcai lakásukig.
A híd közepén megállt egy pillanatra, hogy a Margit-sziget fáin nyugtassa a szemét. Levette a táskáját is, hogy egy kicsit pihentesse a vállát, akkor vette észre a szatyor kikandikáló fülét. Nem emlékezett rá, hogy bármit is elcsomagolt volna aznap, úgyhogy kíváncsian kivette a hátizsákból, hogy belenézzen. Áron híres szalámis szendvicsei voltak benne.
Nem értette a dolgot. Rossz viccnek vélte, kereste mellette a cetlit valami kárörvendő üzenettel, de semmi ilyesmit nem talált, csak a három szendvicset. Visszatette őket szatyrostól a táskájába, és továbbindult.
A szokott útvonal helyett kitérőt tett, és a Duna-part felé vette az irányt. A Szent István parknál aztán megállt, és elővette a telefonját. Ez nem mehet így tovább – dohogott magában –, ki tudja, mi van azokban a szendvicsekben? Lehet, hogy beleköpött, és most lesben áll, hogy videóra vegyen? – nézett gyorsan körbe. Ám nem látott sehol senkit, csak pár kutyasétáltató járókelőt. Valami szándéka biztosan volt a fiúnak, véletlenül nem kerülhetett a táskájába, merengett tovább. Végül annyira felhergelte magát, hogy kikereste a fiút az osztálycsoportban, és felhívta videóchaten. Rosszabb már aligha lehet ez a nap, vélte, miközben várakozott.
– Nem volt még elég? Most mit akarsz? – kiabálta bele magát is meglepő vehemenciával Gitta, amikor Áron felvette.
– Megtaláltad a szendvicseket? – kérdezte a megszeppent fiú.
– Meg. Minek tetted a táskámba?
– Csak oda akartam adni.
– De miért? – faggatta értetlenül a lány.
– Vacsorára. Anyukád írta, hogy tojás van a hűtőben, de azt még meg kell sütni, meg ilyenek.
– Na és? Elég jó a rántottám – felelte dacosan Gitta.
– Ja, oké, ha nem kell, add oda egy hajléktalannak – vágta rá Áron.
– Tényleg attól féltél, hogy éhen maradok? – döbbent meg a lány.
– Valami ilyen, igen – vonta meg a vállát Áron.
– Nahát – ütődött meg Gitta. Áron elég őszintének tűnt a telefon képernyőjén át. Ettől néhány pillanatig még levegőt venni is elfelejtett. – Köszi – tette hozzá, amikor felocsúdott a döbbenetből.
– Aha, nem nagy cucc – hagyta rá a fiú. – Mi a baja anyukádnak? – szaladt ki belőle a kérdés.
Gitta hezitált. Ezt eddig csak a barátnőinek mesélte el.
– Kell neki egy kis segítség mostanában – felelte óvatosan.
– Apukád nem ér rá?
– Apa az új nőjével van – motyogta alig hallhatóan a lány.
– Szívás – bólintott Áron, bár fogalma sem volt, hogy ez milyen lehet. Nem tudta elképzelni a saját apját, ahogy egy másik nőnek udvarol. Vagy egyáltalán, hogy bárkivel igazán jól érezné magát. – Holnap is neked adom a szendvicseimet, ha szeretnéd – ajánlotta.
– Köszi, de holnapra valószínűleg lesz kajám. Anya nem szokta magát olyan hosszan elhagyni, általában egy-két nap alatt túl van rajta. Csak most így jött ki.
– Ezért van rajtad felemás zokni? – nézett nagyot Áron.
– Biztosan csak én nem figyeltem reggel. De szeretném, ha ezzel nem viccelnél – motyogta zavartan Gitta, aki nem merte bevallani, hogy halomban áll a szennyes otthon, és nincs energiája ezzel is foglalkozni.
Áron kivételesen nem akarta kigúnyolni a lányt. Ki is akarta kérni magának, de a pillanatnyi sértődöttség helyére valami kellemetlen, szorongató érzés költözött, hogy Gitta feltételezése talán nem teljesen alaptalan.
– Nem azért kérdeztem – mondta flegmán Áron. – Akarsz holnap dumálni suli után? – kérdezte még, mert közben leesett neki, hogy így nem jutnak előrébb.
– Komolyan kérdezed, vagy ez megint valami vicc?
– Tök komolyan. Lóri és Kristóf olyan furák mostanában. Szinte nem is beszélünk.
– Janka és Betti is megváltoztak – tűnődött Gitta. – Végül is találkozhatunk a platánfánál matek után, ha szeretnéd – ajánlotta, és ebben meg is állapodtak, majd letették a telefont.
Otthon Gitta azt mondta az anyukájának, hogy ő készítette a szendvicseket, és a felét neki csinálta, Áron pedig kivételesen nem válaszolt flegmán a szülei összes kérdésére. Csak a háromnegyedére.
Érdekel a folytatás? Szerezd meg a könyvet itt!
