Barni és a lomtalanítás - részlet
Barni egy szomorú kisfiú, de szerencsére a lomtalanítás során összetalálkozik Elekkel és Benővel. A vízilóforma és elefántféle plüssjátékok hamarosan Barni titkos barátai lesznek, és segítenek a kisfiúnak túljutni mindenféle nehézségen. Tanácsokat adnak neki, hogyan barátkozzon össze az ovis csoportba érkező új kislánnyal, együtt találják ki a farsangi jelmezét, és azt is, mit adjon anyának születésnapjára. Barni megosztja velük legnagyobb bánatát is: apa nem jön haza többet, mert autóbaleset érte. A plüssök segítségével végre meg tudják beszélni anyával a történteket, Barni pedig megerősödve, bátran vághat neki az iskolának.
Olvass bele Mészöly Ágnes csodálatos mesekönyvébe!
Minden olyan volt, mint lenni szokott: anya kérdezgette Barnit, hogy mi volt ma az oviban, Barni meg válaszolgatott, hogy semmi. Azaz mégsem volt ugyanolyan. A járda szélén itt is, ott is mindenféle kacat állt halomban. Törött székek, tévék, lámpák, dobozok, vickek-vackok.
– Miért van iderakva ez a rengeteg szemét? – kérdezte Barni.
– Lomtalanítás van. Az emberek kirakják a felesleges dolgaikat az utcára. Holnap reggelre mindet elviszi egy hatalmas autó.
Barni ámuldozva állt meg egy nagy kupac előtt. A lomhalom magasabb volt még anyánál is.
Tedd kosárba!
– Kidobják a szekrényt? Meg a tévét is?
– Biztos vettek újabbat – felelt anya, és már ment is volna tovább. De Barni lecövekelt.
– Nézd, anya, ott van egy legós doboz! Meg könyvek is, képeskönyvek! – Elengedte anya kezét, és az érdekes kupac felé indult. Anya már rántotta volna vissza, de eszébe jutott, hogy nemrég valaki azt mondta, ha azt szeretné, hogy Barni ablakban állás helyett ismét rajzoljon, építsen és dínók a retymegek ellent játsszon, bátorítania kell őt, és elfogadni, még ha furcsa dolgokat is csinál.
Így hát csak nézte, ahogy Barni felfordít egy nedves papundeklidobozt. 
Horváth Ildi illusztrációja– Szia, Barni, én vagyok Elek! – szólt a doboz aljáról egy barna vízilóforma kupac.
– Én meg Benő – tette hozzá egy másik, egy szürke elefántféle. – Mi tartott ennyi ideig?
– Hogyhogy mi tartott? – kérdezte döbbenten Barni.
– Itt várunk rád délután három óta – magyarázott az egyik.
– Kénytelenek voltunk magunkra rángatni ezt a büdös vackot, nehogy elvigyen minket valaki – tette hozzá a másik.
– De most már mehetünk.
– Mehetünk? – értetlenkedett a kisfiú. – Hova?
– Hát haza, hozzátok – mondta a vízilóforma.
– Azaz hozzánk, hiszen együtt fogunk lakni – tromfolt az elefántféle.
– Együtt? De hát kik vagytok? – csóválta a fejét Barni.
– A titkos barátaid! – kapaszkodott ki a doboz szélére az elefántféle. – Én vagyok Benő.
– Én pedig Elek – kászálódott fel a másik is, aztán összenevettek. – Esetleg fordítva.
Anyának közben elfogyott a türelme, meg a karja is majd leszakadt a bevásárlószatyor miatt.
– Aranyom, induljunk már! – kiáltott Barninak.
– Megyek, csak hozom Eleket meg Benőt – felelt Barni, és jobb kezével megölelte Eleket, ballal pedig Benőt (esetleg fordítva).
Ám amikor anya észrevette a két plüssfigurát a kisfiú hóna alatt, azonnal visszadobta Eleket és Benőt a kupacra. Barni előbb szépen kérte, aztán kiabálva, hadd vigye magával a titkos barátait, anya azonban hajthatatlan volt. Végül felkapta a fiút, és hazáig cipelte, be a bérház zöldre festett ajtaján, sőt, fel a lépcsőn is (pedig Barni máskor hiába kérlelte, hogy vegye fel).
Olvass el egy cikket a könyvről!
Barni egész este duzzogott. Nem ette meg a vacsorát, nem akart fennmaradni, míg beugrik Böbe, anya barátnője (akit nagyon szeretett), hanem fürdés után azonnal bebújt az ágyába. A fal felé fordult, de nem tudott elaludni, egyre Eleken meg Benőn járt az esze. Hallotta, hogy Böbe megérkezik, beszélget anyával a konyhában, aztán egyszerre csak felpattan a székről, kimegy az ajtón, és köszönés helyett jól becsapja maga után az ajtót.
Horváth Ildi illusztrációjaNa, erre aztán végképp megijedt Barni. Szeretett volna felugrani az ágyból, hogy Böbe után szaladjon, mert emlékezett még arra, hogy apától sem köszönt el, mikor azon a reggelen elindult valahova nagyon messzire a sötétkék Opellal. És azután már soha többet nem látta apát, csak egy fadobozt látott, amit beástak a földbe, és ami körül mindenki sírt, és a felnőttek azt mondták, hogy apa abban a dobozban van.
De Barni ezt sosem hitte el. Ezért nem is sírt, sem a fadoboz mellett, sem azóta, soha. Még akkor sem, mikor Nagy-Hegyi Attila kicsúfolta a széken álldogálás miatt.
Most viszont sírva fakadt, de csak csendesen, hogy anya ne vegye észre, és el is aludt a sírdogálásban. Így már nem hallotta, hogy újra nyílik az ajtó, aztán anya és Böbe a fürdőszobában órákig pepecsel a körömkefével, szappannal és a hajszárítóval.
Itt találod a szerzővel készített interjúnkat!
Másnap reggel arra sem volt kedve Barninak, hogy kinyissa a szemét. Megint egy unalmas séta az oviba. A lomokat, Eleket és Benőt elvitte már a nagy autó. Ő pedig egész nap egyedül lesz megint, és várhatja apát, aztán hazajön anyával, aki úgy csinál, mintha vidám lenne, de közben szomorú. Tettette hát az alvást egészen addig, míg egyszer véletlenül ki nem nyitotta a szemét (csak egy pillanatra), és nyitva is tartotta, mert meglátta az ágy szélén ücsörgő Eleket (és Benőt).
Horváth Ildi illusztrációja– Hogy rád mindig mennyit kell várni! – korholta az elefántféle (azaz Benő).
– Hagyd már, nem tudta, hogy itt vagyunk! – csitította a vízilóforma (vagyis Elek).
– De most már tudja, mégis lustálkodik! Pedig alig várom már, hogy meglássam a híres Csicsergő Óvodát. Na, pattanj ki az ágyból, ne várasd anyát meg a titkos barátaidat!
Barni nem értette, hogy került ide Elek és Benő, de feltápászkodott. Közben anya is bejött a szobába. Nem mosolygott olyan szélesen, ahogy szokott, de ettől sokkal vidámabb volt az arca. Öltözködés közben elmesélte, hogyan került Elek és Benő Barni ágyára. Időnként Elek (és Benő is) belekottyantott a történetbe, de anya mintha nem is hallotta volna őket. Aztán reggeliztek, kabátot húztak, és elindultak a lomtalanított, tisztára söpört belvárosi utcákon: anya ment a céghez, ahol egész nap játszhat a számítógéppel, Barni, Elek és Benő meg az óvodába, ahol reggeltől estig rajzolhatna és dínók a retymegek ellent játszhatna (bármik is legyenek a retymegek), ha úgy tartaná kedve. Barni aznap is a kisszéken ácsorgott az ablakban, és nézte a Rózsa utcát. De már nem egyedül várta a sötétkék Opelt, mert a jobb kezével ölelte Eleket, a bal kezével meg Benőt.
Esetleg fordítva.
