Olvass bele a Radovár árnyaiba!
Marloes Morshuis regénye disztópia a javából. Lebilincselően borzalmas, és hátborzongatóan ismerős jövőképe miatt a könyv szinte letehetetlen. A Radovár árnyai fordulatokban és izgalmakban gazdag, a cselekmény egy percig sem ül le. Olvass bele a felütésbe, és meg fogod érteni!
MÁJUS
Jona tüdeje szinte égett. Mintha sosem ért volna véget a lépcsősor. Kétrét görnyedve kapkodott levegőért.
Kilián már egy fél lépcsőfordulóval feljebb járt, de átugrott a korláton, és kézen fogta.
– Gyere! Már csak nyolc emelet a tetőig.
– És aztán?
– Bízol bennem? – kérdezte Kilián.
Jona bólintott. Négyen voltak Radovárban, akikben vakon bízott, köztük Kilián – pedig nem is ismerte olyan rég. Aztán Zalman. A nagyi. Meg az anyja.
Odalent csizmák dobogtak a lépcsőkön. Jona szemébe könnyek szöktek.
– Semmi értelme. Utolérnek!
– Dehogyis, figyelj csak! Lefelé rohannak. Senki sem számít arra, hogy mi meg felmegyünk.
– Én sem értem, miért...
Kilián felhúzta Jonát.
– Nincs idő. Sietnünk kell!
Jona mély lélegzetet vett, hogy minél több oxigént juttasson a tüdejébe, öklét sajgó gyomrára szorította. Lábizmai robbanásig feszültek, ahogy rohant Kilián mögött.
143. A hajsza a Radovár Sunrise 126. emeletén kezdődött. Huszonnégy emelet a tetőig. Még hét, és a város legmagasabb épületének tetején állnak, száz méterrel a föld fölött. És aztán? Egy filmben sasok ragadnák meg, hogy Radovia magas hegyei között megbúvó fészkükbe repítsék őket. Csakhogy ez nem film. Radovárban kizárólag fekete madarak éltek. Más karmok nem ragadhatják meg őket, mint a Szürke Brigádé. Elrepülni, és soha többé nem visszatérni. Talán ez a legjobb megoldás.
Lentről ajtó csapódása hallatszott. Kisvártatva léptek dübörögtek alattuk – ezúttal gyorsan közeledtek.
– Tudják, hogy felmegyünk – zihálta Jona. Torka kapart, akár a smirgli, minden egyes reszelős lélegzetvétel fájdalmat okozott. – Tényleg nem bírom tovább. Hagyj itt. Menj csak!
Kilián válasz helyett megragadta a karját, és vonszolni kezdte felfelé. Olyan komoran nézett a lányra, hogy Jona ijedtében felsikított. Minden megmaradt erejével az utolsó lépcsőkre vetette magát.
149. A léptek egyre közelebbről hallatszottak.
150. Piros nyilak mutatták az utat a Sunrise tetejére vezető tűzlépcső felé. Jona benyomta az ajtót. Hirtelen szél süvített az arcába: összeborzolta fürtjeit, belekapott a ruhájába, kifújta a könnyeket a szeméből. Kilián szorosabbra húzta magán a hátizsákját, megragadta a lány kezét, és a tető pereméhez vonta.
Egy pillanatra mintha csitult volna a szél, és Jonát különös nyugalom töltötte el. Kiliánnak nem volt terve. Ez a vég. A lány szétnézett. Ott álltak a magasban, köröttük ibolyakék égbolt és száguldó felhők. A távolban a felhők közti résen át a mélységben a tenger csíkja húzódott – Jona legalábbis ezt remélte. Mennyire szeretett volna egyszer elmenni a tengerhez! Körötted semmi más, csak víz és levegő, távol a város árnyaitól.
Kilián maga felé fordította a lányt, és olyan szorosan ölelte magához, mint eddig soha. Jona a fiú válla fölött látta, ahogy nyílik az ajtó, majd a Szürke Brigád tagjai a tetőre rohannak. Velőtrázó sikoly szakadt ki torkából. Nem! Nem tud repülni. Nem akar repülni. Fejében hurrikán módjára képek cikáztak. Sötét alagutak, finom rózsaszínű virágok, károgó fekete madarak, Zalman részvéttel teli tekintete. Jaj, kislány.
Próbálta magát kiszabadítani az ölelésből, de Kilián még erősebben szorította.
– Kapaszkodj belém! – kiáltotta a lány fülébe. – Nem engedlek el!
Jona átölelte a fiút. Életében először. És utoljára.
Aztán hátrazuhant, a semmibe.
