Denevér démon
Vajon milyen lehetett az élet a Kárpát-medencében a honfoglalás előtt? Kalandozz velünk az Abszolút Töri-sorozat legújabb részében, és megtudod! Olvasd el Majoros Nóra A néma táltos című regényének első fejezetét!
Fugit irreparabile tempus – sóhajtotta az öregasszony, amint belépett az alagútba. A hangját, mint egy puha párna, elnyelte a fal. Sehol egy visszhang, sehol egy csillanásnyi fény. A vénségesen vén Tempi Borbála szerette a gyerekeket, mindene volt az Első Kerületi Vitéz János Nyolcosztályos Gimnázium büféje, amelyet pont annyi ideje üzemeltetett, amióta a patinás iskola állt. De néha sok volt már a zsivaj.
Csak egy apró sóhajt engedett meg magának, aztán felkattintotta a fejlámpáját, ősz homlokára illesztette a pántot, és elindult a járaton. Sietett, hogy még időben visszaérjen. Péntekenként este hímzőkörbe járt, és a világért sem szerette volna elmulasztani azt a különleges griffmotívumot, amelyet a hímzőkör vezetője estére megígért. Ám ma valahogy elcsúszott az idő. Kicsit tovább tartott nyitva a büfé, kicsit tovább tartott a készletek összeszámolása is, és ez a járat, amelyen a beszerző útján végig kellett mennie, a leghosszabb volt az összes közül.
Kosárba vele!
Bori néni jobbra, balra kanyargott az alagútrendszeren, aztán egy kereszteződésnél megállt. Az alagút egyik oldalán faajtó nyílt, az ajtó mellett összehajtogatott ruhakupac és egy zsák hevert. A zsákban textilek voltak. Ellenőrizte a tartalmát, aztán a vállára vette a zsákot, és továbbment. A járat lejteni kezdett, itt alaposan megszaporázta a lépteit, de csak addig, míg egy újabb ajtóhoz és halomhoz nem ért. Ott egy kis bőrszütyőt vett elő. Kibontotta.
– Első osztályú gyöngyök – mondta csak úgy magának, aztán elmosolyodott, mert a hangját megint elnyelte az alagút fala, mintha csenddel akarná átölelni.
Vagy mégsem? Talán léptek neszét hallja? Fülelni kezdett.
Szárnyát bontotta és elsuhant fölötte egy denevér.
Bori nénit furcsa érzés fogta el. Vajon ez intő jel?
Felsóhajtott, aztán visszacsomagolta a gyöngyöket, kicsit habozott, szüksége lesz-e rájuk, aztán betette a szütyőt a zsákba, és továbbment. Mintha meg-megmozdult volna alatta egy fagyökér, és gyengéden előresegítette volna. Majd a járat erőteljesen emelkedni kezdett. Bori néni belekapaszkodott egy kiálló gyökérbe az alagút falán, és a gyökér, mint egy felvonó, húzni kezdte az öregasszonyt fölfelé. Még így is legalább egy órába telt, mire elérte azt az ajtót, amelyet keresett. Emellett is volt egy kupac. Bori néni csak úgy, mintás pulóverére felkapott egy vastag vászonkaftánt, sportcipőjét levette, zoknijára kapcát húzott, rákötözött egy puha bőrbocskort, végül a fejére kötött egy kendőt.
Mielőtt kinyitotta az ajtót, hosszan vizsgálgatta a fejlámpa fényében. Ha ezen az ajtón átmegy, pont akkor kell kilépnie a túloldalon, amikor legutóbb eljött onnan. Legalábbis ha minden jól megy. De az idő kereke kiszámíthatatlan. Megmagyarázhatatlan érzés fogta el újra. A lépések nesze… A denevér… És az ajtó… Mintha egy icipicivel arrébb lenne, mint legutóbb volt. Vagy másképp állna.
Aztán a hímzőkörre gondolt, meg a griffmotívumra.
Tempi Borbála, agyadra ment a vénség! – morogta magában, aztán megrázta magát, letette a fejlámpát, és kinyitotta az ajtót.
Tudj meg mindent a regényről Viola Bea cikkéből!
A túloldalon változatlanul sötét fogadta. Szűk sziklajáratba mászott át, fel-felnyögött, ahogy kúszva maga után vonszolta a zsákot. Hamarosan egy tágasabb barlangterembe ért, a boltozatán három természetes résen kéredzkedett be a lombszínű fény.
A barlangból egy tágas sziklateraszra lépett ki. Összehúzta magán a kaftánt, mert csípős volt a reggeli szél. Kiment a terasz szélére, és a fák lombja fölött rábámult a tájra. Nem nézelődött sokáig, mert az erdei ösvény felől gyerekhangot hallott. A nyakához nyúlt, és ellenőrizte, megvan-e a medálja. A bőrszíjon függő faágacska az inge alatt lapult.
Az ösvényen hamarosan felbukkant egy fiatal nő. Hasonló kaftánt viselt, mint amit Bori néni kapott magára az alagútban. Hajára kendő borult, amelyet egyszerű, hímzett pánt szorított a homlokára. Egyik vállán egy nagy zsákot tartott, a másik vállán egy egyévesforma kisfiú ült. Ahogy a gyerek arcát simogatta a lomb, a levelek után kapkodott, és kacagott. A csuklójára csomózott apró csörgő együtt csilingelt a kapkodó kis kézzel.
Bori néni megnyugodott. Minden úgy történik, ahogy történnie kell.
Ám a nő cseppet sem tűnt nyugodtnak, folyton hátrafordult, meg az erdőt kémlelte. Amikor a sziklateraszra ért, megállt, és fejet hajtott Bori néni előtt. Nem szólalt meg, és meg sem moccant, amíg Bori néni nem köszöntötte.
– Jó reggelt, lányom!
– Jó reggelt, anyó!
– Meghoztad-e a húst?
– Igen, anyó, úgy, ahogy kérted: füvekkel szárított marhahús.
A nő letette a gyereket és a csomagot. A gyerek leült a földre, felfedezett egy katicabogarat, és ujjacskáival böködni kezdte. Az anyja riadtan felnézett. A barlang fölül, a sűrű bozóttal benőtt szikláról jött a nesz.
– Csak a szél jár – nyugtatta meg Bori néni.
– Jaj, anyó, nyugtalanság gyötör! Lépteinket szellemek kísérik ma.
Bori néninek eszébe jutott a saját aggodalma, aztán elhessegette a gondolatot. Hiszen eddig minden rendben ment.
– Vége felé jár az ősz, a tél sóhaját érzed. Azt érzem én is. A fogát csikorgatja a csontjaimban.
– Bölcsesség szól belőled – mondta a nő, de nyugtalanul cikázó pillantásából Bori néni tudta, hogy nem győzte meg, csak udvariasságból helyesel.
Közben kibontotta a csomagot, Bori néni orrát kakukkfű és zsálya illata csapta meg.
– Tökéletes – mondta, és arra gondolt, hogy az a hetedikes kissrác, a szeplős képű Imre, mennyire fog örülni a Nomád Burgernek. – Nézd meg, lelkem, amit én hoztam neked! Hat köteg színes vászon. Legközelebb szükségem lenne néhány jófajta korsóra meg egy nagy halászhálóra. Tudok hozni jóféle sót vagy gyöngyöt. A gyöngyökből hoztam mintát is, megnézheted.
A csengőcske hirtelen erősebben megcsörrent, és a két nő egyszerre fordult a hang irányába, a sziklaperem felé.
Olvasd el a szerzővel készített interjúnkat is!
– Kicsi Balán, gyere el onnan, leesel! – kiáltotta az anya, mert a gyerek egészen a szikla szélére követte a katicabogarat. Egy galagonyabokor kusza tövébe mászott be, és a bokor piros bogyóival játszott. Ahogy rázta az ágakat, csilingelt a csörgője. A nő már ugrott felé, amikor hirtelen a barlang tetején megreccsentek az ágak. A következő pillanatban két fekete alak csapott le a szikláról, mint két kitárt szárnyú keselyű. Az anya felsikított.
– Denevér démon!
Bori néni egy pillanatra megzavarodott, nem is tudta, mit lát, aztán kitisztult a kép. Nem denevér és nem démon, hanem két férfi ugrott le a szirtről. Követhették a fiatal nőt, és elrejtőztek a fejük feletti bozótban, amíg árut cseréltek. Éles vonású, fekete hajú, erős férfiak voltak. Egyikük már a vállára is kapta a nőt, mint egy csomagot, és hiába rúgkapált, csapkodott, szorította erősen vasmarkával. Bori néni ököllel ugrott a támadóknak. Hátrafordult a másikhoz, amelyiknek szabad volt a keze. Sötét szempár nézett vissza Bori nénire, és az öregasszony a föld alatti alagút végtelen mélységét látta ebben a tekintetben.
– Vén szuka! Ne ugass! – kiáltotta a férfi, felnevetett, és fél kézzel megtaszította Bori nénit.
Az öregasszony a barlang bejáratáig repült. Még érezte, ahogy a fenekére puffan, még hallotta, ahogy a fiatal nő a gyerek után sikít, még látta, ahogy mellette, a sziklából kinövő páfrány csipkés levelére leszáll egy lepke, aztán a feje a kőnek csapódott, és elsötétült előtte a világ.
Kíváncsi vagy a folytatásra? Rendeld meg a könyvet itt!
Fugit irreparabile tempus – Visszahozhatatlanul rohan az idő.
