Vajon én is macska vagyok?
Mi történik, ha egy kis varjú kiesik a fészekből? Ha szerencséje van, Kedves Emberek találnak rá– mint a Szárnyas Asszony, akinek kertjében (és szívében) minden állat menedéket talál. Lívia, a törékeny varjúfióka is így kerül hozzá, és tyúkok, kacsák, macskák és kutyák világában nő fel. Már-már elhiszi, hogy közéjük tartozik, mígnem egy nap varjúcsapat suhan át az égen… Olvass bele Kiss Judit Ágnes regényébe!
„Líviát először tényleg csak a macskaeledel vonzotta. Egyre többször járt ki a baromfiudvarból, föltotyogott a terasz lépcsőin, és elcsent egy-egy darabot a macskaeledelből.
A macskák nem bánták. Általában etetéskor felfalták a finomabb falatokat, aztán a napközben kinn hagyott ropogós tápból csak nyammogtak, és egyáltalán nem érdekelte őket, hogy egy varjúfióka elvesz egy-egy szemet.
Fel se tűnt nekik. Maga Lívia aztán annál inkább. A legtöbb macska a teraszon szeretett heverészni. Vilmos, Cirok és Vanília leginkább a Szárnyas Asszony kerti foteljában és a két ablakpárkányon (Vanília a muskátlik között, nagyon óvatosan, nehogy letörje őket).
Lekvár, Szurok és Tejföl (a vörös, a fekete és a fehér) engedelmesen elfoglalták az unalmas bélelt macskakosarat (amiért a többiek a hátuk mögött kinevették őket), Mircika, Cikornya, Maláta és Bársony pedig kikövetelték, hogy a házban tölthessék jóformán az egész napot. (Mircika a frissen mosott törülközők között a szekrény harmadik polcán. Felülről számolva.) Fagyöngy 
Egri Mónika illusztrációjanevéhez méltóan legszívesebben felgallyazott a kertben az egyik hársfára, ami napközben árnyékot biztosított a terasz egyik felének, Boszi pedig, a hatalmas, hosszú szőrű félperzsa lefeküdt a baromfiudvarban a tyúkok közé, és figyelte őket, csak hogy rend legyen.
Olvasd el cikkünket a könyvről!
A macskaeledel után Líviának megtetszettek a macskák is. Leginkább a mocorgó macskafarkak. Ahogy a teraszon járkált, először Lekvárra lett figyelmes. A nagy vörös kandúr álmodhatott valamit, néha meg-megrezzent a lába, máskor a füle, aztán a farka vége. Lívia egy darabig nézte, madárszokás szerint hol egyik, hol másik szemével, aztán határozottan elkapta azt a kis ficergő macskafarokvéget.
Lekvár először csak elrántotta a farkincáját. 
Egyszer. Kétszer. Aztán félig kinyitotta a szemét, és még félálomban az idegesítő csőr felé kapott. Lívia félreugrott, de alig kerülte el a fejét az éles macskakarom. Lekvár hirtelen magához tért, és megrémült. Jaj, mit tett? Illetve mit tett majdnem? A macskák – mi tagadás – kedvtelésből vadásztak olykor egérre, békára, galambra a kertben. De ha a Szárnyas Asszony egyetlen élőlényt is a kezébe vett, onnantól mindenki tudta, hogy az már a család tagja, nem zsákmány, nem játék, és nem szabad bántani.
– Oppardon! – dorombolta Lekvár, és kissé zavartan mosakodni kezdett. Aztán a biztonság kedvéért maga alá tekerte a farkát, mielőtt visszaaludt.
Lívia, hogy megúszta az első kalandot, felbátorodott. Voltak macskák, akik kikérték maguknak a piszkálódást, és figyelmeztetően morogtak vagy fújtak, amit Lívia pillanatok alatt megtanult utánozni, és előszeretettel bosszantotta vele a morcosabb macskákat, főleg Vilmost, Fagyöngyöt és Cikornyát, aki inkább ki se mozdult a házból, mintsem egy szemtelen madárkától hallja vissza a saját hangját. De Tejföl és Vanília a legnagyobb jóindulattal fordultak 
a varjúfióka felé.
– Vigyázz magadra, Lívia! – figyelmeztette nemegyszer a Szárnyas Asszony, amint a teraszon járkált, és feltűnt neki, hogy a kis varjú már megint nem a baromfiakkal tölti az idejét. – Valamelyik cica csak játékból odakap, aztán vihetlek az orvoshoz.
Lívia válaszul nyávogott, aztán a biztonság kedvéért utánozta egy kicsit a kávéfőző kotyogását. Aztán meg a kotló tyúkét.
– Mondom, hogy vigyázz! – fenyegette meg ujjával a Szárnyas Asszony. – Ha velem szemtelenkedsz, én egyenesen megkopasztalak. Lívia erre csak gúnyosan hápogott egyet.
Hiszen mindnyájan tudták, hogy a Szárnyas Asszony soha nem bántaná egyiküket sem. Így hát Lívia lassanként felszokott a teraszra. A macskák közül legjobban az öreg, békés Vaníliával, a kék szemű sziámival és a szinte kölyök, hófehér Tejföllel barátkozott össze. 
Vanília leginkább békésen eltűrte, hogy Lívia rámásszon, csipkelődjön, vagy a mancsa alá bújva aludjon, Tejföl viszont a legnagyobb beleéléssel játszott és kergetőzött vele, aztán ha elfáradtak, engedte, hogy bebújjon mellé a bélelt macskakosárba, és doromboljon. Csak ha odasütött a nap, vonult távolabb a varjúfióka. Nem bírta úgy a meleget, mint a cicák.
„Nem, macska biztosan nem vagyok – gondolta Lívia. – De azt hiszem, kellemes lehet macskának lenni.”
A Szárnyas Asszony mindennap adta neki a vitaminokat, úgyhogy meg se lepődött, amikor egy reggel a varjú a hálószoba küszöbén fogadta, mikor felébredt. Kávéfőző-kotyogással és szárnyemelgetéssel.
– Jól van, értem, kelek már – morogta a Szárnyas Asszony, és még félálomban nekiállt kávét főzni, és még szintén félálomban odaadta Líviának a vitaminjait.
A varjúfióka elégedetten nyávogott egyet, és mint aki jól végezte dolgát, kisétált a macskakosárba…”
Megtetszett a történet? Tedd a kosaradba most!
