Hát ez kemény, tesó!
Egy tízéves fiú mesél a bátyjáról és magáról Kiss Ottó remekbe szabott, mély és mulatságos gyerekvers-kisregényében. Itt olvashatjátok, miért vagyunk annyira oda érte.
Jó hangosan lehet zörögni a legóval az ajtó előtt, amikor bent van az ember bátyja a szobában a barátnőjével. Ki milyen ajándékkal szúr ki jobban a másikkal? Na és a kedvencem: ki tanul meg jobban kesztyűbe dudálni. Telitalálat helyzetek és poénok,lélektani vígjáték a javából, mindez kis- és nagykamaszoknak meg a szüleiknek.
Kiss Ottó harminc éve van jelen a magyar irodalomban, és ez enyhén szólva is nagyon erős jelenlét. Nem nagyon emlékszem szárnypróbálgatós időszakra, a kezdetektől magasan szárnyal, és a kezdetektől ír felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. Néha meg felnőtteknek gyerekhangon. Karakteres, szókimondó hangjával, gyerekszlengtől, rontott szövegtől sem visszariadó stílusával hódított meg minket. Gyerekversben rendre két műfaj között ingázik: a mára klasszikusnak számító, a magyar gyerekversek első aranykorát idéző rímes, ritmusos az egyik, a filozofikus szabadvers a másik. Saját bevallása szerint utóbbi áll hozzá közelebb.
Ez a kötet most ilyen, bár én a korábbi, hasonló írásaihoz képest itt nem a filozofikus, hanem inkább a lélektani jelzőt látom találóbbnak. Olyan mélyre láthatunk egy testvérpár kapcsolatába az első sortól az utolsóig, hogy a végén nehéz elhinni, milyen rövid volt valójában a könyv.
Kosárba teszem!
Aki ezek alapján azt hiszi, hogy valami súlyos gyerekhangra írt Bergman-film élményben lesz része, az nagyot téved. A szöveg könnyed, remek a humora, és míg a poénok záporoznak, elég sok gondolkodnivalót kapunk. Mi, felnőttek is, mert ezt a verses kisregényt (szerintem legalábbis az), nektek is ajánlom. És ha jobban belegondolok: ez talán a legnagyobb erőssége. Mármint hogy kinek ajánlhatom.
Az elbeszélő fiú tízéves, feltétlenül ajánlom tehát tízéveseknek, de az elbeszélés alanya, a nagy tesó meg tizenöt, és a második olvasás után nagyon is ajánlom a tizenöt éven felülieknek is, legyenek nagy vagy kistesók. Nagyon sok a látni- és átéreznivaló azoknak is, akik nem az elbeszélő korosztályába tartoznak, nem az ő szemszögéből látják a világot, és valószínűleg mindenki más pontokon fog fel-felröhögni.
Ez egy ilyen felröhögős könyv ugyanis. 
Baranyai (b) András illusztrációjaA hiteles és természetes gyereknapló stílus, amit a Szeleburdi családtól a Stand up!-ig úgy szeretünk, az első pár sortól magával sodorja az olvasót. Mindjárt az első, legós történetben átlátjuk, mennyire máshol tart a két fiú, ki miben van, ahogy mondani szokás. Egy tíz és egy tizenöt éves fiú, más világok, de már abban a korban, ahol jól látják és értik egymást. Értik, gyakran meg is értik, de annál pontosabban tudnak találatokat is bevinni. A folyamatos testvércivakodás, huzavona és rivalizálás, amit végigkísérünk, tele van felszabadító humorral. Magunkra vagy a gyerekeinkre ismerünk, ezért szoktunk a legjobb könyveken is olyan jólesően, hangosan felnevetni. A szívatások és játszmák közben viszont mindvégig fel-felsejlik a – tök ciki, ki nem mondaná egyikük se, még magának se – szeretet. Meg az a későbbi, felnőttkori mély kötelék, ami egy ilyen gyerekkori testvérkapcsolat purgatóriumában születik.
Szóval összegzésként: elhangzott itt a filozofikus szabadvers, meg a Szeleburdi család-típusú gyereknapló, leginkább azért, hogy el tudjátok képzelni, mire számíthattok. Nekem személyesen mégis Linklater Boyhood című filmeposzát juttatta eszembe. Bár annak sírtam kicsit a végén, ezt meg végigröhögtem, ezt a fiúság dolgot mégis nagyon hasonlóan fogták meg. A pontosan, a megfelelő pillanatokban, jó kameraállásból mutatott valóság hihetetlenül tartalmas és szórakoztató tud lenni egyszerre.
Egy dologra azonban nagyon kíváncsi vagyok. Várom is a visszajelzéseket a lányoktól. Két fiam van ugyanis. Vajon a lány olvasók mit gondolnak majd róla, ha elolvasták? A válaszokat a szerkesztőségbe kérem, nagyon fúrja az oldalam.
