(legó)
Egy fiú mesél a bátyjáról és magáról Kiss Ottó remekbeszabott, mély és mulatságos gyerekvers-kisregényében. Egy tíz és egy tizenöt éves fiú, más világok, de már abban a korban, ahol jól látják és értik egymást. Értik, gyakran meg is értik, de annál pontosabban tudnak találatokat is bevinni.
Olvass bele!
(legó)
A bátyámnak van egy öccse,
aki sajnos pont én vagyok.
Ez önmagában is elég nagy baj,
de az még nagyobb baj,
hogy ez örökre így is marad.
Én most még csak tízéves vagyok,
ő meg tizenöt,
de mire én tizenöt leszek,
addigra ő már húsz.
Ezt magyarázta el nekem a múltkor,
mintha én teljesen hülye volnék,
és nélküle nem tudnám.
Úgy kezdte, hogy ő már felnőtt,
nagyobb apáéknál is,
nem nő többet,
legföljebb egy kicsit.
De én meg hiába is növök,
mert ha figyelembe vesszük,
hogy a világegyetem gyorsabban tágul,
mint ahogy én növök,
akkor teljesen fölöslegesen növök,
mert a világegyetemhez képest
úgyis csak egyre kisebb leszek.
Ezt mondta, és nevetett.
Szóval mostanában elég rosszul állnak a dolgok.
És ez az állás akkor a legeslegrosszabb,
amikor apáék nincsenek itthon.
Az még rendben van,
hogy a bátyám ilyenkor
kitekeri a kezemből az okostelóját,
mert ugye nekem még nem vettek,
meg talán még az is rendben van,
hogy lenyúlja a legómat,
mert ha nem adom oda, akkor leharcol,
de nemrég a barátnőjét is felhozta,
és nem lehetett bemenni a szobájába,
mert kitette a táblát, hogy BELÉPNI TILOS!
Aztán kijött, de csak annyi időre,
hogy piros filccel odaírja alá:
TESÓKNAK IS!
Persze azért bementem,
de éppen csak annyira,
hogy felhívjam a figyelmét az ellentmondásra:
ha egyszer tilos belépni,
akkor ő hogyan jutott be?
Erre kizártak.
