Tanulni kell mindazt, ami kitárul
Megkértük Fenyő D. Györgyöt, a Magyartanárok Egyesületének alelnökét, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola tanárát és többek között az Útikalauz a vershez szerzőjét, hogy írjon nekünk néhány bekezdést a Viszek egy szívet antológiáról. Ennél izgalmasabb és gondolatébresztőbb cikket már régen volt szerencsénk közölni! Olvasd el te is!
A Viszek egy szívet című antológia nem egyszerűen egy versválogatás. Még csak nem is egyszerűen egy jó versválogatás. Sokkal több ezeknél: nagyon fontos, mostantól talán megkerülhetetlen kötet. Az a koncepciója, hogy olyan verseket közöl együtt, amelyek egymásra válaszolnak, egymást hívják elő, egymással interakcióban állnak. Mégpedig nem csak a szerkesztő, Győri Hanna ötlettársításai alapján – az is érdekes lehet, sok ilyen antológia született már –, hanem bizonyíthatóan, objektív mércével mérve is.
A könyvben a magyar költészet legnagyobb alkotóinak nagyon jelentős versei szerepelnek, de csupa olyan, amihez az utókorban valaki – vagy többen is – a saját versükkel kapcsolódtak. E kapcsolódás többféle is lehet: van, amikor a későbbi vers mintegy vitatkozik az előbbivel, van, amikor a saját korára vonatkoztatja azt, van, amikor az újabb alkotás már teljesen másról szól, csak szövegében utal a korábbira. A módszer is sokféle, ahogyan megidézik a későbbiek a korábbiakat: van, amikor azonos a versforma, máskor egyes sorokat vesz át a későbbi költő, ismét máskor szavakat emel ki, és azokat foglalja bele a saját alkotásába. Ismét máskor a szerzőt is megidézi, van, amikor a szerkezet azonos, máskor egy költői eljárást vesz át a későbbi alkotó. Bármilyen technikával, eljárással idézi is fel az újabb vers a korábbit, az közös, hogy minden kapcsolódás szándékos, tudatos és jelölt. Nem véletlenszerű egyezésekről van szó, nem is csak azonos témákról vagy helyzetekről, hanem igazi felidéző, megidéző, parafrazeáló, egymással szándékosan kommunikációba kerülő versekről.
Grela Alexandra illusztrációjaAz, hogy a korábbi vers valamiféle támpontot, alapot, biztos kiindulást jelent, nagyon erősen érezzük a könyv verseiben. A korábbi költészet: nyelv, viszonyítási alap, közös hivatkozás, kulturális kód, konszenzuálisan közös tudás. Ugyanakkor az is izgalmas, hogy a későbbi versek pedig érdekessé teszik a korábbiakat: kiemelnek belőle szavakat vagy sorokat, ráirányítják az olvasó figyelmét a klasszikus alkotások bizonyos vonásaira, részeire, megoldásaira, szemléletére.
„Egymásra felelő versek” – mondja a kötet alcíme, és az olvasó mindenekelőtt ezt élvezheti benne igazán. Azt, ahogy az egyes szövegek valóban kommunikációba lépnek egymással, kérdeznek és válaszolnak, kiemelnek és átértelmeznek. Kemény István Remény című alkotása óta Adynak A Sion-hegy alatt című verse is mást jelent már, vagy Tóth Krisztina Óda az ötvenes férfiakhoz című alkotása óta másképp olvassuk Juhász Gyulától az Anna örököt. És ezt a sort folytathatnának ismertebb és kevésbé ismert művekkel, alkotókkal, párhuzamokkal.
Ezek a találkozások nem véletlenek: a posztmodern költészet előszeretettel él a szövegköziség, az intertextualitás eszközével. Az egyik szöveg a másikba kapaszkodik, minden új szöveg bekerül egy olyan szöveguniverzumba, amelyben egymás mellé kerül további szövegekkel. A vers sohasem egyszerűen világmegismerés, hanem mindig a nyelven keresztül történő világ megismerés. A mai költészetben minden vers mintha mindig ráíródna a korábbi versekre, mint ahogyan a középkorban a lekapart bőrre ráírták az új szöveget: minden új alkotás palimpszeszt is egyben: alatta megtalálhatóak a korábbi írások nyomai. Ezzel pedig egyszerre eltörli és megőrzi azokat.
Olvass el két egymásra felelő verset a kötetből!
Grela Alexandra illusztrációjaA mai költészetnek ennek a tendenciájának felel meg az, amit az irodalomtudomány tanít. Azt vallja ugyanis, hogy a nyelvet, amit használunk, már készen kapjuk: nem abban az értelemben „kész”, hogy nem változik, éppen ellenkezőleg. Abban az értelemben „kapjuk” „készen”, hogy előttünk már nemzedékek egész sora használta, és amikor használjuk a nyelvet, akkor nemcsak koptatjuk (azt is tesszük vele), de fel is töltjük: minden új használat új és új jelentésekkel, asszociációkkal, lehetőségekkel bővíti minden egyes szó, minden mondat, minden nyelvi formula és fordulat konnotációs körét. Vagyis egyszerre koptatjuk és gazdagítjuk a nyelvet. A költészet pedig, a nyelv legkoncentráltabb használata még inkább így működik. Bizonyos szavak, fordulatok elkoptatódnak, már nem használhatóak érvényesen, ugyanakkor mások viszont újra értelmeződnek, újra telítődnek, más tartalmakkal telítődnek.
És ugyanerre a gondolatra épül a korszerű irodalomtanítás két alapelve, „a régieket megszólító újak”, valamint az irodalomtörténeti mikrokontextusok tanításának elve. Hogy az előbbi mit jelent, azt ez a kötet fényesen példázza. Régebbi költőket szólítanak meg újabb költők, régebbi szövegeket idéznek föl és idéznek meg újabb szövegek. Hogy hogyan teremtődnek meg a mikrokontextusok, arra is ezernyi példát olvashatunk a könyvben. Négy példa is szemlélteti, hogyan lett kikerülhetetlen vers Kosztolányitól a Boldog szomorú dal, és hogy e vers megszületése óta hogyan használjuk a listát, a felsorolást mint a saját élettel való szembenézés és számvetés legfőbb eszközét.
Ide kattintva elolvashatod Szegő Márton ajánlóját is!
Grela Alexandra illusztrációjaA Szózatra válaszoló három vers szépen mutatja meg, hogy a hazaszeretetről való gondolkodásnak kikerülhetetlen alapverse hogyan szólít meg más korban más élményeket és tapasztalatokat: Márai Sándor az 1950-ben, Baka István 1995-ben, Kiss Judit Ágnes 2010-ben írta a maga – egyaránt fájdalmas és azóta megkerülhetetlen – Szózat-parafrázisát. Ha ehhez hozzá vesszük Arany János Rendületlenül című versét az 1860-ból, vagy Radnóti egyik legismertebb költeményét, a Nem tudhatomot 1944-ből, azonnal megragadható lesz az irodalomtörténeti mikrokontextusok vizsgálatának módszere: azt nézhetjük meg ezen az öt versek keresztül, hogy legjelentősebb reformkori ódáink egyike hogyan teremt nyelvet és alapot a hazához való viszonyunk kifejezésére, és ezen a talajon állva megvizsgálhatjuk, mi mindent jelentett a hazaszeretet 1960-ban, 1944-ben, 1950-ben, 1995-ben és 2010-ben.
Vagy a talán legismertebb vers-együttest kiemelve: amióta József Attila megírta a Születésnapomra című versét, és a magyar költészetben teljesen egyedi versformát teremtett ennek a nagyon személyes élménynek, a saját születésnapunk megünneplésének kifejezésére, azóta önfelköszöntő versek egész garmadája született meg, a versforma pedig önálló életet nyert. Itt a kötetben a félszáznál is több ilyen versformájú mű közül négyet olvashatunk, Tóth Krisztina, Varró Dániel, Markó Béla és Garaczi László alkotását.
Grela Alexandra illusztrációjaAjánlható tehát a kötet azoknak, akik szeretnek régebbi költészetet olvasni, mert megtalálhatnak benne remek és jól ismert klasszikus magyar verseket – és hozzá azt is érezhetik, hogy ez a költészet él, eleven, hatásos ma is. Ajánlható azoknak is, akik a mai költészetet szeretik, mert bátor és kiváló versekkel találkozhatnak – és azt is érezhetik, hogy a mai költészet egyenrangú párbeszédet folytat a régebbivel. Ajánlható magyartanároknak, hogy kedvet kapjanak különböző szövegek együtt tanításához, kedvet kapjanak a mai magyar irodalom tanításához. Ajánlható kevés verset ismerőknek, mert éppen ezeket a klasszikus magyar költőkről vélhetően hallottak már, több szöveg is ismerős lesz számukra, és talán kedvet kapnak majd ahhoz, hogy többet és többet elolvassanak. Ajánlható a költészet iránt szkeptikusoknak, mert találkozni fognak annyi humorral, provokációval, ötlettel és váratlansággal, hogy talán elhiszik, hogy nem halt meg a líra.
Nemes Nagy Ágnes verséből idézve:
tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,
ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.
Fenyő D. György cikkét olvastad.
