Amikor megjöttek a munkagépek, világgá mentek a fák
Tudtátok, hogy ahol egy nagyon öreg fát kivágnak, ott egy időörvény nyílik, amelyen keresztül megnézhetünk mindent, amit a fa az életében látott? Alíz százéves dédmamája szerencsére ismeri a trükköt, amivel utazhatnak az időben. Meglátogatják az 1896-os Városligetet, elugranak a háború sújtotta Budapestre, a hatvanas évekbe, amikor Góliátot, a bálnát kiállították a Ligetben, majd egy 1988-as május elsejei felvonulásra. Olvass bele Gimesi Dóra könyvébe, és élvezd Rofusz Kinga lélegzetelállító rajzait!
Amikor megjöttek a munkagépek, világgá mentek a fák.
A régi utat hevenyészett deszkapalánk vágta ketté, a madarak elköltöztek, és mire lehullottak a levelek, a hegyek felől visszaérkező októberi szél alig ismert rá a Városligetre. Alízék Damjanich utcai erkélyéről jól lehetett látni az építkezést.
– Legalább rendbe hozzák a parkot – mondta anya.
– Most aztán évekig nem lesz itt nyugalom – dohogott nagyi.
– Mindegy, én úgyis félig süket vagyok – vont vállat nagyapa.
Apa nem mondott semmit, mert határidős munkája volt, és ilyenkor ki sem látszott a laptopjából.
– Én csak az öreg nyárfát sajnálom – sóhajtott Dédi. – Nem értem, miért kellett kivágni. Alíz dédnagymamája majdnem százéves volt, de az öreg nyárfa már akkor is ott állt a park szélén, amikor ő született. Sőt, már az anyukája és a nagymamája idejében is. Most meg nem maradt belőle más, csak egy nagy, lapos fatönk.
– Ez nem igazság! – pityergett Alíz. 
– Teljesen igazad van – bólintott Dédi.
Azzal feltette a kalapját, rátámaszkodott ezüstgombos botjára, kézen fogta Alízt, és elindult a Ligetbe, hogy saját szemével is megvizsgálja a pusztítást.Dédit nem olyan fából faragták, mint a csendesen tévézgető, derekukat fájlaló, folyton sopánkodó dédnagymamákat. Ha zöld bőrkabátjában, elegáns napszemüvegében, magas sarkú cipőjében végigsétált a Damjanich utcán, már a lépte ritmusából tudni lehetett, hogy nem akárki koptatja a hetedik kerületi aszfaltot. Minden szerdán a Széchenyi fürdőbe járt úszni, esténként olaszul fejtett keresztrejtvényt, és az erkélyen nevelte fel a fészekből kipottyant ligeti madárfiókákat. Amikor Dédi kislány volt, még nem volt telefon, internet és számítógép, ezért vagy egymillió könyvet elolvasott, és fekete-fehér férfiakba volt szerelmes.
Alíz szeretett Dédivel lenni, mert neki mindig mindenre volt ideje. Amíg a többi felnőtt rohant, dolgozott, ügyet intézett és telefonált, Dédi régi divatlapokból ellesett ruhákat varrt a Barbie babáknak, megtanította Alízt korcsolyázni, megmutatta, hol fészkel a vörösbegy, a csúszka, az őszapó.
Amikor Dédi meglátta a kerek fatönköt, ami az öreg nyárfából maradt, eleresztett egy egészen cifra káromkodást. 
– Nem is volt beteg – bosszankodott. – Nyugodtan itt állhatott volna még száz évig!
Dédi haragja olyan volt, mint a nyári vihar: fekete felhők gyülekeztek, szélvihar támadt, dörgött és villámlott. Alíz is dühös volt, de ő nem szokott káromkodni. Ökölbe szorult a keze és a szeme megtelt könnyel. Dédi észrevette, hogy Alíz mindjárt sírva fakad, és egy csapásra elvonult belőle a vihar. Szorosan magához ölelte a kislányt, és hosszú percekig komolyan gondolkozott.
Aztán egyszerre felderült az arca.
– Tudod, mit? Nézzük meg az évgyűrűit! – mutatott a nyárfatönkre. – Szerinted hány karikája lehet?
Alíz már harmadikos volt, és egész jól ment neki a matek, de így is beletelt némi időbe, míg az összes karikát megszámolta. Az öreg nyárfának százhuszonhárom évgyűrűje volt.
– Ez azt jelenti, hogy százhuszonhárom évvel ezelőtt született – magyarázta Dédi.
– 1896-ban! – vágta rá büszkén Alíz. 
– Tudod, mi volt itt 1896-ban?
Alíz megrázta a fejét.
– No, akkor tedd az ujjad a legkisebb karikára! Most pedig hunyd be a szemed...
Hogy folytatódik a történet? Tedd a kosaradba, hogy mihamarabb megtudd!
A projekt a Budapest 150 emlékév részeként, a Pro Cultura Urbis Közalapítvány anyagi támogatásával valósul meg. 
