Milyen volt a karácsonyi vásár 1865-ben?
Sült gesztenye, kugler, és a híres szaloncukkedli... Miklya Luzsányi Mónika lehengerlően izgalmas történelmi regénye igazi karácsonyi hangulatot áraszt. Méghozzá nem a mai, hanem a több, mint 150 évvel ezelőtti pesti karácsonyi vásárt barangolhatjuk be, elkísérve a tizennégy éves Sárit, aki a 21. századból érkezve állt be kiskuktának Szendrey Júlia családjába. Izgalmasnak hangzik, ugye? Olvass bele a Szerelmem, Petőfi Zoltán? című regénybe!
„Bori néni szerint a Széna tér az nálunk a Kálvin tér. Újpesten meg van egy Városkapu megálló, talán ők is arra gondolnak. Az ma metróval alig több mint negyedóra.”
– Jaj, ne fecsegjetek már annyit, mert elszalasztjuk a trombitálást – rángatta meg Sári kezét Iluska.
– Azt nehezen – kacagott fel a lány –, hisz az új év még messze van.
– Te nem is Afrikából jöttél – nézett rá Attila öszszehúzott szemöldökkel, vizslató tekintettel –, hanem a Holdról.
– Sose járt még Pesten – védte meg Árpád Sárit –, honnan tudná, mi az a trombitálás?
„Ezen a Pesten tényleg nem – gondolta kétségbeesetten Sári. – Úgy tűnik, elég kitenni a lábam a házból, máris elárulom magam. Jobb, ha innentől befogom a számat. Attila úgyis mindent tud. Még azt is, amit nem” – mosolyodott el magában, mert a fiú valójában egyáltalán nem volt kíváncsi arra, hogy Sári Afrikából jött vagy a Holdról, hanem rögtön magyarázni kezdett, hogy a Városháza tornyában zenészek laknak, akik mindennap délelőtt 11-kor toronyzenét adnak, mégpedig egyfajta pontosidőjelzésként.
Tudj meg többet a regényről itt!
– Ilyenkor a férfiak beállítják a zsebóráikat, a nők meg futnak haza ebédet főzni – mondta, és Sári nem tudta eldönteni, hogy ezt most komolyan mondja, vagy őt akarja húzni a nemi szerepek közötti különbséggel. Mert hogy erre ugrik a lány, arra már rájöhetett Attila a reggeli kirohanásából.
Mire a térre értek, a Városháza tornyában éppen tizenegyet ütött az óra, és abban a pillanatban meg is szólalt a zene. Még szerencse, hogy a gyerekek tátott szájjal hallgatták, mert így nem tűnt föl senkinek, hogy Sárinak is igencsak leesett az álla. Ha valami ufó elrabolja, és ledobja a 19. század közepi Városháza téren, nehezen jött volna rá, hogy hol van. A Belvárosi Plébániatemplom már a helyén állt, de az Erzsébet híd sehol, az épületek egy része is hiányzott, ugyanakkor voltak olyanok is, amik azóta eltűntek. Ellenben ezt a Városházát még sohasem látta.
„Valószínűleg már lebontották – állapította meg magában –, kár érte” – nézett fel a három emelet magas épületre, amelynek a tetején tizenegy szobor állt.
Sárinak úgy tűnt, hogy mind görög vagy római ruhát viselnek, de halvány fogalma sem volt, kik lehetnek. Az épület tetején pedig a torony, ami pont olyan magas volt, mint alatta a három emelet.
Megint Iluska volt az, aki elunta magát, megrángatta Sári kezét, és körbemutatott a kirakodóvásáron:
– Gyere, járjuk körbe a bazárt, és üdvözöljük a Mikulás bácsikat!
– Miért? Több is van? – kérdezte a kislányt Sári.
– Ó, rengeteg! – lelkesedett a gyerek. – Szerintem itt gyülekeznek, és innen indulnak Szent Miklós napján, hogy a rossz gyerekeknek virgácsot vigyenek, a jóknak meg puszpángot.
– Puszpángot? – kérdezett vissza Sári, mert ugyan volt puszpángbokor a kertjükben, de annak az ágait sohasem adták a gyerekeknek Mikuláskor. Ám választ nem kapott, mert Attila megint közbeszólt.
– Nem Mikulások azok – szólalt meg mellette tudálékosan –, hanem kofabácsik, akik Mikulásnak öltöznek. De minden gyereknek adnak török mogyorót, szentjánoskenyeret, sőt néha szaloncukkedlit is.
„A szaloncukkedli! Azt elfelejtette Bori néni – kapott észbe Sári. – Anélkül nem mehetünk vissza, mert kicsinálnak minket a Vitéz Jánosban. De ha ez egy karácsonyi vásár, vagy bazár, vagy mi, akkor biztos szaloncukor is lesz itt.”
Mégpedig nagyon úgy nézett ki, hogy egy valódi, pezsgő karácsonyi forgatag kellős közepébe csöppentek.
„Csak a neonfények hiányoznak, meg a Jingle bells, ahogy üvölt a hangszórókból – nézett körül a lány a bódékkal zsúfolásig megrakott téren. – Mondjuk, a toronyzene kategóriákkal jobb volt, mint a Jingle bells” – állapította meg magában.
– Ott! Meg ott! És ott is! – mutatott körbe izgatottan Iluska a téren. Mert ami igaz, az igaz, majd minden bódé előtt ott álltak a Mikulások.
„Ez aztán komoly Mikulás-felhozatal! És tuti, hogy nem a jelmezkölcsönzőből vették a mikuláshacukájukat” – nézett körbe Sári is, mert ami igaz, az igaz, két egyforma Mikulást nem látott a téren. Volt, amelyik teljes püspöki szerelésben, lila köpenyben, papi süvegben, görbe pásztorbottal állt a bódéja előtt, a másik rikító piros kaftánban rázta a csengőjét, a harmadik mellett ott ugrált egy gyerek, korommal bemázolt arccal, talpig feketében, krampusznak öltözve.
A téren vagy ötven bódé sorakozott, mindegyikben mást árultak. Jobbára édességeket, nyalánkságokat, de sok helyütt ajándéknak való játékokat is.
„Vajon létezik már Mikulás-csomag?” – vetődött fel a kérdés Sáriban, ahogy elnézte a rengetegféle babát, kéményseprőt, ezüstbe és aranyba öltöztetett püspökfigurát, hosszú szarvú fekete ördögöt, kis lovaskocsit, meg az apró zenélő dobozokat. Mindegyik bódéban árultak száraz vesszőből összekötözött virgácsot is, és mellettük ott voltak a puszpángágak szépen feldíszítve.
Az egyik Mikulás hangosan kínálta portékáját:
– Virgácsot a rosszaknak, puszpángot a jóknak! Virgácsot a rosszaknak, puszpángot a jóknak! – kiáltozta, és az előtte elhaladó gyerekek fenekére tréfásan ráverta virgáccsal. Amiből persze nagy sikongatás meg játék lett. A gyerekek körbeállták a virgácsos Mikulást, és megpróbáltak úgy a közelébe jutni, hogy ne suhinthassa meg őket a vesszőcskékkel.
Mögötte a fabódéban a virgácsok, amik még csak aranyozva se voltak, a puszpángcsokron azonban apró ajándékok lógtak: kicsi paripák, babácskák, csörgők, szalagok.
„Mikulás-csomag valószínűleg nincs még, de ahogy az árukínálatot elnézem, édességet meg játékot biztos kapnak most is a gyerekek dögivel” – nézett körbe Sári, és igazság szerint fogalma sem volt, merre induljon el.
– A Martincsek Mikuláshoz menjünk! – rángatta meg Sári kezét Iluska. – Ott adják a legjobb fügét!
– Nem, nem! Az Ivancsics cukkerbakkerhez! Az ilyenkor török kenyeret osztogat! – tiltakozott Árpád.
– A Helmuthoz megyünk, az igaz francia pralinéval jutalmazza a jó gyerekeket – szólt ellentmondást nem
tűrő hangon Attila.
– Áll! Állj! – kiáltotta Sári. – Nem megyünk sehova, amíg meg nem találom ezt a… Czinegét meg Vágót – nézett gyorsan a cédulára, amit Bori nénitől kapott.
– És? – kérdezte Attila flegmán. – Mi dolgunk van nekünk a te ügyes-bajos megbízatásaiddal? Tán egész délelőtt kísérgetnünk kell téged?
– Kísérgetni nem – csattant fel Sári –, de rám vagytok bízva, és nem engedlek el benneteket egyedül ebben a forgatagban.
– Pedig a mama el szokott engedni – görbült sírásra Iluska szája.
– Meg Bori néni is – toldotta meg Árpád is. – Amíg ő bevásárol, addig mi nézelődhetünk a bódéknál. Sári tanácstalanul nézett körbe. A Városháza tér nem volt túl nagy, de hömpölygött rajta a tömeg. Széles krinolinos hölgyek, cilinderes, sétapálcás urak sétálgattak kevélyen, időnként odaköszöntek egymásnak, vagy kisebb-nagyobb csoportokban beszélgettek. Persze akadtak, akik vásároltak is. A gyerekek mint az eszementek rohangáltak a bódék között, s úgy tűnt, a szülők nem sok ügyet vetnek rájuk, hiszen ha látnak valami izgalmasat, úgyis visszaszaladnak hozzájuk.
Ismerd meg az Abszolút Töri sorozat többi részét is!
„Mondjuk, itt jóval nagyobb lehet a közbiztonság, mint nálunk” – állapította meg Sári, aztán egy laza mozdulattal elengedte a gyerekeket:
– Menjetek! De Attila vigyáz rátok! Nincs külön rohangálás, őt követitek mindenhova! – adta ki a parancsot, és ahogy sejtette, a legnagyobb fiú büszke képpel kezdte el terelgetni a testvéreit a bódék között. – És fél tizenkettőre itt legyetek nekem! – kiáltotta utánuk, de azt már nem nagyon hallották a gyerekek.
„Mindegy – legyintett magában Sári –, nem olyan nagy ez a tér, megtalálom őket gyorsan. Csak ezt a Czinegét, ezt tudnám, merre van, meg a Vágó méhészt.
Nem kellett sokáig bolyongania a téren, hogy meglelje az árusokat, hiszen a bódékra ki voltak függesztve a cégérek. Az árusok széles mosollyal vették át Bori néni listáit meg a kosarakat. Déli harangszóra ígérték az árut. Sári bólintott, az jó lesz, akkor még megkeresi ezt a gyarmatáru-kereskedőt, akármi is legyen az, ott leadja a harmadik kosarat, és aztán talán neki is marad ideje kicsit shoppingolni. Körbenézett, hogy összeszedje Szendrey Júlia gyermekeit. De amikor meglátta őket, az ereiben meghűlt a vér. A gyerekek egy idegen alak kezét fogták, és éppen igyekeztek elhagyni a Városháza teret…
