Tényleg nincs nyelvük?
Az ötödikes Leó és osztálya a kisfiú nagybátyjának restaurátorműhelyébe látogatnak, ahol többek között a Lánchíd négy kőoroszlánja szépül Budapest fennállásának 150. Évfordulójára. Bár Leó már többször járt a műhelyben, gondolatai elkalandoznak apukája aznapi szívműtéte felé, és még az sem érdekli, hogy az osztálytársa állandóan piszkálja. Egy másik idősíkon, 1944-ben Ernő, egy ötödikes kisfiú elkezd naplót írni, amelyben leírja mindennapjait a háborús Budapesten. Hogy kapcsolódik össze kettejük története? És hogy jönnek ide az oroszlánok? Olvass bele Tamás Zsuzsa regényébe és kapj választ minden kérdésedre!
Abban a pillanatban, amikor Szegedi Balázs az órájára nézett, és arra gondolt, hogy Leóéknak mindjárt meg kell érkezniük, kopogást hallott a műhely ajtaján, majd valaki, a nagyobb nyomaték kedvéért, kedvesen hozzá is tette:
– Kopp-kopp!
Ez utóbbi természetesen Viola néni volt. Sőt igazából az előbbi is, hiszen ő kopogott be a műhely ajtaján.
– Jó napot kívánok – mondta a kedves hang, vagyis Viola néni. Viola néni óvatosan bekukkantott az ajtón, aztán be is lépett, nyomában a huszonhárom fős ötödik a-val.
– Jó napot – viszonozta a köszönést Balázs. – Elnézést, hogy… – és bizonyára azt akarta mondani, hogy „koszos a kezem”, legalábbis a mozdulatból, ahogyan a tenyerét egy rongyba törölgette, erre lehetett következtetni, de a mondatot nem volt alkalma befejezni.
– Jóóó-naaa-pooot-kííí-vááá-noook! – bődült közbe az osztály.
– Szevasztok – köszönt Szegedi Balázs. – Helló, Leó! – köszöntötte külön az unokaöccsét is.Roland, aki év eleje óta egy szót sem szólt Leóhoz, most énekelni kezdett, először mély, azután magas hangon: – Helló, Leó! Helló, Leó!Leó emlékezett a délutánra, amikor Roland apjával, aki amúgy a reklámszakmában dolgozik, bármit is jelentsen ez, régi reklámokat néztek a YouTube-on. Akkor viccesnek tűnt a fagyireklám az oroszlánnal. Most meg nem tűnt annak. Balázs megveregette Leó vállát, aztán Viola néni felé fordult. – Kezdjük elölről! Jó napot, elnézést, piszkos a kezem, de hadd mutatkozzam be: Leó nagybátyja vagyok, Szegedi Balázs. – Én pedig Leó osztályfőnöke vagyok, Váradi Viola. Viola… néni.Szegedi Balázsnak úgy tűnt, Viola néni a „nénit” egy furcsa kis grimasz kíséretében tette hozzá a bemutatkozáshoz. Ügyetlenül kezet fogtak. – Nagyon izgalmas volt idetalálni! – mondta lelkesen Viola néni. – Az a vasúti híd! Az a kis titkos kanyar a Vasmacska étterem után! Igazán eldugott helyen van ez a műhely. Még szerencse, hogy Leó olyan ügyesen kalauzolt minket! – Viola néni körülnézett.
– Jaj, és nagyon izgalmas itt lenni is! – tapsikolt gyermeki örömmel. – Hű, mekkorák ezek az oroszlánok! Bizony az oroszlánok
Radnóti Blanka illusztrációja nagyok voltak, és Viola néni most úgy csodálkozott rájuk, mintha nem éppen őfigyelmeztette volna a gyerekeket, milyen ritka dolog szemtől szemben látni őket. Szegedi Balázs pedig mintha nem számított volna rá, hogy az egész osztályból a tanárnő lesz a leglelkesebb.
– Nos, igen… – köszörülte meg a torkát. – Akkor tehát bemutatom az oroszlánokat. Hiszen ezért jöttek. Ezek ketten itt, akik szemmel láthatóan jobb állapotban vannak – mutatott két fehérebb oroszlánra –, a pestiek.
– Miért vannak jobb állapotban? – tette fel a logikus kérdést Viola néni.
– Mert korábban érkeztek – adta meg a logikus választ Balázs. – Már többet dolgoztunk rajtuk. Azok pedig, akik egyelőre sötétebbek – mutatott két sárgásabb oroszlánra –, a budaiak. Velük később kezdünk el dolgozni. Még várjuk is egy speciális anyagvizsgálat eredményét.
– Milyen anyagból vannak az oroszlánok? – kérdezte Viola néni olyan hangosan, mintha egy nagyothallóval beszélne. Szegedi Balázs természetesen nem volt nagyothalló, csak Viola néni így próbálta meg az osztály tudtára adni, hogy az itt elhangzó információk rájuk is tartoznak. – Úgy értem, ez milyen kő? – tette hozzá normál hangerővel. 
Szegedi Balázs kezdett belemelegedni az előadásba, egy kicsit ő is hangosabban beszélt a kelleténél.
– Ó, nagyon jó és releváns a kérdés. Törtfehér mészkő, ami színeződhet. Íme, látszik is… No de hát a válasz: sóskúti mészkő!
Viola nénit váratlanul fellelkesítette a kőszobrász-restaurátor szakszerű válasza.
– Hát ez fantasztikus! – mondta lenyűgözve.
– Igen, elég érdekes – bólogatott szerényen Szegedi Balázs. – Azt gondolnánk, a mészkő nem igazán időtálló…
– Nem, nem az! – vágott közbe Viola néni. – Hát nem hallotta?
Roland ebben a pillanatban felrúgott egy üres vödröt, ami nagy zörögve-csörömpölve gurult másfél métert.
– Nem hallok semmit – szögezte le Szegedi Balázs.
– Mármint, az előbb. Nem hallottam. Viola néni, Szegedi Balázs nem kis riadalmára, az oroszlánok felé fordulva motyogni kezdett, bólogatott is hozzá, és a kezét is ütemesen mozgatta.
– Pampapampampamm-papapampapampamm…Szemmel láthatóan nagyon elmerült valamiben.
– Tényleg nem hallotta? Mintha versben beszélt volna! „Törtfehérmészkő, ami színeződhet.” Mintha szapphói strófa lett volna! Jaj, már nem tudom felidézni az egészet! De a vége, az egy adoniszi sor! „Sóskuti mészkő.” Legalábbis ha így mondjuk, rövid u-val – tette hozzá, és még kuncogott is.
A restaurátort ez a verstani felfedezés teljesen felkészületlenül érte. Jobbnak is látta ott folytatni, ahol abbahagyta.
– Nos, visszatérve a szobrok anyagára: ez egy szarmata korú mészkő, amelynek a színe, mint említettem, idővel változhat… Roland, aki csodával határos módon nem süketült meg a fém vödör felrúgása után, vagy ha igen, csak átmenetileg szenvedett halláskárosodást, a „szarmata” szót azonnal meghallotta.
– Höhö! Szarmata! – röhécselt olyan elégedetten, mintha ő maga eszelt volna ki valami igazán elmés kis tréfát.
– Roland, légy szíves, inkább kérdezz valami értelmeset! – szólt rá Viola néni. – A fogalmazáshoz is jól jöhet. Míg Roland az értelmes kérdésen törte a fejét, Viola néni gyorsan elmagyarázta Szegedi Balázsnak, hogy a gyerekeknek fogalmazást kell írniuk, Az én Budapestem címmel.
– Nem is csak fogalmazást, igazi pályaművet! A Főváros írta ki a pályázatot Pest, Buda és Óbuda egyesülésének százötvenedik évfordulója alkalmából. Megíratom velük, miért ne? Nincs veszítenivalójuk. Szegedi Balázs bólogatott.
– Na, Roland, nem érdekel valami az oroszlánokkal kapcsolatban? – sürgette meg Viola néni Rolandot. Szegedi Balázs készségesen Roland felé fordult. Roland nagy kínlódva a következő kérdést tette fel:
– Ööö. Tényleg nincs nyelvük?
A kérdés Szegedi Balázsnak is okozhatott némi kínt, legalábbis megrándult az arca, mielőtt válaszolt.
– Ezt mindenki megkérdezi…
Érdekesen hangzik? Tedd a kosaradba!
