Van egy immár hatéves kislányom, aki a képeskönyveket szereti. Nem azokat a könyveket, amikben van kép, azaz nem pusztán az illusztrált mesekönyveket, de az igazi képeskönyveket, ahol a képet böngészni, nézegetni, értelmezni lehet. Ahol a kép maga is egy történet, avagy más esetben csak a képből is követhető a történet. Hogy ez azért van-e, mert második gyerekként oly mértékben volt elhanyagolt, hogy mindig az önálló “olvasásra” szorult, és az értelmezhetetlen, ellenálló betűket megutálta, vagy azért, mert már újszülöttként is első dolga volt hatalmas szemeit kinyitni és alaposan szemügyre venni mindent, örök rejtély marad.
tovább...