Barbie-zárda
„Mindig lehetsz tökéletesebb.” Képzeljünk el egy világot, ahol ez a lányoknak szóló dorgálás a főparancs. Képzeljünk el egy világot, ahol egy marcona, hatalmaskodó öregúr (Atya) iránymutatása alapján nevelődnek fel lányok generációi. Ahol ezeknek a lányoknak elsődleges funkciója fiút szülni, a férjüknek (az Örökösöknek) készségesen engedelmeskedni, sohasem mondani nemet. Louise O’Neill ezt a világot teremti meg Örökké a tiéd című regényében.
Ezeket a lányokat tervezik és előállítják. Keltetik. A ’Noé Projekt’ utáni időszakban vagyunk, a túlnépesedési válságot a tengerek áradása orvosolta. Az emberek zónákban élnek. A lányok 16 éves korukig egy zárt intézetben nevelkednek szűznővérek keze alatt. Itt tanulnak mindent, ami létfontosságú: külsőt fejleszteni, érzelmeket elfojtani, jó házastársnak lenni. Írni-olvasni nem. Mindannyian a Ceremónia napját várják, amikor kiderül: kiből lesz feleség, kiből ágyas, kiből szűznővér. Csak arra várnak, azért ácsingóznak, hogy kiválassza őket egy minél előkelőbb idegen, valamelyik TOP10-es, szintén 16 éves Örökös.
Egy klausztrofób, monokróm, hightech versenyistállóban vagyunk, ahol szoftverek jelölik ki a lányok napi ruhadarabjait, a bőrük árnyalatát, a gyógyszeradagjukat (altatók, antidepresszánsok, kalóriaszabályozók ipari mennyiségét diktálják magukba). Kecsességük mechanika, jövőjük plasztika. Mindegyiküket gyártási szám jelöli, nevük, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé. Kisbetűvel szólítják meg őket – egy civilizációnyi nemecsek. És mindeközben rajtuk tartja a szemét az orwelli Big Brother lánytestvére, de ez csak túlbiztosítás, a hatalom paranoiája, mert itt senki nem készül lázadásra. Véleményt alkotni, hízni vagy könnyezni lenne lázadás, ám itt szentírás, hogy ez mind maga a bukás. De a bukottaknak nincs évismétlés: Alagsor van, egy laboratórium boncasztala. Ez persze nem előzmények nélküli: Huxley Szép új világa a forrás, genetika és jövő. Itt a csini új világ.
Itt írtunk róla még, itt pedig bele is olvashatsz! 
O’Neill regénye minden sztereotípiát mozgósít, mindent, amit rivalizáló kamaszlányok tárgykörében láttunk, ismerünk. Ám ezek itt nem csupán sztereotípiák vagy konkurenciaharcok, nem csupán allűrök, hanem életelvek: a túlélés biztosítékai. Mindenki folyamatos harcban áll a másikkal, és saját súlyával. Ez az éhezők és a sminkelők viadala. Iskola a Barbie-házban. „Szerintem a személyiség fontos” – mondja az osztály-toplista végén kullogó agyness, ami nyilván indokolja utolsó helyét. Versenytársai/”barátnői” maró gúnnyal reagálnak, ugyanis „egyetlen férfi sem akar olyan házastársat, aki túl sokat gondolkodik.”
A szerzővel készült interjút itt olvashatod!
És persze függők mindannyian: toplista-, pirula-, ceremónia-függők. Függői a saját látványuknak, hiszen itt minden felületet tükörrel tapétáztak ki. Függői tehát az elismerésnek, de főleg az irántuk érzett irigységnek, saját hiúságuknak, és adott esetben a többi lány fölötti fölényüknek. Függői a „közösségi” médiának: megalkotják és menedzselik a virtuális önmagukat, és ehhez a képhez hajlítják a fizikai jelenlétüket. „Az életem eseményeinek rögzítése olyan alapvető szükségletem, mint a lélegzés”. Mert itt az élet illúzió, poszt, ornamentika. A makulátlanság görcse. Lélegző manipuláció. Végtelenített díszszemle. Nincs intimitás, mert ami van, az is nyilvános harci eszköz. „Kényszeresen frissítik a myFace-státuszukat, hogy bizonyítsák, életben vannak.” Áru minden. Látványpékség, húspiac. És nincs logout, nem lehet kijelentkezni.
Fehér Renátó ajánlója
Itt tedd kosárba
