Volt egyszer egy kemence
Süssünk egyszer az évben kenyeret, mert augusztus 20-a a kenyér ünnepe is! Nem is olyan nehéz, viszont az egész lakásnak finom kenyér illata lesz. Olvassuk hozzá ezt az otthonosan kenyérillatú, finom Máté Angi mesét az iskola előtti utolsó, ráérős hosszú hétvégén.
Ennek a kemencének volt egy búbja, búbos kemence volt. (Olyan, mint a búbos vöcsök, csak nagyobb volt és nem repült.) Volt még egy kéménye és egy szája. A kémény a búb mellől nőtt ki, nyújtotta magát fölfelé – azt hihette, aki látta, hogy versenyez a nyárfával – közben rekedten krákogott, kormos volt a torka. A szája tátva volt a kemencének, és benne volt az üres. Nem sütöttek már ott duzzogó cipókat, púpjanőtt kenyereket. Nem tették lapátra a rengő, dagasztott kenyértésztát, nem suttyantották parázsra, káposztalevélre, nem kukucsálták, hogy sül-e már a madár-kenyér, nem szedték ki kapkodva, hogy jujjdeforró, a piculáját, nem suppogtatták a végén, hogy lehulljon az égettje. S hogy mindezt nem csinálták, annak egy bolt volt az oka. Olyan bolt, amiben vehettél egérfogót, körtekompótot, volt benne kenyér is, cipó is, minden, ami kell. Az emberek hát a boltból vették a egérfogót, körtekompótot, onnan a kenyeret, a cipót, mindent ami kell. Ezért nem kellett már a kemencében sütni a kenyeret.
Így a kemence csak volt: lehetett benézni tátott száján, lecsúszni a púpján, leülni melléje egyik felén, leülni melléje másik felén. Ennyit lehetett. Megunta ezt a kemence kéménye, egy szép napon gondolt egyet, s szörcsögtetni kezdett:
– Szrccs, szrccs, szrccs – égbenyújtott nyakába, mint szívókán szívta be az égen járó felhőket. A szép, kövér felhődarabok a kéményen keresztül behuppantak a kemencébe, kicsi duzzogó cipókká váltak, púpjanőtt kenyerekké. Csak felhőből voltak, nem dagasztott lisztből. Az emberek kiszaladtak házaikból, ki a boltból, hagyták az egérfogót, az egeret, a boltost, a boltosnét, mentek a sült felhőszag után, az beköltözött az orrukba, s orruknál fogva vezette, kacskaringóztatta őket, s egyszer csak ott találták magukat a kemence tele szája előtt, és csak ették, ették a felhőcipókat. Miközben ették, valami szép könnyűséget éreztek, a talpukról lemaradt a föld, a házat, boltot, kemencét már föntről látták, és lebegtek az égen a felhőfaló emberek.
A többi mesét keressétek-szeressétek a Volt egyszer egy című könyvünkben.
(Szulyovszky Sarolta képeivel)
