Visszaszaladni a mesékhez
- "Egy ideig tényleg arról írtam, amik megtörténtek a valóságban, de aztán egyik pillanatról a másikra kattant bennem valami, és csak úgy jöttek a kitalált történetek. Ehhez hasonlót még soha nem éreztem! Sosem fogom elfelejteni, ahogy jött egy valós emlék, és a kezem között átalakult valami egészen mássá. Nagyon izgalmas volt!" - hát így született meg legújabb kötetünk, a Leszel a barátom? Minden ovisnak kötelező!
- Tudjuk, hogy gyakorló óvó néni vagy, de mit érdemes még tudni rólad?
- Szegeden születtem 1976-ban. Abba az óvodába jártam, ahol a dédnagymamám lakott szolgálati lakásban, amikor ő volt óvó néni. Emlékszem, ovisként, ahogy lépkedtem felfelé a lépcsőház piros lépcsőjén, néha elképzeltem, hogy a kiskori nagymamám csúszik le velem szemben a kovácsoltvas-korlát fa fogódzóján. A dédim után óvónő lett ő is, és a keresztanyám is. Nem volt nehéz kitalálnom mi legyek. A szüleim örültek, hogy hamar eldöntöttem, hova menjek érettségi után, így hát nem is gondolkodtunk el azon, hogy érdekelne-e más. Pedig érdekelt! Szerettem írni. Kiskoromban mesét egy Csoki nevű kutyáról, aztán kamaszként naplót a szerelmekről, amikor megszületett első kislányom, vicces feljegyzéseket a mindennapjairól. De írtam novellákat a családomról, sőt, még egy nagyon morbid történetet is Egon Schiele-ről. Nappal óvodába jártam, éjjelente írogattam. Valahogy mindig azt éreztem, nem elég 3-6 évesek között lennem – akkoriban volt ovis korú a kislányom is – valami „komoly dolgot” is kellene csinálnom, hogy úgy érezzem, felnőtt vagyok. Ezért kezdtem újságírást tanulni. Ott tudtam meg, úgy kell írni, mint ahogy a barátnőmmel beszélgetni: fesztelenül, tabuk nélkül. Még diploma előtt megvalósult régi álmom, leközölte egy riportomat az Élet és Irodalom! Boldog és büszke voltam, nagyon! De az eufóriát hamar követte a kiábrándultság. Szándékom ellenére a riport szinte minden szereplőjét megbántottam. Úgy éreztem belehalok, hogy rám haragszik a fél világ! A gyerekek világában ilyen sosem fordul elő. Mindig mondják, hogy a gyerekek tiszták, meg őszinték, de ennek súlyát, valós jelentését csak abban a pillanatban éreztem át először. Velük, ha van vita vagy megbántódás, elég egy ölelés, egy viccelődés, egy másikra mosolygás, és a haragot már el is fújta a szél! Akkor értettem meg, hogy a „nagyok” világa nem az enyém. Szaladtam vissza a mesékhez! Három éve Szentendrén élek, itt született második kislányom. Lett sok új 3-6 éves barátom, meg a Tisza helyett a Duna, az Alföld helyett a Pilis. Azért jó haza menni is.
- Milyen könyvekből mesélsz az oviban és mik a te gyerekkori kedvenceid?
- Hogy miket mesélek, attól függ, milyen korú gyerekeknek mesélem. Az ovikban van egy mesegyűjtemény klasszikus mesékkel – itt nem a Piroska és a farkasra gondolok, hanem a Három kismalac vagy a Nyakigláb, Csupaháj, Málészáj félékre. Szeretek abból a gyűjteményből válogatni. Ez az ovis kánon. Leginkább népmesék. Ez az óvodások irodalma, amit minden magyar kisgyerek ismer évtizedek óta. Olyan, mint az iskolásoknak Petőfi verseit ismerni. Ezeket általában fejből mesélem, vigyázva a szó szerinti átadásra, hogy a mesék nyelvezete ne csorbuljon. De imádom a régiek közül Szutyejev Vidám meséit, Csukás István Pom-Pomját, Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnikáját… Nekem ők is klasszikusok. Ezek voltak az én kedvenceim is. Az anyukám azt mondja, minden este mesélt nekem, de erre sajnos nem emlékszem. Apukám meséire viszont igen. Katica meséket mondott. A katicákkal mindig pontosan ugyanaz történt, ami aznap velünk. Hamar rájöttem, hogy mi ketten vagyunk a katicák. Pom-Pomékat biztos a szuper rajzfilmekből ismerem, amik gyerekkoromban esti mesék voltak a tévében. De ma már sokkal jobban szeretem olvasni, mint nézni őket!
- Hogy látod, mire van nagy igénye a gyerekeknek, mit szeretnek?
- A gyerekek azt szeretik, amit adunk nekik. Ha Minimaxot adunk, a Minimaxot szeretik. Ha népmesét, akkor azt. Mindenevők, mert mindenre kíváncsiak. Ezért nagy a felelősségünk a választásban!
- Köteted meséi apró, de nagyon fontos szösszenetek egy ovis életéből, és azt sejtem, hogy mindegyik mesének valós az alapja... Hogyan jött az ötlet, hogy kötetbe gyűjtsd a történeteket?
- Először eldöntöttem, hogy világhírű meseíró leszek, aztán elkezdtem meséket írni. Azért volt néhány mesém, amit még Szegeden egy oviban, az ottani gyerekeknek írtam. De tényleg csak néhány. Azok közül küldtem el egyet a Pagonynak, akiknek megtetszett. Kötetnyi csak utána lett.
- Leszel a barátom? – Nagyon jó a kötet címe, ez a te ötleted volt? És ha már itt tartunk, szerinted mi a legfontosabb egy ovisnak?
- A cím nem az én ötletem volt, hanem Hannáé, ő szerkesztette a könyvet. Amúgy az egyik mesémnek adtam ezt a címet. Nagyon sokat gondolkodtam a tökéletes mesekönyv címen, de semmi jó nem jutott eszembe. Jellemző, hogy a megoldás mindig nagyon egyszerű, kézenfekvő, ott hever az orrunk előtt, csak nem vesszük észre! Az ovisoknak szerintem a feltétel nélküli szeretet és elfogadás a legfontosabb. Ennél nem kell több. Egy egészséges boldog gyerek magától is megérik az iskolára, nem kellenek ahhoz a fejlesztések, meg a foglalkozások! Szeretetteli légkörben, ahol egy kisgyerek önmaga tud lenni, ahol nincsenek felesleges korlátok, de van biztatás, csupán természetes kíváncsisága okán képes felfedezni a világot. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nincs is szükség óvó nénikre! Mert ők azok, akik elkísérik a gyerekeket ezen az úton, akik átsegítik a nehézségeken, akik észreveszik, ha segítségre van szükségük.
- Janikovszky Éva klasszikus kötete és Bartos Erika nagysikerű Anna, Peti és Gergő sorozata, valamint a Bogyó és Babóca az óvodában óta ez az egyik legjobb és egyetlen olyan összefoglaló mesegyűjtemény, ahol a legkevesebb didaktikusság nélkül van szó az ovis életről, a gyerekek és a felnőttek közötti konfliktusról. Könnyen írtál? Mi a munkamódszered?
- Az első néhány mesét könnyen írtam, mert volt apropójuk. Mindig valami ovis történetre reflektáltam. A gyerekek nagyon szerették, ha róluk mesélek, ha újból átélhetik a velük történteket. De a mesék nagy része már akkor íródott, amikor nem dolgoztam óvodában, mert kisbabánk született és vele voltam otthon.
Hogy könnyen írtam-e? Hát, az első könyvet, amit majd a kezemben tartok, biztos, hogy Emmának, az akkori kisbabának fogom dedikálni. Este tízkor, amikor elaludtak Merivel, a nagyobbik lányommal, nekiültem, hogy írjak. A mese akkorra már a fejemben volt, egész nap forgott, formálódott bennem. Aztán ahogy leütöttem az első mondatot, Emma felsírt, úgyhogy szaladtam visszaaltatni. Mintha érezte volna, hogy most mással foglalkozom, hiába ment az apukája, csak én kellettem neki. Aztán megint írtam néhány sort, megint felsírt. De miközben feküdtem mellette és ő szopizott, a mesén gondolkodtam. Alig vártam, hogy a géphez ülhessek, annyira kikívánkozott már belőlem a történet. Azt nem lehet mondani, hogy nem volt átgondolt az írás!Aztán amikor már majdnem kész volt a mese, felolvastam Merinek. Teljesen más egy írás olvasva és felolvasva. És mivel a gyerekek majd hallgatni fogják, fontos, hogy jól csengjenek a szavak, a mondatok. Meri jó mérce volt. Ha olvasás közben felkuncogott, tudtam, hogy jót írtam.
- A főszereplő Lea, őt egy létező kislányról mintáztad, vagy összegyúrtad?
- Lea egy létező kislány. Egy egészen különleges kisgyerek, aki egészen másként látja, érzékeli a világot, mint a többi ember. Egyszer, amikor körjátékhoz készülődtünk, kértem a gyerekeket, hogy álljanak a szőnyeg szélére, hogy ki tudjuk húzni a kört. Akkor Lea közbeszólt, hogy a szőnyeg szélén nem lehet körbe állni, mert a szőnyeg téglalap alakú. És milyen igaza volt! Majdnem mindennap meglepett valami hasonlóval. De Lea - talán a különlegessége, mássága miatt - nem talált barátokat az óvodában. Sokat szenvedett ettől. Az első mese, a „Lea ballábas napja” gyógymesének íródott. Azt szerettem volna, hogy Lea mesehallgatás közben átélje, mennyire szeretik őt a többiek. És persze azt is, hogy a gyerekek meglássák, mennyire szerethető kislány. Látni kellett volna Lea arcát mese közben! Alig tudtam levenni a szemem róla! Eleinte szelíden ücsörgött a szőnyegen a többiek között, aztán ahogy bontakozott ki a mese, ahogy kiderült számára, hogy őróla szól, ahogy meghallotta, milyen fontos szerepe van a mesében, hogy mennyire szeretik őt a társai, a háta felegyenesedett, egyre jobban kihúzta vállait, és büszkén, mosolyogva járatta végig szemeit a többieken. Nem mondom, hogy ettől Leának egy csapásra barátja lett, és azt sem, hogy a többiek rögtön nyitni kezdtek felé, de hogy boldogságot szereztem neki a mesémmel, abban biztos vagyok.
A többi mese már jött magától. Nem gyűjtögettem, írogattam a történeteket, mert azok mélyen bennem vannak. A tizenegynéhány év alatt, amit ovisok között töltöttem, sok minden történt, amit sosem felejtek el! Bőven volt miből válogatnom! A valóságban egyiknek sincs köze az igazi Leához. De egyszerűen nem tudtam másra gondolni írás közben, csak őrá. Leától valahogy máshogy járt az agyam, máshogy éreztem, máshogy gondolkodtam.
- Van még valami a tarsolyodban?
-Egy másik kötetnek lehetne Peti a főszereplője… Volna mit mesélnem róla.
