Verset írni mindenki tud!
Sokaknak adhat örömet ez a könyv! Tényleg, mint, ahogy a címe is ígéri, kifordítja a versekhez fűződő viszonyunkat: verset írni tanít, és azt tanítja, hogyan tanítsunk verset írni. Módszertani segédkönyvnek kiváló lehet, nekem sajnos még nincs tapasztalatom afelől, hogyan is működhet ez iskolai keretek között, de mivel a szerző gyakorló tanár, hiszek a tapasztalatainak. Azáltal, hogy megmutatja, hogy verselni nem is olyan nehéz (más kérdés persze, hogy honnan beszélhetünk költészetről), egyrészt közelebb hozza hozzánk a költemények játékát, sokkal megélhetőbbé és átélhetőbbé válnak pl. az antik strófák, másrészt felhívja a figyelmet, hogy mi magunk is bármikor részesei lehetünk a játéknak, ha egy kicsit el tudjuk engedni magunkat. Nem gondolom, hogy profi költők ezrei születnek a kötetet elolvasva, sőt, mi több talán egy sem, de szerencsére ez nem célja. - Hajdú Zsanett ajánlója
„Ötszáz éve tanulatlan költő nem létezett, csak tanulatlan szent.
Száz éve a tanulatlan költő zseni volt vagy szent. Ma sznob.”
De azt mindenképpen elérheti, hogy ne feszengjünk ennyire, ha versírásról van szó, mert a hangvétele tematikájához képest szokatlanul könnyed; szakismeretet kínál és nem csupán azért, hogy esetleg költővé váljon az olvasó. Azért is, mert ez olyan szegmense a tananyagnak, ami megközelíthetetlen és megragadhatatlan egy átlagos gimnáziumi osztály java részének. Ez a helyzet számtalan további kérdést vet fel, amit itt most nem fogok bemutatni, mert nem tartozik szorosan a könyvhöz, bár célja egyértelműen a közoktatás megreformálása. Viszont azt tapasztalhatjuk: ha kicsit kicsavarjuk a dolgot, akkor könnyen reprodukálhatóvá válnak a minták, és könnyebben megélhetővé, megérthetővé a költemények, még a tananyag is… Én úgy gondolom, hogy alapvetően azért sokkal több emberben megvan a költészet befogadásának a képessége, mint ahányan ezzel foglalkoznak. Be kell engedni a játékot, a hangzást az órákra, ha a hiphop, a slam vagy a rap hatni tud, akkor egy jó vers hogy ne hatna?
Hiszen mindennek a célja a gyönyörködtetés, mindegy, hogy a szöveg melyik oldalán állunk. A kötet arra igyekszik felhívni az olvasóközönség figyelmét, hogy nagyon természetellenes, elfojtásos tevékenység az egy műkedvelő részéről, ha ő maga soha nem próbál trópusokban beszélni. Az olyan, mintha nem is élné meg azt, amit szeret. Akkor miképpen vállalkozhatunk bárminemű megértésre? A költészet megértéséig mégis el kell jutnunk valahogy…
A verstan egy olyan szegmense a középiskolai tananyagnak, amit elég nehéz megtanítani és megtanulni. Formabontó és valóban olyan merész cselekedet, ha a ritmusról, a sorról, a verslábakról, a periódusról, vagy strófáról deduktívan akarunk megérteni valamit, és azt tényleg addig gyakoroljuk, amíg nem megy?
Ha ízleljük, és érezzük a nyelvet, nem is lesz olyan nehéz az időmértékes verselés lényegéig eljutni. Hiszen a vers, főleg egy antik költemény, ami a ritmikájával gyönyörködtet- hangzó volt, és ma is az. Főleg, a kortárs költészet nagyon erősen hangzó akar lenni. Túl vagyunk a szabad verseken, és valamilyen szempontból azok sem szabadok persze. A nyelv maga akkor is ritmizál, ha nem akarjuk, hogy ritmusos legyen, vagy, ha nem veszünk róla tudomást. A 20. századi avantgárd fejezte be azt, amit a romantika már elkezdett: a klasszikus-akadémikus díszletek eltakarítását, és ezzel együtt eltörölte a taníthatóságot is. Az irodalom azonban már jócskán feldolgozta a dadaista kísérleteket: megtanult pulzálni formálás és formabontás között. Csak a befogadás maradt el itt, az alkotás halad a maga útján. Ezen próbál változtatni a Vers ellenforradalma.
Horváth Viktor kötete nagyon precíz. Minimális, és nagyon frappáns, konkrét pár soros elméleti bevezetések után nagyon ügyesen, lépésről-lépésre érezteti meg az olvasóval a verselési típusokat, és akinek deduktívan nem menne, annak szépen precízen megmutatja, hogy induktívan hogyan lehet felépíteni apró elemeiből egy eposzt. Az utóbbi nálam egyáltalán nem működött, de azért nem zárom ki a lehetőséget, hogy valakinél igen, aki megérezni kevésbé tudja; bár egy kicsit tényleg úgy érzem, hogy a vers természetének mond ellent a metódus. Mindazonáltal ez a gyakorlatsor is jó valamire: később, amikor a különböző hagyományokra többszörösen reflektáló költeményekkel akad dolgunk, akkor a legkisebb elemeket ismerve sokkal könnyebb dolgunk lesz meghatározni pl. azt, hogy miként, mikor és hogyan zökkenti ki a ritmust, a megszokott trópusokat a költemény, és talán közelebb kerülünk egy esetlegesen adekvátabb befogadáshoz.
Az antik verselésen túl természetesen elsajátíthatjuk a magyar ütemhangsúlyos verselést, majd a kettő „ötvözésével” a nyugat-európai vers fordítása során kialakult rímes-időmértékes verselést is.
Ízelítőt kapunk továbbá a strofika bonyolult rendszeréből, megtudhatjuk, hogy a kompozíció mindezek függvényében milyen viszonyban áll nyelvi jelentéssel, sőt a műfordítás rejtelmeibe is betekinthetünk. Ha arról nem tudunk vélekedni, hogy a vers, hogyan akar jól hangozni, akkor kihagyjuk a megértés legelső lépését. Ez viszont, mint, ahogy látjuk, tanulható, és tanítható.
Senki ne lepődjön meg, ha a sok gyakorlás után azon kapja magát, hogy csak verselve tud beszélni. Ha jól csináljuk, a gyakorlat annyira rögzül, hogy alig tudunk szabadulni a ritmusjátékoktól (már, ha akarunk persze), mégis teljesen „normálisan” ki tudjuk fejezni magunkat.
Mindenkinek jó szórakozást! Tényleg valahol itt kezdődik a szövegérzékelés kialakulása…
