Tesla padlása
A tizennégy éves Nick Slate apjával és öccsével új városba költözik. Egy tragédia emléke elől menekülnek: néhány héttel korábban leégett a házuk, és a tűzben meghalt Nick édesanyja. Új otthonuk egy távoli nagynéniől rájuk maradt ház, amelynek padlása tele van különös, kacatnak tűnő tárgyakkal. Nick garázsvásárt rendez, és eladja a látszólag teljesen hasznavehetetlen tárgyakat. A garázsvásár hihetetlen módon vonzza az embereket. Vajon miért? Olvasd el ezt a rész a regényből, hátha rájössz te is:)!
2. Semmi sem maradhat!
Ha valaki megkérdezte volna Caitlin Westfieldtől, miért vette meg azt a régi magnót a garázsvásáron, több logikus magyarázattal is tudott volna szolgálni:
1. „Talált tárgy”, amit felhasználhat egy műalkotáshoz oly módon, hogy a darabjaiból installációt hoz létre.
2. Menő retró cucc, feltehetően muzeális értékkel is bírna, ha nem zúzná darabokra.
3. Az új fiúnak, akitől vette, láthatóan szüksége volt a pénzre.
Bár mindhárom válasz igaz lett volna, a valódi indok mégsem szerepelt köztük. őszintén megvallva, Caitlin maga sem tudta, miért érzett olyan erős késztetést arra, hogy megvásárolja a magnót. Nem tudta volna megmondani, miért vonzódott hozzá rejtélyes módon.
Minden egy zöld szórólappal kezdődött.
Ha a papírnak bármilyen más színe lett volna, Caitlin talán el sem olvassa, de az élénkzöld lap pont a kedvenc árnyalatában pompázott. Gyakran festette a körmét ugyanilyen zöldre. Ezt véletlen egybeesésnek vette, bár később a véletlen egybeeséseknek a puszta létét is megkérdőjelezte.
ANTIKVITÁSOK, RÉGI JÁTÉKOK, BÚTOROK, EGY CSOMÓ MENŐ CUCC – állt a szórólapon, mire Caitlin agya azonnal beindult. Művészete – bár a szülei és a barátja, Theo inkább „hobbinak” nevezték – abból állt, hogy elbűvölő, rusztikus és néha rozsdásodó tárgyakat gyűjtögetett immár évek óta, majd szétverte őket egy kalapáccsal.
Az eredményül kapott törmeléket esztétikus elrendezésben egy vászonra ragasztotta, művészi alkotást hozva létre a szemétből. így is nevezte: művészemét.
Rajztanára, természetesen, nem ismerte fel géniuszát, és rendre rossz jegyet adott neki, amiért Caitlin nem tud lerajzolni egy tál gyümölcsöt.
Összetörni azonban nagyon is össze tudta volna azokat a gyümölcsöstálakat.
Azon ritka lányok közé tartozott, akik egyszerre tudtak nagyon népszerűek és nagyon eredetiek lenni. ő volt az egyetlen vezérszurkoló az iskola történetében, akinek az apja szabadalmat nyújtott be a nevében, mert Caitlin személyesen tervezte újra a pomponokat az összes lány számára: az új pomponok apró, csillogó tárgyakból álltak, amiken mindenkinek megakadt – vagy éppen beleakadt – a szeme.
A garázsvásárok jelentették az elsődleges vadászterületet művészemét alkotásai számára, ez a garázs azonban a szokásosnál is jobban érdekelte, mert felismerte a címet. A ház egyfajta helyi legendának számított, különc módon terpeszkedett egy máskülönben teljesen hétköznapi környék kellős közepén. Palotának túlzás lett volna nevezni, de majdnem az összes épületnél nagyobb volt az utcában. Caitlin sokszor elképzelte, hogy valaki végül megveszi, és panziót vagy temetkezési vállalkozást nyit benne.
Egyszóval kíváncsi volt, ki költözött oda. Az volt a terve, hogy Theóval megy, de a fiú szokás szerint küldött egy SMS-t, hogy k. Ami annyit jelentett, hogy „kések”.
Caitlin visszaírt neki, hogy ot, vagyis „ott találkozunk”, de tudta, hogy Theo nem fogja törni magát, hogy odaérjen. Főleg, ha meccs van a tévében. Ezért felhívta, hogy emlékeztesse az ígéretére.
– Ahogy a mondás tartja, ne igyál előre a medve köpönyegére – mondta Theo.
Caitlin már korábban eldöntötte, hogy barátja szándékosan és szellemesen keveri össze a közmondásokat, mert a másik alternatívába még belegondolni is fájdalmas lett volna.
Végül sikerült annyit kihúznia Theóból, hogy eljön, „ha tud”, ami azt jelentette, hogy nem fog, ezért Caitlin elhatározta, hogy azért sem fog hiányozni neki a fiú.
Már éppen indulni készült, amikor kitört a vihar. Miután megváltozott a légnyomás, és a ház összes ablaka bepárásodott, az égbolt olyan ijesztő elszántsággal nyílt meg, mintha özönvíz zúdulna a földre. Caitlinnek be kellett vallania, hogy bármennyire is érdekli a garázsvásár és a ház, annyira semmiképpen sem, hogy szembeszálljon az időjárással.
Gondolatban már kiválasztotta, melyik filmet fogja megnézni egy nagy adag popcornnal a kezében, amikor hirtelen meggondolta magát, és kisietett az esőbe.
Nick gyámoltalanul nézte, ahogy a hosszú kocsifelhajtóra kipakolt kacatok még jobban tönkremennek a váratlan felhőszakadásban.
– Ne állj ott csak úgy! – kiáltott rá az apja. – Vidd be őket a garázsba!
Nick, az apja és az öccse kiszaladtak az esőbe, és kétségbeesetten próbálták biztonságba helyezni a holmikat, de közben ők maguk is tudták, hogy hiábavaló az igyekezetük. Több mint egy órán át pakoltak ki. Esélyük sem volt időben fedél alá vinni mindent.
– Nem értem – morogta Nick, karjában egy csomó cuccal, befelé igyekezve a garázsba. – Direkt megnéztem az időjárás jelentést. Azt mondták, enyhén felhős. Sehol nem jósoltak esőt az egész államban.
– Az időjárás-előrejelzések mindig tévednek – mutatott rá az apja. – Emlékszel otthon?
– Az Florida! – apró nyilallást érzett a szívében, hogy az apja is még mindig Floridát tekinti az otthonuknak. – Ez itt a középnyugat. Az esőnek itt nem lenne szabad olyan kiszámíthatatlanul viselkednie.
– Középnyugat? – kérdezte Danny. – Azt hittem, Colorado már a nyugat.
– Ez a Sziklás-hegység – magyarázta az apjuk. – Nyugatabb a középnyugatnál, de nem annyira nyugat, mint a nyugat.
Danny bólintott, mintha ez így tökéletesen érthető lett volna számára.
Két gyors kör alatt mindhárman bőrig áztak, és alig néhány tárgyat sikerült biztonságba helyezniük.
– Ugyan mi értelme van? – szólalt meg Nick. – Még ha sikerül is mindent behordanunk a garázsba, ilyen esőben úgysem jön ide senki. Ezt megszívtuk.
– Idehallgass! – szólalt meg az apja. – Sokat fáradoztál érte. Megérdemled. – Azzal a tárcájába nyúlt, és három húszast nyújtott Nick felé. – Hatvan dolcsi. Ennél többet valószínűleg úgysem kerestél volna.
Nick vetett egy pillantást az apja tárcájába. Az a három bankjegy volt az utolsó pénze.
– Tartsd meg, apa – legyintett. – Úgyis hamburgerre költeném.
Apja reménykedve tartotta még a pénzt néhány másodpercig, majd elrakta.
– Akkor legalább gyönyörködjünk a coloradói esőben – azzal kinyitott három rozoga kerti széket, és felállította őket arccal az eső felé.
Ezzel akár véget is érhetett volna a történet. A vihar azonban olyan következményekkel járt, amelyek tökéletesen ellentétesek voltak azoknak a szándékaival, akik előidézték.
A vihar nem jöhetett volna létre jelentős mennyiségű vihar felhő nélkül, ezek pedig természetüknél fogva eltakarták a napsugarakat. Ennek következtében a garázsban félhomály uralkodott a kora délelőtti időpont ellenére. Egy ilyen félhomályos helyiségnek fényre volt szüksége, a régi garázsba azonban soha nem szereltek be világítást.
– Nem látom a képregényemet! – nyafogta Danny, alighogy leültek.
– Akkor menj be a házba – javasolta Nick.
– Nem! – tiltakozott Danny. – Gyönyörködni akarok az esőben, ahogy apa mondta.
Apjuk az egyik sarokra mutatott. – Dugd be azt a valamit. Az a valami egy régi színpadi lámpa volt, ami egy rozsdás rúd tetejére erősített, egyetlen, túlméretezett izzóból állt. úgy festett, mint egy hatalmas, elektromos fültisztító pálcika. Egyike volt azoknak a nagy és nehéz tárgyaknak, amelyeket Nick hozott le a padlásról nem kis erőfeszítés árán. Nem pakolta ki a többi holmival együtt, mert a kocsifelhajtó enyhén lejtett, és félő volt, hogy a lámpa felborul.
Nick felállt, keresett egy konnektort, a lámpát a garázs közepére vonszolta, és bedugta. Közvetlenül az izzó alatt talált egy kis gombot, és egy negyed fordulattal jobbra csavarta. A túlméretezett izzó felragyogott, mint egy világítótorony, és jobb híján hozzálátott a világ megváltoztatásához.
Caitlin halálosan rettegett attól, hogy ismét villám csap belé. Az eszével tudta, milyen elenyészően kicsi ennek az esélye; kivette mindkét fülbevalóját, a telefonja volt az egyetlen fémtárgy nála. Bár a telefonnak volt belső antennája, nem lehetett
villámhárítónak nevezni, mint a fémes pomponokat. Senki nem hibáztatta Caitlint asztrafóbiájáért (azaz a villám lástól való félelméért), mert jó oka volt rá. Ettől függetlenül kényelmetlenségként élte meg. De ezen a napon leküzdötte a félelmét, és nekivágott a viharnak, bár maga sem tudta volna megmondani, mi vonzotta annyira a garázsvásárban. Fontosabbnak érezte, hogy eljusson oda, mint hogy megóvja magát a mennykőtől.
Ahogy közeledett a házhoz, el kellett ismernie, hogy van valami lenyűgöző a régi viktoriánus épület méreteiben. Egészen közelről azonban még lerobbantabbnak tűnt, mint az utcáról. Repedezett gerendák, betört ablakok, szakadt szúnyoghálók. A szegélyeken futó díszítés vagy elrohadt, vagy teljes egészében hiányzott. Az egész épületre ráfért volna egy alapos tatarozás. Caitlin eltűnődött, vajon miféle család költözik be egy ilyen házba. Mennyire kell lecsúszottnak lenniük, hogyha ez a maximum, amit megengedhetnek maguknak? Arról nem is beszélve, hogy a régi kacatokat garázsvásáron akarják eladni ahelyett, hogy simán kidobnák a szemétbe.
Caitlin meglepetten látta, hogy a felhőszakadás ellenére nem ő az egyetlen érdeklődő. Legalább tíztizenkét ember állt már az esőben, egyesek esernyővel, mások anélkül, és elszántan böngészték az elázott tárgyakat, bár maguk sem tudták, mit keresnek.
A garázsban hívogató világosság ragyogott. Ellenállhatatlan erővel vonzotta Caitlint, és a jelek szerint mindenki mást is, mert egyre beljebb nyomultak a kocsifelhajtón.
Miközben Caitlin átverekedte magát a tömegen a piknikasztalhoz, elhaladt két nagyon nem menő srác mellett, akiket a suliból ismert. Egyikük egy Vince nevű, barátságtalan, mindig feketében járó fiú volt, a másik pedig egy zömök latinó srác. Utóbbi nevére nem emlékezett. Udvariasan intett nekik, majd ment tovább.
A garázsvásárt tartó családnak – egészen pontosan a kamasz fiúnak – ha nyolc keze lett volna is kevésnek bizonyult volna, hogy elvegye az összes pénzt, amit felé nyújtanak. Az öccsének állandóan le kellett térdelnie, hogy összeszedje a földre hullott bankjegyeket.
A piknikasztalnál egy idősebb úr éppen egy nagyméretű, csiszolt üvegcsövet vizsgálgatott. A garázs lámpájának fényébe tartva figyelte, ahogy a cső prizmája apró szivárványokra hasítja a fényt.
– Igazi antik darab, biztosan sokat ér – mondta a garázsvásárt tartó fiú.
– Adok érte negyven dollárt – felelte a férfi. Az új srác elnevette magát. – Húszat akartam kérni, de nem utasítom vissza. A férfi átadta neki a két bankjegyet, és elment, úgy ölelve magához az üvegcsövet, mint egy kisbabát. Caitlin látta, ahogy két nő megpróbálja magára vonni a fiú figyelmét. Egyikük egy elektromos szitára emlékeztető tárgyat vásárolt, a másik valami régimódi burás hajszárítót. Mindketten egyszerre nyújtották át a pénzt.
– Te aztán remek kereskedő vagy – mondta Caitlin a fiúnak, miután a két vásárló távozott a portékájával. – Egyik holmi sem ér annyit, amennyit fizetnek érte.
– Tudom – súgta vissza a srác. – én sem értem.
Átadta a bankjegyeket az öccsének, aki egy X-Men-es uzsonnás dobozba gyűjtötte a bevételt.
Caitlin úgy tippelt, hogy a fiú nagyjából vele egykorú lehet. Tampa Bay feliratú baseballsapkája alól kilátszott rövidre nyírt, sötét haja és egy kis kötés a homlokán a bal szeme fölött. Szépen le volt barnulva, de a ruhái nagyjából a három évvel korábbi divatot tükrözték. Florida, gondolta Caitlin, és egy kicsit megsajnálta a fiút. Egy szó villant át az agyán: összeszerelés – egy talált tárgy, aminek alkatrészekre van szüksége ahhoz, hogy valami új legyen belőle. Valami jobb.
– Azt hittem, Coloradónak ezen a részén nincs ennyi pénzük az embereknek – folytatta a fiú.
– Nincs is – felelte Caitlin.
Elhallgatott, azt várta, hogy a srác lelkesen bemutatkozzon neki, a legtöbb fiúból ugyanis ezt a reakciót váltotta ki. Amikor ez nem történt meg, Caitlin önmagát is meglepve maga tette meg az első lépést.
– Amúgy Caitlinnek hívnak.
– Én Nick vagyok – a fiú az asztalra mutatott. – Kicsit elkéstél, a legjobb cuccok már elkeltek. De azért van még pár dolog, és a garázsban is akad egy-két nagyobb darab, ha akarod, szívesen megmutatom őket. Jó válogatást!
– Köszi, meglesz – mondta Caitlin némiképp csalódottan, és végignézett a kirakott tárgyakon.
A szokásosnál is barátságtalanabb arcot vágó Vince odasétált a piknikasztalhoz, kezében egy fekete dobozzal, ami leginkább egy autó akkumulátorára hasonlított, de nem az volt. A tetejét teljesen megette a rozsda, elektródákra akasztott, kirojtosodott, meghajlott vezetékek látszottak ki alóla.
– Ez meg micsoda? – kérdezte a feketébe öltözött fiú Nicktől. Nick megvizsgálta.
– Szerintem egy régi, nedves cellás akkumulátor. De már nem működik.
Vince vállat vont.
– Egyszer minden elpusztul – jelentette ki. – Az akkumulátorok sem kivételek. Megveszem.
– Ööö, rendben – felelte Nick, azzal visszaadta neki.
– Vince, elment az eszed? – szólt közbe Caitlin. – Ez egy régi, használhatatlan akkumulátor.
– Igazán köszönöm – mondta Nick mosolyogva. – Tönkreteszel egy alkut az igazsággal. Nem szép dolog – majd Vince-hez fordult. – De igaza van. Ez tényleg nem ér...
– Adok érte tíz dolcsit – vágott közbe Vince, mire Nick öccse azonnal kinyitotta az uzsonnás doboz tetejét, mint egy zsákmányra váró húsevő növény.
– De hiszen nem ér egy petákot sem! – tiltakozott Nick.
– Rendben, legyen kilenc – engedett Vince.
– Hármat elfogadok – mondta Nick. – És ez az utolsó ajánlatom.
– Veled aztán nem könnyű alkudni – Vince bedobott három egydollárost a bankjegyekkel tömött uzsonnás dobozba.
– Itt valami nagyon nem stimmel – szólalt meg Caitlin, miután Vince távozott a nedves cellás akkumulátorral.
Nick a lány felé fordult. Arcán enyhe gyanakvás tükröződött.
– Ez a sok ember mind eljött a viharban, és itt hagyják nálam ezt a rengeteg pénzt. Mintha összebeszéltek volna.
– Teljesen hihetetlen – mondta Caitlin.
