Tényleg annyira sokfélék vagyunk?
Mi lehet a közös egy állandóan füzetbe írogató barna bőrű bácsiban, a kegyetlen, gyilkos és vérszomjas ellenségben, és Szamírában, a szíriai menekült kislányban? Létezik-e egyáltalán bármi, ami közös lehet bennük? Ha elsőre nemmel válaszolnál a kérdésre, akkor ezt a három könyvet semmiképpen ne hagyd ki!
Az emberek nem ugyanolyanok. Nagyon sok mindenben különböznek egymástól. Például ezekben a dolgokban:
Más a nyelvük: A fiú és a kém
Amikor egy kisvárosban élő fiú az utcájában megpillant egy furán öltözött, barna bőrű embert, aki folyamatosan egy kis füzetbe írogat ismeretlen kriksz-krakszokat, meggyőződése, hogy az idegen egy kém, és el is újságolja a szüleinek és a barátainak, azok meg az ő szüleiknek. A felnőttek nagyon megrémülnek, mert bizonyosak afelől, hogy a fura férfi jelentéseket ír titkosírással, és hazaküldi őket, hogy az idegen hadseregnek információt szolgáltasson a leigázandó nemzetről. Nem is tudják, mekkorát tévednek…
Ezerfélék a szokásaik: Sokfélék vagyunk!
Natáliának a húsvét a kedvenc ünnepe, Manuelnek a hanuka, Dilara pedig az egy hónapos muszlim böjtöt, a ramadánt várja a legjobban az évben. Ha bólogatunk, az néhol nemet jelent, ha rázzuk a fejünket, az pedig igent, arról nem is beszélve, hogy a tüsszentésre is ezerféle különböző kifejezés létezik. Olyan sokfélék vagyunk, hogy sokkal egyszerűbb megoldásnak tűnhet, ha általánosítunk. „Gyakran nem lehet megállapítani elsőre, hogy ki honnan származik. Sokan azt hiszik, hogy aki nekik idegen, az mind egyformán néz ki. Ez persze nem igaz.”
Sokfélék (és néha ellentétesek) az értékeik: Az ellenség
A katona egész nap a lövészárokban ül, és várja, hogy véget érjen a háború. A háborút a gonosz és megátalkodott ellenség kezdte, aki mindenre képes, ezt a katona a kézikönyvében olvasta, amit a feletteseitől kapott: az áll benne, hogy „az ellenség nem ember”, hogy egyetlen célja, hogy lelője a katonát, de nemcsak őt, hanem a családját és a kutyáját is. Aztán egy nap, amikor a katona megelégeli, hogy egész nap csak esik rá az eső a gödörben, bokornak álcázza magát, és megindul az ellenséges állás felé…
Mind a három történetben kiderül, hogy az egymással szemben érzett félelem a legtöbb esetben csak a tudatlanságból ered, és kiküszöbölhető azzal, ha nyitottan és kíváncsian állunk a másikhoz. Lehet más nyelvünk, más szokásaink és más értékeink, de az elemi vágyaink tulajdonképpen ugyanazok. Vagyis ezekben minden felnőtt és gyerek egyetért:
A dühös felnőttek kiabálva vették körbe az idegen házát, mert fenyegetve érezték magukat az embertől, akit igazából nem is ismertek. Egyszer csak megjelent egy egyetemista fiatal, és felvilágosította őket arról, hogy a fura jelek a jegyzetfüzetben csupán egy másik ábécével írt versek. A tömeg kész lett volna meglincselni az idegen férfit, csak mert nem értették, hogy mi állt a füzetben, és nem vették a fáradtságot sem, hogy kiderítsék. Ezért a fiú felnőve műfordító lett, „hogy megmutathassa: egyik nyelv sem igazán idegen.”
Mivel bizonytalanságot ébreszt, az még akár természetes is lehet, hogy megijedünk attól, ami számunkra ismeretlen, azonban a Csimota kiadó kétnyelvű (magyar és angol) könyvecskéje arra mutat rá, hogy nem szabad félelemből cselekednünk. Valószínűleg az egész tömegjelenet elkerülhető lett volna, ha valaki felteszi azt az egyszerű kérdést az elején, hogy „mit írsz?”.
„Ha például látsz egyszer Debrecenben egy embert macskával a fején, és aztán váltig állítod, hogy minden debreceni macskával a fején mászkál, na, azt hívják előítéletnek.”Vannak ártatlan előítéletek (mint hogy a hollandok biciklizve csókolóznak), és kifejezetten ártó előítéletek is (például hogy a romák mind koldulnak és lopnak). A végtelenül jópofa és színes illusztrációkkal gazdagon díszített könyv arra buzdítja a gyerekeket, hogy legyenek elfogadóak más kultúrájú, bőrszínű, más hagyományokkal és ünnepekkel rendelkező emberekkel, és hogy ne felejtsék el, milyen az, mikor nem félnek kérdezni, mert csakis egymás megismerésével lehet boldogan, félelmek és előítéletek nélkül élni.
Békére vágyunk: Az ellenség
A katona azzal a határozott szándékkal indul az ellenséges állás felé, hogy egy lövéssel véget vet a háborúnak. Azonban amikor odaér, rá kell döbbennie, hogy a lövészárokban nincs senki (viszont útközben szembejött vele egy oroszlán, ami elég ritka a sivatagban…). A katonát sokkolja, mikor megtalálja az ellenség kézikönyvét, ami szakasztott ugyanolyan, mint amit ő kapott a háború első napján – kivéve, hogy abban őt állítják be ellenségnek, és róla írják, hogy gyerekeket gyilkol, és kutakat mérgez meg. Pár fotóra is rálel, amik láttán szintén elképed, mert a saját maga családjára emlékezteti őt. Az ellenség eddig a pontig arctalan volt és idegen, a katona semmit nem tudott róla azon kívül, amit a kézikönyvben olvasott, az ott leírtak most viszont megdőlni látszanak, hiszen az ellenség nem is különbözik sokban tőle. Sőt, nem is különbözik tőle egyáltalán. Ő is békét akar kötni, ezért van valószínűleg a katona gödrében vele szemben.
Sosem lehet túl korán elkezdeni érzékenyíteni a gyerekeket a társadalmi problémákra, és ehhez a legjobb út a történeteken keresztül vezet.
Városi Dorottya ajánlója
Megrendelnéd a könyveket? Kattints ide a Sokfélék vagyunkért, ide Az ellenségért, ide pedig A fiú és a kémért!
Ha pedig többet is megtudnál a Sokfélék vagyunkról, itt a helyed!
A képek a Sokfélék vagyunkból vannak.
