Te felszállnál a körhintára?
Hogyan érzékeli a gyerek az időt? Emlékezz vissza! Milyen nyúló, furcsa érzés volt gyereknek lenni... A finnek kedvencei, Timo Parvela és Virpi Talvitie a vitathatatlan szakmai elismerések mellett a gyerekek legnagyobb kedvencei. Hogy miért? Mert pontosan emlékeznek, milyen érzés várni a kiteljesedésre. Sőt, mi több, pontosan tudják, hogyan lehet ennek az érzésnek utat mutatni.
“Egy hét alatt már bőven van alkalom arra, hogy elcsodálkozz, barátra leltél.”
Egy ismerősöm a minap arra kért, hogy ajánljak neki mesekönyveket a mai gyermekirodalomból. Többet is ajánlottam neki, de az első két helyen a Szerencsekerék és a Körhinta szerepelt, sőt odaírtam melléjük zárójelbe, hogy ezek most a kedvenceim. Úgy, hogy akkor még csak a Szerencsekerék című könyvet olvastam, a Körhintát nem, de éreztem, tudtam, nagy kedvencem lesz, az előbb említett könyv kapcsán kialakult élményeimből kiindulva. Persze a hiányosságomat még aznap pótoltam, elolvastam a könyvet, és természetesen nem csalódtam. Nagy kedvenc lett a Körhinta, ha nem a legnagyobb mostanság.
Fazék, a kis csirka és Felicián, a harmona barátságának történetét mutatja be a könyv idő és időtlenség, állandóan változó és örök vonatkozásában. Számomra arról szól, hogyan tudjuk elhelyezni személyiségünket e fogalmak sűrűjében, hogyan tudjuk megtalálni önmagunkat és helyünket a világban.
Megrendítően indul a történet: a kis csirka csak ül és nézi a társait, akik már “nagyok”, hogy milyen jól “szórakoznak”, és arra vár, hogy egy napon ő is ott ülhessen közöttük. Ülnek büszkén a körhintán, mintha a világ legfontosabb dolgát csinálnák, de közben nem történik semmi. A kis csirka pedig csak vágyakozik: hogy megnőjön, és elfoglalja helyét ő is társai között, és kezdetét vegye végre a mulatság. Vár. Mint ahogy a harmona is. Nyár van. Felicián az őszre vár, hogy a többi harmonával délre repüljön a hideg tél elől. Ebben a közös várakozásban találnak ők egymásra. “A csirka nagyon kicsi volt, a harmona pedig nagy. Nem számít. Így is sok minden közös volt bennük. Volt ugyanis idejük.” Egymásra elsősorban.
Az egymásra szánt idő, és a közösen átélt élmények formálják barátságukat. Csak az válhat számunkra fontossá az életben, akivel nem sajnáljuk az időnket megosztani. És átélni a pillanatot. Egymás mellett ezt is megtanulják. Kezdetben a kis csirka sürgeti az időt – mint oly sokan tesszük –, hogy bárcsak múlna már, és nagy lenne végre... De akkor még nem érti, hogy ezzel mit veszíthet. Sokszor csak akkor döbbenünk rá a pillanat átélésének fontosságára, mikor rájövünk, mennyi időt is vesztegettünk már el. Aggodalmaskodással. Vagy éppen várakozással. Az idő sürgetésével. Mire eljön az ősz, majd a tél – mert Felicián Fazékkal marad, – átérzik együttlétük megismételhetetlen pillanatait, és megtanulják azokat értékelni.
Egy évet töltenek együtt. Egymás oldalán megtanulnak áldozatot hozni másokért, és ez képessé teszi őket arra is, hogy megtalálják feladataikat, helyüket a mindenségben. Így a változás nélküli körforgásból is sikerül Fazéknak kilépnie. De mindez csak egy szeretetteli légkörben, abból kiindulva lehetséges, és innen táplálkozva, mely már erőt és hitet adhat a jövőre vonatkozólag. Felnő. Hiszen kész tenni másokért, döntést hozni, amellett kitartani. Otthonra talál barátja szívében. Végül megtalálja saját helyét a körhintán, amiről egész életében álmodozott. És még annál is többet… Kitartásával és elszántságával a kis csirka megvalósítja a lehetetlent. Mert a csoda ott van benne, és mindannyiunkban, de nem kel életre magától. Döntéseink, elszántságunk, kitartásunk, hitünk nyomán születik meg bennünk, általunk.
Szinte kimeríthetetlen, filozofikus mélységű mese felnőtteknek, gyerekeknek az élet megannyi fontos mozzanatáról: várakozásról, döntésről, szeretetről, felnövésről, kitartásról, a bennünk élő csodáról.
És mindarról, amit az élet nevű csoda magába foglalhat.
5 éves kortól ajánlja,
Huszárszky Zsuzsi
