Szakács Eszter: Hamu királynő
Az Aranyvackor pályázat második díjas szövegét olvashatjátok. A szöveget Szakács Eszter írta és Takács Mari illusztrálta...
- Nem és nem és nem! Nem akarok nagyapa felhők fölötti palotájában nyaralni! - toporzékolt spagettivékony lábacskáival a szélisten legkisebb unokája.
Ez a jelenet minden évben megismétlődött ilyentájt.
Pedig Aiolosz, a nagyapja még azt is megígérte Nephelének, hogy a hátára kapja, és elviszi egy afrikai szafarira. A kislány bolondult az állatokért, és nagyon régóta szeretett volna igazi, élő zebrát és zsiráfot látni. Kalliszté szigetének minden állatát jól ismerte már. Képes volt órákig egy hangyaboly bejárata fölött hasalni, és figyelni, ahogy a hangyák sürögnek-forognak, élelmet cipelnek haza a bolyba, hogy a királynőt és a bábokat megetessék.
A szülei azt gondolták, talán természettudós lesz, ha felnő. A családban ugyan mindenki csak egyszerű isten és istennő volt, de ők nem bánták volna, hisz lám, Pallasz Athéné istennő is egyetemi rektorként keresi a kenyerét. Taníthatna az ő akadémiáján a gyerek.
Ám a kis Nephelét nem az anatómia vagy az állatok viselkedése érdekelte, egyszerűen csak lenyűgözte őt a kinézetük, a változatosságuk. Ha behunyta a szemét, olyan tisztán látta bármelyiket, mintha előtte állna.
A kislány egyszerűen azért nem szeretett a nagyapjánál nyaralni, mert akkor mindig a szelekről kellett tanulnia, ami abszolút nem érdekelte. Holott a nagyapja még a tornádó készítését is megmutatta neki. (Azt úgy kell, hogy az ember egy felhőn állva megpördül maga körül, és villámgyorsan forogni kezd. A keletkezett forgószelet aztán egy intéssel leküldi a Földre.)
Nephelé az állatokon kívül a felhőkért is odáig volt. Hanyatt feküdt a fűben, nézte a lustán úszó, fehér felhőket az égen, és találgatta, melyik felhő melyik állatra hasonlít. Miután betöltötte a kilencedik esztendőt, jelentkezett Moirák adta képessége. Már nem csak találgatni tudta, melyik állathoz hasonlít leginkább egy-egy felhő, hanem annak tökéletes másává is alakította.
Aznap este a mamája azt mondta vacsoránál:
- Drágám, próbáld meg élvezni a dolgot! Hisz melyik gyerek nem ábrándozott még arról, hogy repülni tud a magasban? Nem is értem, kire ütöttél, az unokatestvéreid mind imádnak nagyapádnál nyaralni.
Amikor a szép szavak nem hatottak, az apja rádörrent:
- Nem akarok több nyafogást hallani! Holnap mész, és passz!
Ekkor Nephelé elhatározta, hogy másnap reggel világgá megy.
Pitymallatkor aztán meg is szökött.
Ahogy szaladt árkon-bokron át, az egyik réten meglátott egy juhászbojtárt, aki a birkákat legeltette. Elég mihaszna kis juhászbojtár volt, már három állatot is elveszített, mert jobb szerette álmában számlálgatni a bárányokat, mint a kint mezőn. Mi tagadás, egy álomszuszék volt ez a Nesztór gyerek, merthogy így hívták. A főnöke épp útilaput akart kötni a talpa alá.
- Hát te hová szaladsz? - kiáltott oda Nephelének, amikor észrevette.
- Bárhová, ahol nem kell több szelet támasztanom! - kiáltott vissza a kislány.
- Te tudsz szelet támasztani? - lepődött meg Nesztór. - Nem mutatod meg nekem is, hogyan kell?
- Szívesen megmutatnám, de tovább kell mennem. Szökésben vagyok.
- Veled megyek – futott utána ripsz-ropsz a juhászbojtár. - Útközben mutathatnál néhány fogást. Egy könnyű kis nyári szellő kezdetnek megtenné.
Gondolta, ha híres szélcsináló lesz, nem kell többé a nyájat őriznie. Az emberek biztosan hálásak lesznek annak, aki rekkenő hőségben is képes enyhülést hozó szelet támasztani, és jól tartják egész évben.
Nephelé szívesen beleegyezett, mert a szülei nélkül máris nagyon egyedül érezte magát, úgyhogy a fiú ráhagyta a birkákat a kutyájára, és vele tartott.
Egyszer csak elfogytak a mezők és ligetek, kiértek a tengerpartra. (Minden út a tengerhez vezet – tartja a kallisztéi közmondás.) Ott leültek megpihenni, mert nem tudták, most merre tovább?
Nesztór épp a szélcsinálás titkait kezdte volna újból firtatni, amikor egyszer csak harangszót hallottak a tenger felől. Mintha a víz alatt harangoztak volna. Egy minutum nem sok, annyi se telt el, és a hullámok alól kiemelkedett egy város. Miután lecsorgott a házakról a víz, és az emberek kidobálták a városfalakon át az ott rekedt halakat, kinyitották a kaput, és lebocsátottak egy hidat.
A két gyerek átsétált rajta. Ámulva járták az utcákat, mert ilyen gyönyörű helyet még sosem láttak. A házak egyforma, fehér mészkőből épültek, piros cseréptetőik felett kifényesített, sárgaréz szélkakasok villogtak, a tornyokról pedig színes, csíkos zászlók lógtak. Az emberek jól tápláltak és jól öltözöttek voltak, bár (ahogy Nephelé észrevette) mintha leheletnyit szürke árnyalatú lett volna az arcuk. Rámosolyogtak a gyerekekre, és kedvesen köszöntek nekik, amerre csak mentek. Az árusok utánuk szaladtak a boltjaikból, és csokitallérral meg medvecukorral töltötték meg zsebeiket.
A gyerekek nemsokára kiértek a városka főterére. Ott állt a királyi palota, annak lépcsőjén már várta őket a királynő hosszú, ibolyaszínű palástban. Meglehetősen dekoratív külseje volt, ám sajnálatos módon egy nagy bibircsók nőtt az orrán. Hosszú, feketére festett körmű kezével intette őket magához.
- Isten hozott benneteket Szélcsend városában! Hamu királynő vagyok.
„Elég különös nevek” - gondolta Nephelé, és csak most vette észre, hogy a városban tényleg tökéletes szélcsend van, minden zászló mozdulatlanul csüng alá a rúdról.
A juhászbojtár nem gondolt semmit. Tátott szájjal bámulta a királynőt, aki rájuk mosolygott, de Nephelé észrevette, hogy csak a szájával mosolyog. Szürke szemei olyanok voltak, mint két jéggé fagyott tócsa.
- Gyertek be hozzám uzsonnára – hívta őket Hamu királynő, és elindult befelé. - Van finom májpástétom és baracklekvár az asztalon.
A kislánynak nem nagyon akaródzott vele menni - nemcsak a bibircsók, az a mosoly se tetszett neki -, de Nesztór az uzsonna hallatán lelkesen már fel is szaladt a széles lépcsőfokokon, úgyhogy inkább követte.
A palota ebédlőjét ízléses galambszürke selyemmel tapétázták, amihez jól mentek az asztal körüli székek lila kárpitjai. Nephelé valamiért mégis nyomasztónak tartotta a termet.
A királynő igazán jó vendéglátó volt, csak kente, kente nekik a májkrémes és lekváros kenyereket (Nesztór meg csak ette, ette), és közben szóval tartotta őket. Viszont amikor Nephelé a városról, és róla magáról kérdezett, valahogy mindig kitért a válasz elől.
Uzsonna után Hamu királynő töltött nekik egy-egy pohár szódavizet, és kihozott a spájzból egy pókhálós, zöld palackot.
- Ez a legjobb málnaszörp a világon – dicsérte, és kihúzta a parafadugót a palackból. - Magam szoktam készíteni. Különleges alkalmakra tartogatom.
Azzal jó adagot öntött a gyerekek szódájába.
A városban uralkodó fülledt melegtől addigra ők már rettenetesen megszomjaztak, így szinte azonnal felhajtották az italt.
Hamu királynő akkor hűvösen elmosolyodott.
- Nem vagytok álmosak, drágáim? - kérdezte. - A másik teremben van egy kényelmes kanapé, dőljetek le egy szemhunyásra!
Nephelé csakugyan úgy érezte, most rögtön eldől az álmosságtól, és amikor Nesztórra pillantott, látta, hogy a fiú szemei is le-lecsukódnak. Valahogy áttámolyogtak még a szomszéd szobába, és épp hogy elérték a csíkos kanapét, egymásra borulva mély álomba merültek.
Amikor a kislány felébredt, késő délután volt. Nesztór nem volt sehol, a kanapén csak egy szürke, örvös farkú makimajom feküdt. Még olyan ködös volt az agya, hogy el se csodálkozott ezen. Felállt, de valahogy furcsán érezte magát. Mintha nem tudná a lábait rendesen kiegyenesíteni. Lepillantott rájuk, és felkiáltott rémületében, mert a lábai helyén két szürke makimajom lábat látott. Lógott a falon egy nagy, cirádás keretű tükör, odaszaladt hozzá és belenézett.
Egy rettentően ijedt arcú maki nézett vissza rá.
Felrázta a másik makit, aki persze Nesztór volt.
- Hamu királynő elvarázsolt minket! - kiáltotta. - Biztos a málnalébe keverte a varászszert.
A fiú először meghökkenve bámult a beszélő majomra, de amikor végignézett magán, neki is elkámpicsorodott az arca.
- Én nem akarok makimajom lenni – fakadt sírva. – Szeretnék inkább visszamenni juhászbojtárnak.
(A szélcsinálás egyből nem érdekelte.)
- Ej, te anyámasszony katonája! - csattant fel Nephelé mérgesen. - Törd inkább a fejed, mit tegyünk!
Ám a fiúnak már nem volt ideje a fejét törni, mert a királynő lépett be a szobába.
- Majmocskáim, látom, kipihentétek magatokat – fuvolázta. - Ideje hát dologhoz látni! Mától a rabszolgáim vagytok, sok munka vár rátok a ház körül.
Majd fenyegetően hozzátette:
- Ajánlom, jól végezzétek a dolgotokat, mert ha nem, ti is szélkakasok lesztek városom tornyain, akár az elődeitek.
Nephelének eszébe jutott, hány szélkakast látott kint a háztetők felett, és csak most rémült meg igazán. Minden házon ott csillogott-villogott legalább kettő. Hány szerencsétlen eshetett már vajon a gonosz királynő hálójába?
- De hát miért teszed ezt velünk? - pityergett most már ő is, mert hirtelen nagyon szeretett volna otthon lenni. Vagy akár nagyapja felhők feletti kastélyában.
- Ó, hiszen ti különleges fogás vagytok – mosolygott hátborzongatóan Hamu királynő. - Legalábbis te. Már évezredek óta próbálom legyőzni Aioloszt. Megjósolták; ha három teljes hétig szolgál engem a szélisten valamelyik ivadéka, Kalliszté szigete fölött örökre szélcsend fog uralkodni. Akkor pedig visszatérhetek egész városommal együtt.
- De hiszen most is itt vagy – vetette közbe még mindig szepegve a kis juhászbojtár.
- Csak átmenetileg. Száz évente egyszer emelkednek ki a víz alól Szélcsend házai.
- És miért olyan fontos neked a szélcsend? - jutott eszébe Nephelének.
- Mert mi már halottak vagyunk. Egész népem csak hamuból és porból van velem együtt. Három hét alatt teljesen kiszáradunk itt fenn, és ha állandóan fújna a szél, el is fújna minket a föld színéről.
- Hiszen a halottaknak az alvilágban a helyük – próbált jól értesültnek látszani Nesztór.
- Gondolod most. Várj csak, míg halott nem leszel! Te se akarsz majd leköltözni a föld alá. Ezért hát halálom előtt sötét varázslattal úgy rendeztem, hogy száz évente egyszer kapjunk egy esélyt a visszatérésre. Ezúttal talán sikerül.
Mit volt mit tenni, a majmocskák szolgálatba léptek.
Az ő feladatuk volt az ajtónyitás, a látogatók bejelentése, a lombikok és üstök elmosogatása a boszorkánykonyhán, és a szélkakasok fényesítése. Különösen ez utóbbi vette igénybe sok idejüket, mert a királynő rettentően kényes volt rájuk. Makulátlanul kellett ragyogniuk a tetők fölött a napfényben. Ám nem hiába voltak makimajmok, ügyesen felmásztak a házak falán a tetőre, és a legfinomabb smirglivel minden nap gondosan kifényesítették őket.
Nephelé jól tudott írni (Nesztór nem annyira, mert diszlexiás volt), így a titkári feladatok is rá hárultak. Neki kellett megválaszolnia az alattvalók által benyújtott kérvényeket.
De nem csak ők dolgoztak a királynőnek. Volt ott állat a világ minden tájáról: tatu, pingvin, koala és szurikáta. Igaz, hogy velük nem tudtak beszélni, mert Hamu királynő olyan varázslatot bocsátott rájuk, hogy ilyenkor egyszerűen megkukultak, egy árva szót se tudtak kiejteni a szájukon.
Egy nagy, tengeri teknőssel viszont jó barátságba keveredtek. Sargassónak hívták, és lábtartóként szolgálta a fekete boszorkányt. (Másra nem is lett volna képes, olyan lassan mozgott.) Ő volt az egyetlen, akivel beszélhettek egymáson kívül. Ám ő se árult el semmit; ha a szökésről faggatták, csak szomorúan nyeldekelve pislogott rájuk, és a fejét rázta.
A harmadik héten az úrnő egy levéllel elküldte Nephelét a népjóléti miniszterhez, aki a város szélén lakott. Útközben át kellett vágnia egy nagy téren, amelynek a közepén egy vidámpark állt, a vidámparkban pedig egy óriáskerék, magasan a város tetői és tornyai fölé tornyosulva. A kislány már messziről észrevette, és sóvárogva bámulta, mert még soha nem ült óriáskeréken. A királynő megtiltotta, hogy bárhol is elidőzzön, így rögtön haza kellett térnie, miután a levelet kikézbesítette. Ám egy kósza gondolat kezdett el mocorogni az agya hátsó szegletében.
Visszatérve a pincében lévő laboratóriumba ment mosogatni.
A királynő leginkább itt volt megtalálható, mert állandóan gonosz bájitalokon járt az esze, és rengeteg idejébe került a tesztelés. Volt például olyan főzete, amitől karfiollá változott az ember feje. (Ez meglehetősen kínos lehet.) Aztán kikísérletezett egy szemcsöppet, amit ha valakinek a szemébe csöppentettek, attól kezdve csak a rosszat látta mindenkiben, míg teljesen meg nem keseredett. De a leggonoszabb varázsszere kétségkívül az a málnaszörp volt, amit a gyerekekkel megitatott.
Ahogy Nephelé ott lent mosogatott, és a szökésen törte a fejét (bár azt nem tudta, a szülei mit szólnának vajon egy makikölyökhöz), eszébe jutott, hogy a királynő gondosan nyilvántartja a főzeteket és ellenszereiket. Kell hát, hogy a málnalének is legyen ellenszere!
Izgatottan elkezdett kutatni a szekrényben, ahol szín szerint voltak sorba rendezve az üvegekben a főzetek; a pirostól a sárgán és a zöldön át egészen a kékig.
Nem is hallotta, ahogy Hamu királynő belép a laboratóriumba.
- Csak nem eszedbe jutott az ellenszer? - kérdezte az gúnyosan. - Nem vagy túlságosan okos, az elődeid már a harmadik napon keresni kezdték. Kutass csak nyugodtan, úgysem fogod megtalálni, olyan jól elrejtettem.
Azzal kárörvendve egy fortyogó üsthöz lépett.
Nephelé búsan felment a konyhába, ahol ilyenkor szokott a többi állattal vacsorázni. Sargassónak adott egy fej salátát és néhány szem földiepret (ami a teknős kedvence volt), magának pedig kent egy vajas kenyeret, és rászelt néhány karika paradicsomot.
- Miért búsulsz annyira? - kérdezte Sargasso.
- Nem tudom, merre lehet az ellenszer, amitől visszanyerném emberi alakomat. S nemsokára letelik a három hét, márpedig akkor nem látom többé a szüleimet és a nagyapámat.
A teknős nem szólt semmit, csak szomorúan lehajtotta a fejét.
Másnap Nephelé mosogatás után megint keresni kezdte az ellenszert. Végigkopogtatta a falakat, hogy nem bukkan-e valahol titkos rejtekhelyre. Az összes főzet címkéjét végigolvasta, de egyiken se szerepelt a Málnalé-ellenszer felirat.
Sargasso aznap uzsonnánál megint megkérdezte:
- Miért búsulsz annyira?
- Hogyne búsulnék – felelte a kislány – ma se bukkantam rá az ellenszerre, így Kalliszté lakóinak örökre enyhet adó szél és eső nélkül kell élniük.
A teknős szomorúan félrenézett.
A következő nap volt az utolsó, mielőtt letelik a három hét. Ha aznap napnyugtáig nem szökik meg a királynő házából, beteljesedik a varázslat.
Még elkeseredettebben kereste a varázsszert, a ház minden zegét-zúgát átkutatta, de most se talált semmit.
Amikor a konyhába ért, már borsónyi könnyek potyogtak a szeméből.
Sargasso megint feltette a kérdést:
- Miért búsulsz annyira?
- Mert az ellenszert ma se találtam. Ha besötétedik, gonosz varázslat vesz erőt a szigeten és minden lakóján.
Sargasso most nem fordult el, hanem felsóhajtott, és azt mondta:
- Ne keresd tovább, mert én vagyok az ellenszer. Csak az én vérem tud visszaváltoztatni téged és a többieket.
Nephelé ekkor elborzadt, mert soha nem tudott volna a barátja élete árán ember lenni megint.
- Ez az egyetlen megoldás – jelentette ki a teknős. - Meg kell tenned, mindenki érdekében.
Azzal bátran odatartotta a nyakát. Nephelé szepegve megvágta egy kenyérvágó késsel, és egy tálban felfogta a vérét. Bár Sargassó már alig élt, bekötötte a sebet egy tiszta konyharuhával, majd körbeszaladt a házban, hogy minden állatot megitasson a langyos vérrel. (Utálatosan hangzik, de hát muszáj volt.)
Az állatok azon nyomban vissza is változtak mindannyian. A tatuból egy piros ágyékkötőt viselő indián kisfiú lett, a pingvinből egy fókabundás eszkimó kislány (a bundát mindjárt le is vette, mert borzasztó meleg volt a szélcsend miatt), a koalából egy bumerángot tartó ausztrál bennszülött kisfiú, a szurikátából pedig egy kagylónyakláncos néger kislány. A másik makiból meg persze Nesztór.
Az utolsó kortyokat Nephelé hörpintette ki a tálból. Akkor már alkonyodott, alig húsz perc volt napnyugtáig.
Amint visszaváltozott, kiszaladt a házból, át a városon a vidámparkba. Felmászott gyorsan az óriáskerék tetejére. Leült a legfelül lévő ülésre, és egy percre behunyta a szemét. Felidézte magában, mit tanított neki a nagyapja a szelekről, majd olyan hatalmas szélvihart csinált, hogy Aiolosz keble dagadt volna büszkeségtől, ha látja.
A város lakói, köztük Hamu királynő is, mind kimentek megnézni, mi ez a süvöltés, mert már olyan régen hallották a szél hangját, hogy el is felejtették, milyen.
Ám három hét alatt fent a meleg levegőn annyira kiszáradtak, hogy a viharban azonnal porrá és hamuvá estek szét. Nephelé gondoskodott róla, hogy a szél felkapja a port és a hamut, és úgy szétszórja a négy égtáj felé, hogy többé semmilyen varázslat ne tudja összerakni őket.
A kislány visszatért az immár kihalt utcákon át a palotába, ahol a gyerekek örömünnepet ültek. Felkapták megmentőjüket, és feldobálták a magasba, amikor egyszer csak megremegett lábuk alatt a talaj.
- Amint leszáll a nap, letelik a három hét. Gyorsan ki kell jutnunk, mert a város újra a tenger fenekére süllyed – pattant fel Nephelé a fenekét dörzsölve a földről, ahová a többiek az ijedtségtől leejtették
Hóna alá kapta a holtnak tűnő Sargassót (gondolta, legalább illőn eltemeti), és a gyerekek élén kiszaladt a palotából, keresztül a süllyedő utcákon. Az utolsó pillanatban jutottak át a hídon, mielőtt a városkát elöntötte volna a víz.
Lihegve hátranéztek, és még látták, ahogy Szélcsend városának utolsó, szélkakasokkal díszített tornyai is eltűnnek az örvénylő mélyben.
Elindultak mindannyian Nephelé szüleinek háza felé, hiszen az idegen gyerekeknek nem volt hova mennie. Nemsokára odaértek a legelőre, ahol három hete Nesztór magára hagyta a nyájat. A fiú alig várta, hogy lássa a birkákat és a kutyáját. Esze ágában se volt már más munka után nézni. Az elmúlt hetekben rájött, hogy a juhásznak van a legjobb dolga a világon. Egész nap csak heverészik, a kutyája mindent elintéz helyette.
A főjuhász ott mérgelődött magában. Három órája ért oda ellenőrizni a juhászbojtárt. Megragadta Nesztór fülét, és belekiabálta:
- Hát te hol jártál, te haszontalan? Órákra magukra hagyod a juhokat?
Nesztór kínjában is meglepődött:
- Hogyhogy órákra? Hiszen három hete mentem el!
- Megbolondultál, te gyerek? Ma reggel hajtottad ki a juhokat a gazdaságból.
Sehogy se volt hajlandó elhinni, hogy a fiú három hétig volt távol.
Nephelé és a többiek búcsút intettek a fülénél fogva lógó Nesztórnak (tudván, jó kezekben hagyták), majd továbbmentek a szülei házához.
Otthon nagy volt a felfordulás. A szolgálók órák óta keresték a kislányt. Anyja a konyhaasztalra dőlve sírt, apja meg olyan ideges volt, hogy egyfolytában káposztát evett. Már három torzsa hevert előtte.
Amikor meglátták, hogy előkerült, nagy volt az öröm. Rögtön megígérték, hogy nem kell elmennie a nagyapjához nyaralni, holott Nephelé most már egyáltalán nem bánta volna. Szeretett volna eldicsekedni azzal, milyen jó kis szelet kavart. A szülei erősen tamáskodtak, amikor elmesélte nekik a történteket. Igaz, hogy fel nem foghatták, hol szedte össze a lányuk a sok benszülött kisgyereket, de miután a szélisten hazaröpítette mindegyiket az otthonába, nemsokára el is feledkeztek róluk.
Sargassóról kiderült, hogy életben van, bár alig. Hermész gyorsan elröpült vele az Állatklinikára, ahol Dr. Aszklépiosz egy gyors vérátömlesztéssel még éppen hogy meg tudta menteni az életét.
Mióta újból ember lett, Nephelé már nem tudott vele beszélni, ám ennek ellenére nagyon szerette. A teknős a forró nappalokat a kert szökőkútjában töltötte, de minden éjjel a kislány ágya alatt aludt.
Nepheléből felnőttkorára se természettudós, se szélistennő nem lett: Zeusz a felhők készítését bízta rá. Egy hatalmas gomolyfelhőn áll a háza fent a magasban. Ott szövi a fátyolfelhőket csillogó pókfonálból, s szabja méretre a bárányfelhőket Nesztór főjuhász birkáinak legjobb minőségű gyapjából. A viharfelhőket pedig úgy csinálja, hogy a tűz fölé hajolva beszív egy csomó fekete füstöt, majd hirtelen kifújja magából.
Aki nem hiszi, járjon utána.
