"Séta közben törnek rám az ötletek"
A népszerű Aprótörpe indiánoknak idén megjelenik a második, újabb hat mesét egybegyűjtő kötete, A vándor varázsló. Táncoló Pitypang és Ásító Felhő újabb és újabb ismeretlen vidékekre kalandozik: a mocsárba, a tengerre, és ismeretlen állatokkal ismerkednek meg, a mocsári szörnnyel, a sokkarúakkal, a vándor varázslóval. Kalandjaikat pedig megint Pásztohy Panka indiános rajzai kísérik. Vele beszélgettünk indiánokról, rajzolásról, ihletről. Boczán Bea interjúja.
Boczán Bea: Az első kötet megjelenése után az Ünnepi Könyvhéten beszélgettünk Istvánnal, akkor mesélte, hogy miután meglátta a rajzaidat, már nem is tudta máshogyan elképzelni az aprótörpe indiánokat, vagyis telibe találtak. Hogyan alakultak ki a figurák, sokáig tervezgetted őket?
Pásztohy Panka: Előfordul, hogy egy történet olvasásával párhuzamosan vázlatozok. Különösen, ha már a felütéssel eltalált. Hangulatokat, stílusokat próbálok hozzámérni a szöveghez. Általában azonban egyszer-kétszer elolvasom a megküldött anyagokat, mielőtt egy vonalat is húznék. Miután többé-kevésbé megismerkedtem az anyaggal, félreteszem pár napra, de inkább hetekre. Mindig van éppen valami, amivel nagyon kellene haladnom. Aztán amikor az éppen aktuális dolgok már a végüket járják, különösen, ha az optimálisnál több időt töltöttem el velük, egyre inkább azon kapom magam, hogy ráérő időmben „más” képekben, hangulatokban kezdek élni. Általában séta közben törnek rám (mivel majd’ mindenhová gyalogosan, esetleg bicajjal járok). Ha szerencsém van, akkor ez annak a jele, hogy az egyik korábban félretett anyag ülepedett annyira, hogy az már papírt kíván. Ha mégsem, na, olyankor hatványozottabban rámtör, hogy inkább kicsapott kutyákat, partravetett ceteket, a természet kihasznált, semmibe vett életeit kellene istápolnom, mentenem. Ilyenkor általában elkeseredem, és a magam kedvére rajzolok. Valamit, amiben értelmet látok, vagy karitatív nekibuzdulásból, és ez felold. Szóval, ilyenformán fejlődnek fel, állnak össze a dolgok a háttérben. Persze, így vagy úgy, előbb vagy utóbb minden munka, minden történet (az átlagosabb is, a muszáj is) ceruza alatt végzi. Mindegyik kicsit más hozzáállást, munkamódszert kíván. Az Aprótörpe második kötete, A vándor varázsló esetében annyiban könnyebb dolgom volt (vagy inkább nehezebb?), hogy ez egy kényelmes folytatás, mely nem igazán hagyott teret a képi világ továbbgondolására. Az első kötet filmszerűen, folyamatában épült fel bennem. Jártamban-keltemben leforgattam magamban az egészet. Miután aztán összeállt, radíroztam belőle, hogy maradjon a szövegnek is hely. Nem készítettem sok vázlatot: már az elején tudtam, milyenek lesznek a szereplőim.
BB: A Jövőnéző Fesztiválra készített könyvtraileretek első díjat nyert. Milyen élmény volt „mozgásba hozni” a könyv - ezek szerint nem is annyira - statikus illusztrációit?
PP: Nem tudtam részt venni az animációs munkálatokban. De nem is kellett. A rajzokkal eleve egy dinamikusan felépített, összenézhető képi narrációt igyekeztem létrehozni, amelyből István egy kerek, jó érzékkel zanzásított kedvcsinálót írt és rendezett a kiadványhoz.
BB: Olvastál gyerekkorodban indiános könyveket?
PP: Ez volt az első indiános könyv, amit életemben olvastam, és lehetséges, ha nem engem kérnek fel a történetek illusztrálására, talán nem is keveredtem volna össze a témával. Ez a téma olyan szinten került le a kortárs könyvpalettáról, hogy jó volt belekóstolni, része lenni a felelevenítésének. Persze az Aprótörpe-kötetek azért igen távol állnak az indiános könyvek – mostanra már számomra is evidens – zsánerétől, amely ezt a világot inkább festi kegyetlennek, vadnak, férfiasnak és egyoldalúan az észak-amerikai kultúrákat maguk alá gyűrő pioneerok nézőpontjából. Az Aprótörpe indiánok inkább a díszletek szintjén „indiánosak”, ami teljesen rendjén is van, hiszen a könyvek kicsiknek íródtak. Viszont a mese engedte korlátok között autentikus ez a díszlet, legalábbis beazonosítható adalékokkal szolgál egy távoli, letűnt világ egzotikumához.
BB: Az „indiános” környezet megrajzolásához használtál valamiféle szakirodalmat, segédanyagot?
PP: Kellett kutakodnom. Minden könyvemnél szoktam, ennél pedig egyenesen muszáj volt. Már csak azért is, mert István is konzultált az írásnál az indiánok szakavatott értőivel. Szándék volt részéről a mese beágyazása. Ezt az írói gesztust nyilván nem söpörhettem le, lehetetleníthettem el azzal, hogy „pusztán” mesét rajzolok. Így koncepció végig az indiános „indiánok” körül forgott. Én pedig e munka előtt maximum a Mackótestvérre hagyatkozhattam. Szóval könyvtáraztam, bújtam a netet, igyekeztem, amennyire lehetett, hű maradni a történetekben megvillantott tárgyak, szokások történeti mintáihoz. A megrajzolt ruhák például eredeti szőttesek alapján lettek megtervezve, természetesen mesésebb, stílushoz igazított változatban.
BB: Van kedvenc figurád a szereplők közül?
PP: Táncoló Pitypang, az indián fiú. Meg nem mondom, miért. Ha felidézem a könyvet, általában az ő karaktere ugrik be.
BB: Az Aprótörpe indiánokhoz készített illusztrációid eltérnek a többi gyerekkönyvben látható képeidtől. Kísérletezős típus vagy? Szeretsz kipróbálni új technikákat?
BB: Az egész képi világot (és persze a szöveget is) átitatja a természetközeliség, a természettel való együttélés öröme.
PP: A „természetközeliséget” nem tudom kizárólag az öröm kategóriájában megragadni. A „természettel való együttélés” szerintem sokkal inkább jelenti a felelős, egymásra tekintettel való létezést, egymás elfogadását. A modern társadalmak türelmetlenek, a felelősség kolonc a nyakukon. Közöny van, maximum Lorax a multiplexben, itt-ott közösségi kertek a grundon, a rómain mobilgát (mert nekünk az ártér is kell). Ami most van, az felemás és művi, részek az egész helyett. Történeteink indiánosba öltöztetése talán több teret nyújt az “egész” felvillantására, és ezzel összefüggésben felelős, pozitív magatartásminták elplántálására, illetve megerősítésére.
BB: Egy sorozatnál mindig az első kötet illusztrálása lehet a legnehezebb feladat – hiszen akkor kell kitalálni, kialakítani a képi világot. Jól gondolom, hogy a többi részhez már sokkal egyszerűbb és gyorsabb a rajzok elkészítése?
PP: Az Aprótörpe indiánok esetében ez talán helytálló. Itt ugyanis az újabb történetek nem lépik át az első kötetben leírt kereteket. Így inkább az jelentett feladatot, hogyan rajzoljak belőle az elsőhöz képest képeiben más, első látásra megkülönböztethető könyvet. A színpaletta hangsúlyaival játszottam, illetve a két gyerekkarakter került még dominánsabban előtérbe. A második könyv nem „sokkal egyszerűbb és gyorsabb”. Csak a kreatív kihívást, munkát jelentő területek változnak az elsőkhöz képest.
