Péterfy Gergely: Pannon mese (részlet)
Péterfy Gergely on-line meseregényéből olvashattok egy részletet - a fejezetek hétről hétre íródnak, és ITT nyomon követhetők.
A könyv főszereplője a hol rút, hol szép (vagy egyszerre rút és szép) Fulvio - őt ismerhetitek most meg.
(...)
Aquincum városában a Helytartó képviselte a Császár távoli, ködös, és mind bizonytalanabbá váló hatalmát. A Császár messze volt, olyan messze, hogy talán már azt is elfelejtette, hogy van neki egy távoli országa, Pannonia, és abban a távoli Pannoniában egy magára maradt és rosszkedvű helytartó az ő hatalmát képviseli. (...)
Fulvio konyhainas volt a Helytartó palotájában. Hordta a zöldséget, a húst, töltögette a fügeszörpöt meg a málnabort, hordta a szemetet, a maradékot, és egyáltalán, mindent kénytelen volt megcsinálni, amit csak parancsoltak neki. Történetünk idején töltötte be tizenötödik évét, és a városfal tövében, egy rogyadozó házikóban lakott részeges apjával és gonosz, veszekedős és pletykafészek mostohájával, aki egész nap csak szapulta és szidalmazta a fiút.
- Te rusnya féreg te, hát elfacsarodik ez ember lelke, ha rád néz! Miféle félresikerült torzszülemény vagy te! Nem is csoda, hogy anyád itt hagyta ezt a világot, hát hogy is tudott volna élni azzal a tudattal, hogy neki van a legrondább gyereke a világon! Szegény apádnak is, nézd csak meg, azért nincs egy józan perc se, nehogy azon kelljen töprengenie, melyik istent sértette meg, hogy ilyen rút tréfát űztek vele! Ó, bár meg se születtél volna, te átokfajzat, te, rondább vagy a döglött bölénynél, a rohadó halbélnél te, te, teeeeee!!!!!
És szidta a mostohaanyja így, és szidta úgy, szidta a haját, az arcát, a szemét, a száját, az alkatát, a lábait, a kezeit, azt, ahogy beszél, és azt, ahogy jár, még azt is, ahogy alszik; kifogyhatatlan volt a szidalmakból, és szegény Fulvión minden nap újabb és újabb szidnivalót talált. És bizony a fiú, valahányszor csak otthon volt, átkozottul rondának találta magát, sőt, ha az ebédlőben álló réztükörbe nézett, onnan bizony egy visszataszítóan rút valaki nézett vissza rá: az egyik szeme dülledten lógott lefelé, a másik pedig hunyorogva az ég felé kacsintgatott; a feje olyan volt, mintha ráléptek volna, két oldalt belapított és felül csúcsos; az orra az állát verte, a nyelve a mellkasára lógott, az ajkai lilás-feketék voltak és cserepesek. Kezei girbegurbák, ujjai göcsörtösek és karmosak; lába felemás, és itt–ott koszlott szőrcsimbókok fityegtek róla.
A fiú sírva rohant az apjához, aki kábultan heverészett ablaktalan szobácskájában, és kétségbeesetten térdelt az ágyához. Az apja nagy-nehezen kinyitotta a szemét.
- Apa! Apa! Én olyan ronda vagyok!
- Dehogy vagy te ronda, fiacskám! – mondta az apja, és megsimogatta a fiú fejét. – A hajad szép szőke, mint a napfény az Adria hullámain; a szemed kék és csillogó, mint Itália hegyei; a bőröd selymes és egészséges, mint a babérfák a Tiberis partján, a termeted délceg és erős, mint római őseidé. Mért gondolod, hogy rút vagy, fiam?
De erre Fulvio csak még jobban zokogott, mert azt gondolta, hogy az apja csak gúnyt űz belőle, és a sötét szobában amúgy sem látja, amit – ó borzalom! – bár sose látna senki. Sírva rohant ki a rogyadozó kis házból, végig az utcán, ki a városkapun a csodálkozó őrök között ki, csak el, messze, messze el ebből a világból. De a dolog nem volt ilyen egyszerű. Mert a fiú egy idő után észrevette, hogy nem mindenki néz rá undorodva, ha az utcán jár-kel, sőt, amikor tizenkét éves lett, rettenetesen megrémült, amikor a piacon egy szép, gömbölyű, termetes kofaasszony amúgy becsületesen-rendesen rákacsintott. De valahányszor tükörbe nézett, onnan bizony ugyanaz a torz emberke bámult vissza rá, aki a kopott, otthoni réztükörből; és nem talált a városban egyetlen tükröt, egyetlen tócsát, egyetlen üvegpoharat sem, amely ne azt az arcot tükrözte volna vissza. Egészen addig, amíg a város körül bolyongva, el nem vetődött az Átokkúthoz, amely egy vízmosás mellett, ijesztően suttogó feketenyárfák árnyékában állt. Valamikor varázserejű kút volt ez, még az ősi korokban, de a varázsereje aztán elszivárgott valahová a nagy időben. A vize megposhadt, kávája leomlott, tetejét elhordta a szél. Ember és állat messze kerülte; aki közelített hozzá, azt furcsa balsejtelem fogta el, és önkéntelenül is más irányba fordult; ha pedig a vihar mégiscsak föléje sodort egy madarat, az holtan zuhant le az égből. De Fulvio annyira búskomor volt, amikor egy újabb szidás után a mostohájától menekülve az erdőben bolyongott, hogy lelke tanácsát nem hallotta meg, és a kút környékét borító madártetemek sem riasztották vissza. Csak akkor torpant meg, amikor már majdnem a kútba zuhant: a vízbe csobbanó kövek zaja lökte vissza a káva peremén.
Amikor aztán kisimult a víz felszíne, a fiú csodálatos jelenést látott odalent: a víz fölé, feje fölött az égen vágtató felhőkkel, egy szép, tiszta tekintetű, szőke fiú hajolt. Fulvio csak a sokadik kísérletre hitte el, hogy valóban a saját tükörképe integet, tátog és hajlong ott alant. És ahogy a tükörképét nézte, eszébe jutott, hogy ezt az arcot már sokszor látta: mégpedig azoknak az embereknek a szembogarában, akik mosolyogva és jóindulattal, vagy tetszéssel néztek őrá; és Fulvio megértette létezése titkát, vagy legalábbis e titok egyik felét: az ő szépsége vagy rútsága attól függ, hogy hogyan néznek rá a többiek. De a titok másik felének megértéséhez még sokat kellett várnia. Én innen, az idő távolából nem látom se szépnek, se rútnak, sem erősnek, sem gyengének: ezért írtam le úgy, hogy vékony termetű és hirtelenszőke fiú volt.
