Oviban - máshogy
Vadadi Adrienn legújabb könyvében, a Három szülinapi tortában arról olvashatunk, ahogy egy koraszülött kisfiú, Szili beilleszkedik Leáék jól összeszokott ovis csoportjába. A gyerekek megtanulják, hogy Szili lehet, hogy bizonyos dolgokban kicsit más, de ugyanolyan jó vele játszani, mint a többiekkel, Szili pedig megtanul tájékozódni egy közösségben. Mindezt azzal a természetességgel, hiteles óvodai történetekkel, ami Vadadi Adrienn ovis sorozatának összes kötetére jellemző.
A könyv kapcsán Vadadi Adrienn írót és Monostori Dóra koramentor-képzőt, védőnőt, egy koraszülött gyerek anyukáját és a könyv tanácsadóját kérdeztük.
H: Dóri, mennyire érinti a magyar társadalom egészét a koraszülöttség?
MD: Ma Magyarországon minden tizedik gyerek a 37. terhességi hét előtt születik meg, vagyis koraszülöttként. Vannak egészen nagy babák a koraszülöttek között, de vannak egészen aprócskák, akik hosszú időt töltenek el az anyukájukkal az újszülött intenzív osztály falai között. Ők lehetnek az ismerőseink, a barátaink akár. Mindannyian érintettek vagyunk tehát valamilyen mértékben.
H: Adrienn, mesélsz kicsit Sziliről, a könyv főszereplőjéről, aki szintén koraszülött?
VA: Szilárd, azaz Szili élete első hónapjait a koraszülött osztályon, egy inkubátorban töltötte. A járása bicebóca, a látása nagyon gyenge, ráadásul nagycsoportban kerül új környezetbe, így nem könnyű a beilleszkedés a már évek óta kialakult és jól összeszokott óvodai csoportba. Aztán szép lassan megtanul kiállni magáért, amikor nincs ott anyu, és elfogadtatja magát a gyerekekkel úgy, ahogy van, megtalálja saját benső értékeit, amitől ő is különlegesnek, értékesnek érezheti magát.
H: Dóri, te hogy látod, miben van leginkább támogatásra szükségük a koraszülő családoknak a közösségbe kerülés kezdetén?
MD: A koraszülő családokat semmi nem készíti fel a nehéz kezdetre. Nincsen a kiságyban szuszogó édes baba, sem boldog látogatók – ők lesznek látogatók egy gépekkel teli teremben, ahol alig hallani a kisbabájuk vékony kis nyüszítő hangját. Ez a másként induló élet sok esetben más folytatást is hoz, az állandó aggodalom, félelem, amely az intenzív terápiás időszakot kíséri, nehezen múlik, rávetül a későbbiekre. Lehet, hogy a gyereknek később is fejlesztések, terápiák, gyakori betegségek kísérik az életét, de lehet teljesen sima is az útja. A szülő azonban mindig azon az úton lesz, ami másként indult. A közösségi tér egy nagy választóvonal, sokkal intenzívebben jelenik meg a kérdés: „Mi a jó a gyerekemnek?”
H: Adrienn, mit gondolsz, egy óvodában mekkora tere nyílik az integrációnak, fejlesztésnek – hiszen az óvónők is leterheltek?
VA: Az óvoda az integráció legjobb helyszíne. Jó esetben ez az az intézmény, ahol a gyerekek hasonló korú társaikkal találkozhatnak úgy, hogy az anyukájuk, apukájuk már nem fogja a kezüket. Még nincsenek teljesítménybeli elvárások, mint az iskolában, de már lehetőség nyílik szocializálódni, barátkozni, saját igényeinket észrevenni és tenni értük. Az óvodás korú gyerekek, főleg, ha még kisebbek, bámulatosan elfogadóak. Igazából, ha nem nagyon szembeötlő, észre sem veszik a másságot. Nekik úgy természetes a világ, ahogy van. Ha valaki bicegve jár, akkor bicegve jár. Ha valakinek becsorog a pisi, akkor becsorog. A különbségeket csak a felnőttek szemén keresztül látják meg. Ha az óvó néni hangosan megjegyzi, hogy már megint becsorgott a pisi, akkor bennük is rögtön megjelenik az értékítélet, hiszen utánozzák az óvó nénit. De ha szeretetteljes, elfogadó (és nem túlszerető, mert az is nagyon káros lehet) légkör van az óvodában, akkor az integráció tökéletesen tud működni, ez nem leterheltség, hanem hozzáállás dolga.
Így, ha az óvó néni őszinte (és ez nagyon fontos!, mert a megjátszást rögtön észreveszik), tehát nem túljátszott, túllihegett, negédes, hanem szeretettel teli kíváncsisággal fordul egy új gyerek felé, akkor a többiek is hasonlóképpen fogják fogadni. Lehet, hogy nem mindenki lesz rögtön a barátja, de hogy egy elfogadó közegben, kényelmesen és biztonságban érezheti magát az új jövevény, az biztos. Márpedig a biztonságra egy kisgyereknek óriási szüksége van, ha anyu nincs ott. Ilyen légkörben aztán kibontakozhat, köthet barátságokat, minden már csak rajta múlik.
A specializált fejlesztés viszont már nem az óvónő dolga, arra külön szakemberek vannak az óvodákban, akik a csoportból kiemelve, vagy kisebb csoportban, de bent a csoportszobában is foglalkozhatnak személyre szabottan a gyerekekkel.
H: Dóri, mik azok a tipikus nehézségek, amikkel a gyerek, és a szülő szembe kell, hogy nézzen az óvodában?
MD: Nehéz kérdés, mert ebben én is benne vagyok anyaként, de látom sok más család életét is. A szülők, mint a traumából felépülők, általában értelmet-értelmezést keresnek a helyzetükre. A gyerekek tipikus nehézségei a fent említett lélektani helyzeten kívül az alvás, az etetés, a sírás területén jelentkező problémák, de sok új kutatási eredmény van, például az ADHD (figyelemhiányos hiperaktivitás zavar) előfordulásának nagyobb valószínűségéről.
H: Adrienn, te hogy látod, milyen hátrányokból indul általában egy másképp bedrótozott, később érő, agyonóvott gyerek a csoportban?
VA: Úgy gondolom, hogy itt az agyonóvásról kell beszélni. Mert egyébként mindenki más, mint a többi ember, mindenkinek vannak nehézségei, erősségei, így mindenkinek kell küzdeni valamiért. Van, akinek többet, másoknak kevesebbet. Tudom, hogy borzasztó nehéz egy koraszülött kisgyerek kezét a családnak, de főleg az anyukának elengedni, olyan sokat aggódott az életéért, amikor élet-halál között, másokra bízva, csöppnyi kisbabaként feküdt a biztonságos anyaméh helyett a koraszülött osztály inkubátorában gépek, orvosok, nővérkék között. Az anya a legsérülékenyebb időben elvesztette a kompetenciáját a gyereke felett: nem tudta táplálni, simogatni. De egyszer el kell engedni a gyerek kezét, és hinni kell benne, hogy elég erős és önálló. Az agyonóvás nagy nehézséget jelent egy kisgyerek számára. Nem tudja megtapasztalni a saját erejét, mert sosem kell használnia, talán azt sem tudja, hogy van neki. Így azt hiszi magáról, hogy ő gyöngébb, butább, ügyetlenebb, csenevészebb, kevésbé életrevaló, mint a társai, mert neki állandó segítségre van szüksége, neki nem mindent szabad, amit másoknak igen. Ezért nagyon fontos, hogy az anya is jól legyen, hogy a visszaszerzett önbizalmával, sors iránti bizalmával bizalmat tudjon adni a gyerekének is.
H: Neked személyesen volt hasonló kihívás óvónői pályád alatt?
VA: Koraszülött ovisom nem volt, vagy csak nem tudtam róla, mert mire óvodába került, már behozta a hátrányát. De enyhén autista, Down-szindrómás, mozgássérült, epilepsziás, nem beszélő óvodásom volt. Mindenkihez más volt a kulcs, amit meg kellett találni. Volt, akinél az állandó biztatás, másnál a sokszori testkontaktus, vagy akár az volt célravezetőbb, ha hagyom, hogy a maga módján belesimuljon a csoportba. De akármilyen nehéz is volt egy-egy nap vagy időszak, mégis, mindannyian a szívem mélyén foglaltak el helyet bennem. Olyannyira, hogy az ovis mesék egyik fontos szereplőjét is egy édes kis csodabogárról formáztam. Írás közben csak rá kellett gondolnom, és már folytak is a mondatok belőlem.
H: Íróként mi volt a nehézség a téma megragadásában?
VA: Hogy ez az új kisfiú, Szili, hogyan varázsolódjon bele az óvodába. Hiszen eddig sosem szerepelt, de most mégis a szerves része lesz a jól ismert ovis csoportnak. Hogy a gyerekek gyerekmódjára reagáljanak rá. Ehhez újra elő kellett csalogatnom magamból a gyereket, és gyerekként kellett gondolkodnom, éreznem. Fontos volt, hogy úgy viszonyuljanak a gyerekek az új kisfiúhoz, mintha egészséges volna. Ne betegként kezeljék. Mert a gyerekek ilyenek. Lehet, hogy Peti észreveszi Szili bicebóca járását, Lea rádöbben, hogy az új kisfiú szinte semmit sem lát, mindannyian végighallgatják a hisztirohamát, csak mert nem ő nyer mindig a kártyában, mint otthon, de ettől nem tartják sem másnak, sem rosszabbnak maguknál. Szili ilyen és kész. Mint ahogy az én hatéves kislányom sem vette észre, hogy a csoportjába járó Down-szindrómás kislány más, mint ő. Olyan jó lenne ezt a feltétel nélküli elfogadást megtartani a gyerekekben! Micsoda világunk lehetne! Ha gyerekeket látok nagyobb csapatban, mindig arra gondolok, hogy ők fognak majd vigyázni ránk, ha megöregszünk. Remélem, nem egy semmire sem használható, semmihez sem értő, buta öreg nénit vagy bácsit látnak majd bennünk, hanem az élete végén járó, tiszteletre méltó másik embert. De hogy így legyen, ahhoz most nekünk kell példát mutatni. És ez kezdődhet a meséknél.
H: Dóri, te mit tanácsolnál, hogyan tudunk befogadóan, befogadóbban viselkedni a sérült gyerekekkel és családjaikkal?
MD: Amikor Kanadában jártam, akkor láttam fiatalokat, idősebbeket oxigén palackkal sétálni, itthon nem látok ilyet! Aztán láttam csecsemőt, akit az anyukája egy városi közösségi rendezvényen szondával etetett, és szerintem csak én nem tudtam levenni róluk a tekintetem. Aztán láttam mesekönyvet, amely hétköznapi történeteket mesélt el, de volt benne tolókocsis, szemüveges és Down-kóros kisgyermek is…
Mi hiányzik nálunk? Hogy képes legyen a társadalom ne rácsodálkozni arra, ami a négy fal között történik. Aki más, vállalja fel magát, a rácsodálkozás helyét vegye át a természetesség akkor lesz igaz változás. Most még ennek csak az előszobájában vagyunk!
Ha szeretnél bekapcsolódni Szili történetébe, vagy ha már ismered az Ovis meséket, a legújabb részt itt tudod megrendelni.
